Jenő
9 °C
13 °C
Index - In English In English Eng

A szextutaj-kísérlet, ami megszülte a Love Islandet

TheRaft 1
2019.09.26. 20:10 Módosítva: 2019.09.26. 22:31
1973-ra egy Santiago Genovés nevű mexikói antropológust már annyira foglalkoztatott egy hipotézis, hogy nem nagyon tudott másra gondolni. Kutatási területe az erőszak manifesztációja és okai volt, majmokat figyelt meg naphosszat, és arra a megállapításra jutott, hogy a szexualitás és az erőszak között igen szoros összefüggés van. A majomcsoportokon belüli konfliktusok nagy számát az ovuláló nőstényekhez való hozzáférés okozta, azaz az a hím, akinek nem jutott, ideges lett, és rátámadt arra, akinek igen. Genovés eltökélt szándéka volt, hogy ugyanezt emberekre szabva is megvizsgálja, és megszületett egy elsőre eszementnek tűnő kísérlet a Peace Project, amiben hat szép nő és öt jóképű férfi 101 napot töltött el egy 12x7 méteres tutajon az Atlanti óceánon. Innen inspirálódott több valóságshow is, mint az Éden Hotel vagy a már nálunk is elindult Love Island.

Ezt a kísérletet nevezték el utólag Szextutajnak, és szolgált a Kísértés, az Éden hotel vagy éppen a Love Island mintájaként.

Genovés tapasztalt hajós volt, mármint az tutajos/lélekvesztős óceánátkelést tekintve: 1969-ben és 1970-ben tagja volt Thor Heyerdahl Ré I és Ré II nevű hajóinak legénységének. Ezekben az volt a nagy truváj, hogy a norvég tudós bebizonyította (a Ré II-vel) hogy az ókorban rendelkezésre álló eszközökkel és alapanyagokból épített hajók át tudták szelni az Atlanti óceánt: Marokkótól Bardadosig hajóztak, ráadásul tudatosan többféle rasszból válogatott legénységgel. Genovés tehát azt tudta, hogy ha minden jól megy, nagy bajuk a tutajon nem lehet. Ennél azonban magasabbra lőtt: mindenképpen bizonyítani akarta, hogy az összezártság erőszakot és/vagy ösztönszerű promiszkuitást szül, illetve (furamód) azt is, hogy mindezek ellenére 100 nap alatt össze tud annyira csiszolódni egy ismeretlenekből álló társaság, hogy az egymásra utaltságból fakadó összetartás mindent felülír. 

A legénységben rajta kívül volt többek között

  1. egy japán fotós,
  2. egy angolai katolikus pap,
  3. egy francia búvár,
  4. egy svéd hajóskapitány,
  5. egy cseh orvos
  6. és egy alaszkai pincérnő,

szóval az emberanyag kellően változatos volt. Az útra újsághirdetésben toboroztak több országban, és mint késői, tévés rokonai esetében, a kísérletben is fontos szempont volt a megnyerő külső. A jelentkezőknek vállalniuk kellett, hogy az Acali nevű tutaj fedélzetén 100 nap alatt ötezer mérföldet tesznek meg Las Palmasból a mexikói Conzumel kikötőjéig.

A hajót a korabeli sajtó egy méretes nappaliként aposztrofálta, hiszen a felülete 84 négyzetméteres, a kabinja pedig 4x4 méteres volt, mellé mindössze 140 centis belmagassággal. A konfliktushelyzeteket előre felerősítő Genovés a tutajt úgy terveztette meg, hogy ne lehessen elvonulni a csoporttól, és nem engedte, hogy az utasok könyveket hozzanak a fedélzetre. A dolgukat a fedélzetbe vájt lyuk felé guggolva, mindenki szeme láttára kellett végezniük, és ha valaki szexelni akart, két ember minimum tanúja volt, hiszen a vitorlával hajtott tutajon éjjel is kormányos és őr teljesített szolgálatot. Az alvásnak szigorú rendje volt, férfiak és nők felváltva, két sor, egymással szemben álló priccsen aludtak. Genovés saját magát a két legcsinosabbnak ítélt nő közé tette be, ezzel is provokálva többi férfit.

Az antropológus persze nem harmonikusan együtt élő idegeneket akart, hanem egy tételt beigazolni a (szerinte) óhatatlanul kitörő erőszakról, amit felerősít az összezártság is. Az út megtervezésekor az indulás napját korábbra tették, mint a kifutás napja valóban volt (a hajó építésével voltak problémák), így a Karib-tengerre nagyjából a hurrikánszezon elejére értek oda, amit Genovés úgy kommentált, hogy tudott róla, de a tudomány érdekei mindent felülírnak, és eleve szerette volna stresszhelyzetben is megvizsgálni a legénységet, egy hurrikán meg ugye elég stresszes bír lenni.

A kapitányi posztot egy svéd nő kapta meg és egy cseh doktornő lett a hajóorvos. Nem véletlenül, ugyanis a nők hatalmi pozícióba helyezése is tudatos döntés volt a kísérletet végig dokumentáló tudóstól,

aki naplót vezetett az útról, és egy 16 mm-es kézi kamerával elég sok felvételt is készített. Genovés előre nem tudta felmérni, mit jelent majd az a felállás, amiben az alfahímek a nők alárendeltjei lesznek. "Lehet ettől kevesebb lesz az erőszak, de az is, hogy a férfiak megpróbálják majd átvenni a hatalmat, ezt előre nem tudom megmondani."

A kísérletről annak idején kvázi csak azért cikkeztek, mert a bulvárlapok biztosak voltak abban, hogy a száz napos hajókázás olyan lesz, mint Pasolini  Salò, avagy Szodoma 120 napja  című filmje, mínusz a szadizmus. Nem egészen így történt, tömegszexre például nem került sor, és erőszakra is csak nagyon minimális mértékben. A végül 101 napos út során Genovés több mint ezer oldalt töltött meg a fedélzeti élet megfigyeléseivel, a résztvevők pedig 46 kérdőívet töltöttek ki, és adtak összesen 8079 választ olyan témakörökben, mint a fedélzeti kapcsolatok, szexuális viselkedésük, agresszió, erkölcs, stb. Emellett ott volt még ugye a kamera és a filmfelvétel is, szóval elég jól dokumentált kísérlet volt ez.

Gyakorlott valóságshow-nézők nagyjából pontosan be tudják lőni mik voltak az első konfliktusforrások a nem egészen száz négyzetméternyi úszó pokolban: természetesen a munkabeosztás, a "ha én tudok hat órát dolgozni, Juannak miért csak hármat kell?" jellegű súrlódások, és az óceánon az is hamar az ember idegeire ment, hogy a svéd kapitánynő kissé karcos stílusban adta ki utasításait. Volt, aki rendszeresen lógott, és azért utálták, más nem fürdött és nagyon büdös volt, szóval elég változatos problémákról számolhatott be Genovés a kis naplójában.

Szex viszont nem nagyon volt.

A feljegyzések és a filmfelvételek, no meg a kísérlet még életben levő tagjainak beszámolója alapján egy Marcus Lindeen nevű svéd filmes The Raft azaz A tutaj címmel forgatott egy dokumentumfilmet, amiből az derül ki, hogy a bulvársajtó és Genovés legnagyobb megdöbbenésére a hajón az első szexuális együttlétre egy hónapot kellett várni, legalábbis Genovés szerint, aki árgus szemekkel figyelte kísérleti alanyait. Természetesen ő volt az első, aki szexuális aktusba keveredett, de a japán fotós és az amerikai Ana nevű nő is egymásba gabalyodott végül. Genovés megállapításai szerint a hormonok azért nem tomboltak annyira, mert a legénység tagjainak jó része tengeribeteg volt, és tulajdonképpen folyamatosan rosszul voltak, hányás közben az ember meg nem feltétlenül a közösülésre gondol, ahogy egy hányó ember sem tűnik a legjobb szexpartnernek.

Ahogy azt a valóságshow-k esetében megszokhattuk, a belső egyensúlyt - különösen, ha az erőviszonyok már beálltak - provokatív feladatokkal bármikor meg lehet bontani. Genovés kérdőívek formájában szórakozott az alanyokkal, az ötös számú ív kérdéseire adott válaszokat például közzétette, hadd forgassák magukat rajta a tutaj lakói. Ilyen kérdések voltak:

  • Mit szeretsz utastársaidban?
  • Mit nem?
  • Ki mellet szeretnél aludni?
  • Ki mellett nem szeretnél?
  • Kivel feküdnél le legszívesebben?

A hetedik héten (nem vicc) az Éden Hotel című reality műsorban később Pandora szelencéje néven emlegetett egyik műsorelem elődjeként Genovés azt kérte társaitól, hogy név nélkül tegyenek fel kérdéseket egymásnak, amiket aztán véletlenszerű sorrendben felolvastak. Egyre durvult a pszichés nyomás a résztvevőkön, akiknek egy valóságshow-szereplővel ellentétben még a kísérlet végén váró pénzdíj sem adatott meg: a kérdőíven a házastársi hűtlenségtől a hajón utazó meleg pasinak feltett, "nővel szexelnél-e" típusú kérdésekig terjedtek, az egyik résztvevőt pedig egy felelsz vagy mersz típusú játék során szekálták a sírógörcs szélére, amiről Genovés később megállapította, hogy verbális erőszak volt, avagy bullying.

A 13. héten a természet és az ösztönök felülírták az addigi óvatosságot és gátlásokat, a kísérletben szereplő két amerikai nő azt javasolta, hogy naponta egy órára egy férfit és egy nőt hagyjanak elvonulni a többiek elől. A javaslatot elfogadták, a beszélgetések pedig azonnal sikamlós témákra terelődtek, amin Genovés kissé meglepődött, és keserűen jegyezte fel, hogy ezek szerint az intellektust előbb-utóbb mindenképpen elnyomja a nemi vágy.

Mondjuk elég érthetetlen, hogy miért azon csodálkozik, hogy az ember extrém körülménye között is ragaszkodik a privát szférához ha szexről van szó, hiszen nem profi pornósokat vitt el magával hajókázni, hanem átlagembereket.

A kísérletről forgatott dokumentumfilmből az is kiderült, hogy amikor Genovés rádöbbent, hogy az előre eltervezett, "erőszakos emberek küzdenek egymással a szex jogáért" narratívától olyan messze került, mint VV Aurelió a Nobel-díjtól, akkor egyre inkább szabotálni kezdte a saját kísérletét. A tutaj legénységének ez nem nagyon tetszett, és amikor a tudós erőszakkal átvette kapitányi posztot a svéd Mariától, egy emberként szálltak vele szembe, sőt, egy ponton ennél sokkal messzebb mentek:

Készek voltak megölni a kísérlet vezetőjét.

A dokumentumfilmben konkrétan elhangzik, hogy a tíz kísérleti alany azt tervezte, hogy fognak egy tőrt (mármint mind megfogják, hogy legyen terhelő bizonyíték mindenki ellen), leszúrják Genovést, betekerik a testét egy lepedőbe, és az óceánba hajítják. El lehet képzelni, milyen rongyokban voltak az idegeik. Genovés ezután (mert elmesélték neki) idegösszeroppanást kapott, depressziós lett, és megfogalmazta a kísérlet valós tételmondatát: Igazi agressziót a kísérlet alatt csak ő mutatott azzal, hogy mindent és mindenkit uralni akart a hajón.

Két héttel azelőtt, hogy Mexikóba értek, a tutajt hirtelen mintha Murphy legendás törvényeinek irányítása alá helyezték volna: a japán fotós kiborult, mert rühellte a saját képeit, és mert addigi partnere lecserélte (méghozzá a katolikus papra), ezért mindenképpen ki akart szállni a mókuskerékből, mármint szó szerint, és csak nagyon nehezen tudták lebeszélni arról, hogy beugorjon az óceánba. A tutajt másnap egy teherhajó kis híján atomjaira zúzta, és mire ebből az ijedelemből magukhoz tértek, Genovés a vakbelét kezdte el fájlalni, ami begyulladt, de nem perforált, de az utolsó napokban már fájdalomcsillapítókon élt. Őt a kikötőből egyenesen a kórházba szállították, a többieket egy szállodába, ahol egymástól elkülönítve, egy héten át válaszolgattak kismillió kérdésre.

Azt hihetnék, hogy ennyi információval ez egy sikeres tudományos kísérletnek számított, de ez közel sem így van.

A mesterséges izoláció egy dolog, de az, hogy a kísérlet egyik megfigyelője maga is aktív részese volt az eseményeknek (ráadásul bevallottan befolyásolta azokat), hiteltelenné tette a 101 napos tortúrát. Genovés 1975-ben Acali című könyvében számolt be az útról, de a tudóstársadalom szerint nyilvánvaló, hogy minden adatot a jó előre magának megírt narratíva fényében értelmezett csak. A kollégái ezt a fajta értelmezési technikát körberöhögték, sőt, még a finanszírozás egy részét magára vállaló Cambridge Egyetem is elhatárolódott a kísérlettől. Többek között azért, mert Genovés a kihajózás előtt minden résztvevővel aláíratott egy papírt, miszerint tudomásul veszik, hogy a kísérletből származó adatokat úgy használja fel, ahogy akarja, "beleértve az intim természetűeket is." A könyvében ugyan nem használt valódi neveket, de a leírásokból mindenkire rá lehetett ismerni.

Huszonöt évnek kellett eltelnie a kísérlet után, hogy okos tévéproducerek a svéd Expedition: Robinson (a Survivor elődje) és a Big Brother képében, az MTV The Real World és a PBS American Family című műsorainak nyomán megtalálják, mi értelme is volt a grandiózus kísérletnek. És ami a slusszpoén: Genovés ezt simán előre láthatta volna, hiszen a kísérletét részben egy mexikói tévétársaság finanszírozta. Nem véletlenül mondta azt a dokumentumfilm rendezője, hogy

Ha Santiago élne, ő lenne az abszolút realitypápa.

Felhasznált irodalom: The Guardian 1 és 2, Wikipédia 1 és 2, Independent, Forbes.

Ne maradjon le semmiről!