Henry Cavill a tökéletes Vaják

Talán nem túlzás állítani, hogy az elmúlt 20 évben Kelet-Európából egy regénysorozat tudott igazán hatni az angolszász popkultúrára, és ez nem más, mint a Vaják. A lengyel Andrzej Sapkowski dark fantasyje sokáig csak Lengyelországban és régióban örvendett bármiféle kultusznak olyannyira, hogy filmet és sorozatot is forgattak belőle a lengyelek, bár azok annyira rosszak lettek, hogy jobb nem is beszélni róluk. Aztán jött egy lengyel videójáték-stúdió, a CD Projekt Red, akik 2007-ben elkezdték adaptálni Sapkowski történeteit, és ezt annyira jól csinálták, hogy a 2015-ös Witcher 3 már semmihez nem hasonlítható siker lett, és sokak szerint a modern játékgyártás csúcsteljesítménye. Mindent elmond a a Witcher (nálunk Vaják néven jelentek meg a regények és most a sorozat) megítéléséről, hogy a lengyelek annyira büszkék rá, hogy pár éve Donald Tusk korábbi lengyel miniszterelnök egy díszdobozos példányt ajándékozott a második játékból amerikai látogatásakor Barack Obamának.

Amíg viszont a játékokat gyártó CD Projekt Red a világ egyik legmenőbb játékstúdiójává nőtte ki magát, addig Sapkowski kicsit megkeseredett öregemberként vagdalkozott mindenhol a médiában, hogy hiába övezi a játékokat globális rajongás, ő igazából utálja mindet, mert nem megfelelően adaptálták a történeteit. Ebben a megkeseredésben persze az is közrejátszhatott, hogy annak idején az író aprópénzért adta el a jogokat a stúdiónak, hogy aztán a világszintű kasszasikerből az akkori megállapodás miatt egy kanyit se kapjon. Szerencsére azóta sikerült megegyeznie a két félnek, és Sapkowskit nyilván az is boldogíthatja, hogy karácsony előtt nem sokkal megjelent a Vaják tévésorozat is, amelyet nem lelkes lengyelek forgattak két garasból, hanem a Netflix annyi pénzből, mintha a következő Trónok harcát akarnák megcsinálni. És láthatóan ez is volt a cél.

Mint forró kés a vajákon

A Vaják világa alapvetően ismerős lehet valamennyire, hiszen nagyon erősen merít a kelet-európai mitológiából és hitvilágból, és a helyszínek, tájak, jelmezek és díszletek is a lovagkornak a mi régiónkat érintő részét idézik. A Vaják voltaképpen egy klasszikus középkori fantasy, ahol egyik pillanatban vérhasad lesz a szennyezett kútvíztől, a másik pillanatban meg ezerfogú terrormanók másznak ki ugyanebből a kútból, hogy felfalják az egész családodat. És közben dúl a háború mindenfelé, vannak varázslók, tündék meg törpék is, és ebben a rendkívül sötét, nyomasztó és komplikált világban igyekszenek érvényesülni a vajákok, akik gyakorlatilag olyan fejvadászok, akik szörnyekre, szellemekre vagy boszorkányokra specializálódtak. Miközben egyébként ők maguk sem egyszerű emberek, hanem mutánsok, akiket gyerekkoruktól fogva arra neveltek, hogy majd manókat, vérfarkasokat meg sárkányokat gyilkoljanak jó pénzért.

És ez így mind ki is derül az első évad nyolc részéből, ahogy azt is nagyon jól csinálta a Netflix, hogy ezt a komplikált, részletekben gazdag, gamerek és geekek által istenített, de laikusok számára tök ismeretlen világot nagyon finoman adagolva mutatja be a nézőknek. A nyáron csúnyán megbukott Carnival Row az Amazonon például azt rontotta el, hogy a rendkívül részletesen kidolgozott világ bemutatása elsőbbséget élvezett a történetvezetéshez, a karakterépítéshez vagy a dramaturgiához képest. Itt ez a probléma nem áll fent, a nézőnek hamar leeshet, hogy ki és mi a főhős, mik okozzák a főbb bonyodalmakat, és nagyjából milyen frakciók harcolnak és miért. Mindezt pedig szerintem egész jó díszletekkel, jelmezekkel és harcjelenetekkel illusztrálják, bár a szerkesztőségben ezzel a véleménnyel kicsit egyedül vagyok (többen nem bírták folytatni az első pár rész után).

Az biztos, hogy nagyon bele kell élnie magát az embernek a sorozatba ahhoz, hogy ne akadjon fent egy rakás olyan dolgon, amit egy ilyen kaliberű sorozattól el lehetne várni. Ugyanis két dolgot nem igazán tudtak megoldani:

1. a szereposztást
2. és a történetvezetést.

És ha az ember nem türelmes, akkor rövid időn belül inkább feladja az egészet. Nekem sikerült ezen túllendülni.

Kezdjük a legfontosabbal! Annak idején nem kis online rinyálás kezdődött a rajongók részéről, amikor kiderült, hogy a főszereplő Geraltot az a Henry Cavill alakítja majd, aki afféle hollywoodi szépfiúként és Superman legutolsó megtestesítőjeként nem éppen a geekek kedvence, akik sokkal jobban szerették volna a kevésbé jóképű, de annál karakteresebb Mads Mikkelsent a szerepre. Aztán Cavillről kiderült, hogy saját maga is egy hardcore gamer, a Witcher 3-at két és félszer vitte végig a legnehezebb szinten is, és sokkal jobban szeret otthon videójátékozni, mint kimenni az emberek közé.

Vaják van a füle mögött

Ezt azért fontos kiemelni, mert Cavill produkciója valami elképesztő minden egyes jelenetben. Le sem tagadhatná, hogy Geraltot a játékok alapján játssza, de éppen ezért annyira jó az egész. Konkrétan még az utolsó epizódoknál is rendre azon járt az agyam, hogy

asztamindenit, Cavill tényleg hónapokat ölhetett abba, hogy pontosan olyan mélyen búgjon a hangja, ahogyan Geraltnak a játékokban.

Emellett minden mozdulata, a mimikája, a gesztusai, a harcjelenetei 100%-ban hozzák a játékokból ismert karaktert, és még azt is megmerem kockáztatni, hogy

A gond csak az, hogy amíg Cavill élete alakítását nyújtja, addig a többieknek az arcát is alig lehet megjegyezni. Ez azért szomorú igazán, mert Geralttal ellentétben Yennefer karakterét ezerszer jobban kibontja a sorozat, Anya Chalotra mégsem tűnik hitelesnek a csodaszép varázslónő szerepében, de ő még így is jobb, mint Anna Shaffer, aki a bohókás Trissből csak egy ezredik boszorkányt tudott megformálni. Aztán ott van Ciri, a vaják jövendőbeli Baby Yodája, de ő vagy csak nagy szemekkel néz, vagy nagyokat sikít, de ennyi.

Úgy alapvetően ki lehet jelenteni, hogy hiába van esett a fókusz a varázslótársadalomra az első évadban, valahogy nem sikerült igazán karakteres színészeket találni. A helyzeten kicsit javít a Geralthoz csatlakozó dalnok, akinek sokkal jobban van megírva a szerepe, mint ahogy azt Joey Batey hozza, vagy Cahir, akire csak azért emlékszem, mert olyan karakteres arca van, hogy azt nehéz feledni. Mivel lesz következő évad, muszáj belátnia a Netflixnek is, hogy az egy szem Henry Cavillre sokáig nem lehet építeni ezt az egészet, és kelleni fog egy-két veterán színész meg esetleg egy Cavillhez hasonló sztár, hogy ne akarjam agyonverni magam, amikor a vaják nélküli jeleneteket látom.

A másik, jóval nagyobb gond, hogy a készítők mintha elfelejtették volna, hogyan kell elmesélni egy történetet. Erős a gyanúm, hogy a vágóasztalnál még az utolsó utáni pillanatokban is ment a tanakodás, hogy na, most akkor mi legyen az epizódok sorrendje, mert olyan összevisszaság és katyvasz jellemezte a részeket, hogy őszintén szólva sokszor elképzelésem se volt, pontosan hol járunk az időben. Jó tévés szokásként az első részben ellőtték a puskapor nagy részét, hogy aztán órákon át tanácstalanul ugráljon a történet az időben, hol Yennefer múltját bemutatva, hol Geralt előzményeit követve, hol a franc se tudja, mit láttunk egyáltalán. Konkrétan az első rész simán lehetett volna az utolsó vagy utolsó előtt, ehelyett a sorozat nyitása és zárása közti rész úgy nézett ki, hogy

1. Geralt minden részben kap valami szörnyes melót egy új környéken,
2. a varázslók kavarnak valamit,
3. Nilfgaard kavar valamit,
4. valami történt valamikor,
5. ehhez köze van valaminek, ami máskor történt,
6. a varázslók nem boszorkányok, de mind nők és valami nagyon kavarnak,
7. de igazából fogalma sincs a nézőnek, mert

Ez szétbarmolja az egész dramaturgiát, és nem véletlen, hogy a legtöbb kritika is arra tért ki, hogy a Vaják bizony közel sem hibátlan sorozat, mégis megdöbbentően szórakoztató volt az elejétől a végéig. Mégis hogy lehet ez, ha a történetvezetés és a színészi játék nagy része egy hájas nulla?

Itt jön a lényeg, és ezért is tudom ajánlani a Vajákot mindazok ellenére, hogy közel sem tökéletes produkció. A sorozat (és a regények) világa lenyűgöző, van benne valami kelet-európaisan sötét, lehangoló, de mégis szórakoztató. A sorozat a varázslás meg szörnyek helyett az emberi történetekre fókuszál, hogy a háború milyen hatással van a pórnépre és az uralkodókra párhuzamosan, hogy a mágia csak úgy ad valamit, ha el is vesz közben, hogy egy olyan sötét mesét látunk, ahol az apa négy krajcárért eladja a lányát egy boszorkának, a helyi kiskirály pedig teherbe ejti a saját testvérét, és még így is képes vele valahogyan szimpatizálni a néző. A nyugati, angolszász történetmesélésben - pláne a fantasyben - mindig ott van a pozitív végkicsengésre való lehetőség, ahogy az is kiderül hamar, hogy ki a fekete és a ki a fehér a történetben. Sapkowski azonban már a regényeiben (és a játékban és itt a sorozatban is) sem akart tisztán feketét és fehérek mondani, itt minden és mindenki valahol a kettő között van, nincsenek abszolút jók és rosszak a háborút indító Nilfgaardon kívül. Sőt, még maga Geralt is egy igazi rohadék, akinek senkihez nincs egy kedves szava, állandóan dörmög a bajsza alatt, ha valamit csinálnia kell, és szemrebbenés nélkül gyilkolja le a legutolsó kiskatonát, ha éppen úgy tartja kedve.

Éppen ezért a Vajákban óriási potenciál rejlik, és nagyon félek attól, hogy a közepes kezdés után a Netflix még 1-2 évadot berendel, aztán lehúzza a rolót, ha nem sikerül szintet lépni. Cavill láthatóan lubickol a szerepében, és az is látszik, hogy a készítők a lehető leghitelesebben igyekeztek adaptálni a regényeket és a játékok bizonyos részeit is. Már csak arra kéne rájönni, hogy a második évadban történjen minden felfogható sorrendben, és bukkanjon fel pár jobb színész a főhős mellett, mert minden más adott ahhoz, hogy ha nem is Trónok harca, de valami egészen sajátos dolog kijöjjön a Vajákból.