Vilmos, Bíborka
2 °C
19 °C
Index - In English In English Eng

A Netflix igazán elhozhatná a valós halált ennek a sorozatnak

Kritika az Altered Carbon c. Netflix-sorozat második évadáról

AC 203 SG 00049R
2020.03.21. 14:58

Amikor pár évvel ezelőtt bejelentette a Netflix, hogy sorozatot csinálnak Richard Morgan itthon Valós halál (eredetileg Altered Carbon) néven megjelenő regénysorozatából, akkor eléggé izgatott lettem, mert a 2010-es évek pont jó időszaknak tűnt ahhoz, hogy végre minőségi sci-fi sorozatok készüljenek, hiszen ilyenekből évtizedek óta csak szökőévente kapunk párat, mint pár Star Trek, a Battlestar Galactica, a Firefly vagy az Expanse. Cyberpunk vonalon aztán meg pláne nincs túl nagy választék, volt az egy évadot megért Almost Human, pár Black Mirror-epizód vagy akár mondhatnánk az Orphan Blacket is, de élőszereplős tévésorozatokban ez a műfaj egyelőre nem igazán találta meg a helyét. Az Altered Carbon első évada felcsillantotta a reményt, hogy ez változhat, a második évad azonban csúnyán földbe állította az egészet.

Az Altered Carbon (nem, nem fogjuk Valós halálnak hívni) egy olyan világban játszódik, ahol az emberek már kolonizáltak egy csomó bolygót, és feltalálták a halhatatlanságot. Pontosabban annak egy mutációját, aminek annyi a lényege, hogy az emberek tudatát és személyiségét egy fejbe ültetett adathordozóba (angolul stack, de én ezt mostantól agyathordozónak fogom hívni) rejtik, hogy ha a test meghal, akkor az adathordozót más mesterségesen létrehozott (a sorozatban ezeket sleeve-nek hívják) gazdatestbe átpakolva az illető tovább élhessen. 

Biztos szép lehet, kár hogy sötét
Biztos szép lehet, kár hogy sötét
Fotó: Netflix

Az ép testre nem visz rá a lélek

A koncepció már önmagában izgalmas lehetőségeket rejt. Van-e értelme több száz évig is élni, ha ebben a hiperkapitalista disztópiában örökké a társadalmi ranglétra ugyanazon pár fokán fogunk álldogálni? Mi értelme a természetes szépségnek, ha az eredeti testünk elhagyása után olyan külsőt vásárolunk magunkat, amilyet csak akarunk, vagy amilyet a pénzünk enged? Milyen céljai lehetnek az embernek, ha képes több száz évig élni?

Na, ezek azok a filozófiai kérdések, amelyeket ez a sorozat meg sem próbál rendesen körüljárni.

Az első évad még arról szólt, hogy Takeshi Kovacs (igen, ez a neve) agyathordozóját hosszú évek után újra előkapják, hogy egy új testben (Joel Kinnaman) segítse különböző szervezetek, gazdag emberek és ellenállók céljait, és persze megtalálja halottnak hitt szerelmét. Ez így elég bénácskán hangzik, azonban a sorozatot a Netflix a jól csengő cyberpunk és neonoir műfajokkal marketingelte, és hát milyen alaphelyzet illene jobban egy tudományos-fantasztikus detektívtörténethez, mint egy rég elvesztett szerelem felkutatása komplett politikai frakciók megrogyasztása árán?

Sajnos az első évad nem igazán tudott pár stilisztikai elemen kívül érdemben bármit is kezdeni a témával. Joel Kinnaman néha hátborzongatóan menőn néz ki, ahogy éjszaka a neonreklámok fényében, eső áztatta kabátban nyomoz valami után egy mesterséges testben, de ettől maximum promóciós plakátokon lesz cyberpunk és neonoir egy sorozat, tartalmilag nem. Viszont potenciál kétségtelenül rejlett a produkcióban, a Netflix jól láthatóan állati sok pénzt költött rá, és sikerült egy érdekes világot felépíteni.

Aztán fogták, és az egészet kihajították a kukába.

Elsőre abszolút kézenfekvőnek tűnt a megoldás, amivel behirdették a második évadot: Joel Kinnaman helyét Anthony Mackie veszi át. A döntés még csak nem is váratlan, hiszen a testváltós koncepció bőven megengedi, hogy a japán-magyar főhős egy fehér, szőke férfi helyett egy afroamerikai férfi testében jelenjen meg. Mackie ráadásul ismert színésznek számít, legalábbis a Bosszúállókban Sólymot alakítja, vagyis név szinten sikerült egy Kinnamannél ismertebb arcot behúzniuk. A gond csak az, hogy Mackie-nek lehet, jól áll, hogy két közepes poén és mosolygás között megmenti a világot Amerika Kapitány és Vasember mellett, de egy ennyire komplikált szerephez több kell. Kinnamannek sikerült erős személyiséget adni Kovacsnak, és színészileg kifejezetten izgalmas feladatnak kellett volna lennie, hogy egy külső jegyek alapján ennyire eltérő szereplő mennyire tudja hozni ugyanazt a szerepet. Na, Mackie-ről kiderült, hogy pontosan annyi van benne, mint egy Marvel-filmben: egy-két poén, némi keménykedés, de az érzelmi skálája annyira keskeny, hogy ugyanazt a fejet tudja csak vágni, hogy ha mérges, ha szomorú, ha boldog vagy ha jó kedve van.

Hm, mennyi fény!
Hm, mennyi fény!
Fotó: Netflix

A durva viszont az, hogy Mackie még így is kiemelkedik a többiek közül. Valószínűleg a produkciós költségek miatt már nem maradt pénz tisztességes karakterszínészekre, de ez sem mentség arra, hogy sztereotipikus angol lakájt/mesterséges intelligenciát alakító Chris Conneren kívül a szereplőgárda egy korhatáros Barátok közt szintjén van. Plasztikus párbeszédek, az érzelmi töltet teljes hiánya és drámainak szánt töltelékjelenetek jellemzik az összes részt, és a nyitóepizódtól kezdve iszonyatos mélyrepülésbe kezd a színvonal. De még ez sem menthetetlen, az Expanse-ben is – pár kivételtől eltekintve – rettenetes színészek vannak, a világ és a sztori viszont képes ott tartani a nézőt végig, mert legalább azt átgondolták rendesen. Itt viszont a botrányos színészi játék mellett a történet is követhetetlenné válik.

Hova megy ki? Ki hova megy?

A cikk elején írtunk a filozófiai és morális kérdésekről, amiket a sorozat egyszerűen nem tesz fel. Arról viszont még nem esett szó, hogy mivel foglalkozik helyette.

Neonoir meg cyberpunk helyett a második évad egy túl hosszúra nyújtott B-filmes akciófilm sci-fi köntösben.

Ugyanis az új részek már nem a Földön, hanem egy Harlan's World nevű bolygón játszódnak, ami azért is nagy kár, mert az első évadhoz pont az adott pluszt, ahogy a készítők elképzelték a jövő Földjét és San Franciscóját. Itt viszont egy sötét valamin játszódik a történet, ahol semmi sincs rendesen bevilágítva, ezért ugyanúgy nem látunk semmit a szerelmes jelenetekből, mint az akcióból. Valószínűleg ez szándékos döntés is volt, mert az akció egy két évadot megérő CW-sorozat szintjét se hozza, értelmetlen vágásokon és trükkökön kívül egy olyan momentum sincs, amikor azt mondhatná az ember, hogy oké, legalább ez király volt. 

Nem lesz ez már túl sok a világításból, srácok?
Nem lesz ez már túl sok a világításból, srácok?
Fotó: Netflix

Szóval rosszak a színészek, rossz a helyszín, de rossz a történet is? Abszolút. A sorozat ugyanis a második évadra kimaxolja, amit ki lehet az alaphelyzettel. Konkrétan mind a nyolc rész arról szól, hogy a szereplők azon vacillálnak, hogy aki szemben áll velük, az

  1. Ugyanaz a test és agy?
  2. Más test, de ismerős agy?
  3. Más agy, de ismerős test?
  4. Két agy egy testben?
  5. Két test egy aggyal?

Nem mintha ez annyira eredeti lenne, de ott van a zseniális Counterpart című sorozat a közelmúltból, ahol fantasztikusan játszanak el egy hasonló koncepcióval. Itt viszont csak feleslegesen bonyolítja az amúgy sem könnyen követhető sztorit, mert a készítők valamiért állati fontosnak tartották, hogy minden politikai frakcióról, fiktív történelmi eseményről és más apró részletekről úgy beszéljen, mintha a néző agya egy Altered Carbon-wikipédia lenne. Csak aztán, amikor harmadjára is az a csavar, hogy az, akit látunk, valójában valaki más, akkor nagyon hamar a kutyát sem fogja érdekelni, hogy megtalálja-e az átkozott szerelmét ez a Kovacs úr.

Megpróbálom spoilerek nélkül egy jelenet nem pontos felidézésével leírni, miért katasztrofális ez az egész:

Valami sötét helyen áll egymással szemben két társaság. Mindkét társaságból előlép egy-egy meghatározó szereplő.

– Tényleg te vagy az, Ilona? – kérdezi a férfi.

– Én vagyok az, Ádám – mondja a nő

– Emberek! Ez itt Ilona, a megváltónk! Visszatért közénk! Tegyétek le a fegyvert! – utasítja a katonáit a férfi hangosan.

– Ádám, azt hiszem nem tudom, hogy te végig az ellenségnek dolgoztál? – kérdezi Ilona halkan a meglepődött férfitől.

– Emberek! Tévedtem! Ez mégsem Ilona! Azonnal öljétek meg!

És hirtelen mindenki elkezd lőni mindenkire.

Ez volt az a pont, ahol már konkrétan felnevettem. És akkor a sorozat még behozza a földönkívüli vonalat is valamennyire, és azt hiszem ennél a pontnál adtam fel az egészet végleg, hogy egyáltalán dekódolni tudjam, mi a francot is nézek itt egyáltalán órák óta.

Bocsi, a fókuszpuller véletlenül felkapcsolta a villanyt. Mindjárt sötét lesz megint!
Bocsi, a fókuszpuller véletlenül felkapcsolta a villanyt. Mindjárt sötét lesz megint!
Fotó: Netflix

Nem véletlenül éri egyre több kritika a Netflixet, hogy a minőség a mennyiség rovására megy, és ha valamit a cég szent algoritmusa szerint jól pörgetnek, akkor abból még több kell. Csak hát ennek így nem sok értelme van. Gagyin kinéző, rosszul koreografált, rosszul világosított, rettenetes színészekkel teli, rosszul megírt zagyva valami az Altered Carbon, ami meg sem próbálja leütni a ziccereket, helyette inkább más sportágat választ. A Netflix valószínűleg azzal járna a legjobban, ha elkaszálná ezt a sorozatot, és példát venne mondjuk a Cowboy Bebop animéről, ami hasonló műfajban egy konkrét mestermunka.

Erre minden esélyük meglesz, hiszen éppen a Netflix vásárolta meg a Cowboy Bebop jogait. Remélhetőleg addig tanulnak a hibákból. Vagy tessék példát venni az HBO-ról, ahol a Westworld épp a harmadik évadra válik fasza cyberpunk sorozattá.

(Borítókép: Netflix)

Soha nem látott fejlesztések, vagy hatalomátvétel?

Vannak, akiknek már nincsenek kérdéseik,
És vannak, akik az Indexet olvassák!
Támogasd te is a független újságírást, hogy ebben a nehéz helyzetben is tovább dolgozhassunk! Kattints ide!