Előd
6 °C
15 °C
Index - In English In English Eng

Hollywood új urai: a feketék, a melegek és a nők

Kritika a Netflix Hollywood című sorozatáról

HOLLYWOOD 106 Unit 00322RC
2020.05.13. 05:29

Vigyél el Álomországba!

Ez a mondat ugyan a Hollywood című, új Netflix-sorozatban pont nem Hollywoodra vonatkozik, hanem arra, hogy a kuncsaft nem üzemanyagot kér a benzinkúton, hanem az egyik ott dolgozó fiúprostituált szolgáltatásait, mégis lehetne a sorozat jelmondata is. Nem csak azért, mert Hollywoodról, az álomgyárról szól, és nem is csak azért, mert fiúprostikról is. Hanem mert az a világ, ami elvileg az 1940-es évek végének Amerikája a sorozatban, az valójában egy sosem létezett, mesebeli álomország.

Az Amerikai Horror Storyról és a Kés/Alattról is ismert Ryan Murphy és alkotótársa, Ian Brennan új sorozata ugyanis 

egy kedves tündérmesébe csomagolt, mégis hangos, két feltartott középső ujjal elkiáltott beszólás egész Hollywoodnak.

Arról, hogy Amerika filmipara úgy, ahogy van, rasszista, homofób és nőgyűlölő, mindig is az volt, és máig, az emberi jogi küzdelmek ellenére is alig változott. Csak épp Murphy mindezt nagyon körmönfontan fogalmazza meg. Úgy, hogy a fenti állítások egyetlen egyszer sem hangzanak el benne. Sőt. Épp az ellenkezőjük hangzik el. Hiszen ez a sorozat ugye nem az igazi Hollywoodban, hanem Álomországban játszódik.

A sorozat alapsztorija – spoileresen, de mindez többnyire már a kétperces előzetesből kiderül –, hogy néhány feltörekvő fiatal és vállalkozó kedvű nagykutya megreformálják Hollywoodot: készítenek egy nagyszabású közönségfilmet fekete főszereplőnővel, fekete forgatókönyvíróval, aki ráadásul nyilvánosan vállalja a melegségét és az egyik férfi mellékszereplővel folytatott kapcsolatát. Mindezt nagy hatalmú női stúdióvezetővel, és végül hatalmas sikerrel. Az alkotók jórészt valós neveket, valós filmeket, valós történelmi tényeket bedobálva írták meg a sztorit, hogy nyilvánvaló legyen, a valóságra akarnak reflektálni, és így egyértelmű legyen az állásfoglalásuk: már akkor, 1947-ben nagyjából így kellett volna mennie a dolgoknak,

de nem így mentek, mert Hollywoodban nem volt egyetlen igazán bátor vagy nemes lelkű pénzember sem,

állítja a sorok között a sorozat. Mert hát a tényeknek mindig csak azokat a részeit változtatták meg, amelyek egy egészen másmilyen huszonegyedik századhoz vezettek volna, hogy megmutassák, hol kellett volna szerintük máshogy lépni, hogy ne az legyen, ami ma van, és ami eddig volt.

Hogy az Oscar-díj kilencven éves története során átadtak 3000 díjat, és ebből összesen 43-at kaptak feketék. Hogy az első, úttörő fekete Oscar-díjast, Hattie McDanielt alig akarták beengedni az Oscar-gála helyszínére, ahol nyertesként is a többiektől messzi, félretolt asztalnál kellett ülnie, a gála utáni ünnepségre viszont már nem is mehetett be. Hogy az ő 1939-es díja után 24 éven keresztül nem kapott újra díjat fekete filmes, aztán az azt követő húsz évben is csak kettő. Hogy még ma, a 21. században sem nagyon lehet Oscart kapni olyan feketékről szóló filmekkel, amelyek nem kötődnek a rabszolgasághoz. Hogy nemhogy a negyvenes években nem kezdték tágítani a határokat, de erre a kétezres évek végéig kellett várni az igazán nagy blockbustereket tekintve. Hogy még ma is elvétve találni olyan filmben fekete főszereplőt, amelyben nem fontos a sztori szempontjából, hogy az illető színes bőrű legyen. Minderről korábban részletesen írtunk, ahogy a melegek és a melegségről szóló történetek, meg az erős nők hasonló a helyzetéről is. Hollywood mindig is a fehér, heteró férfiak játszótere volt, és nem volt nemhogy 1947-ben, de azóta se olyan, aki ezen igazán számottevően változtatni tudott volna.

Szóval a Hollywood című sorozat arról az alternatív univerzumról szól, amelyben az amerikai szórakoztatóipar már rég meghozta azt a döntést, hogy a siker elé helyezi a társadalmi szerepvállalást, és kiáll azokért, akikért nem áll ki más, elmondja azoknak a történeteit is, akik egyedül érzik magukat a sorsukkal, és ezért hajlandó pénzügyi és másfajta kockázatokat is vállalni. És ezt az álomvilágot egy gördülékeny, jó karakterekkel teli, látványos sorozat mutatja meg.

Az egyik főszereplő egy sok ezer sorstársával együtt frissen Los Angelesbe költözött színészjelölt, aki most szeretne nulláról befutni; a másik egy fekete forgatókönyvíró, aki első filmje bemutatásának küszöbén áll, bár azt a stúdióban nem tudják róla, hogy fekete – pláne, hogy meleg –; a harmadik meg a minden tekintetben gusztustalan alak stúdióvezető elnyomott felesége, aki jobb híján fiúprostikkal tölti a napjait, köztük a két korábban említettel. Hiszen a két férfi a nagy áttörést várva mindent, de szó szerint mindent megtesz a pénzkeresésért. Ők azok, akik a minisorozat hét része alatt megreformálják Hollywoodot, és vele az általunk ismert világot, karöltve a negyedik főhőssel, egy félig filippínó filmrendezővel, akinek bár teljesen fehér a bőre, de a származása és fekete barátnője miatt fontosak neki az ilyen témák. És ez mind szép és jó,

Csak az a baj, hogy a Hollywood megmarad a pamfletek szintjén.

Mert valós problémákról beszél, nagyon is érthető a felháborodása (még akkor is, ha nem tudjuk, hogy Ryan Murphy is a férjével közös gyerekeit neveli Hollywoodban, és a sorozat több más színésze is meleg), csak épp nem megy tovább annál, hogy néhány koktél után az asztalra csapva azt kiabálja, „mindent máshogy kéne!” Nyilván nem egy dokumentumfilm-sorozatról van szó, és nem is tényfeltáró újságírói munkáról, de ez a sorozat még a legelső összefüggésig sem jut el: hogy Hollywoodban, mint a világ legtöbb vállalkozásánál, mindent a pénz határoz meg.

A nagy amerikai stúdiók egész egyszerűen azért nem ilyen liberálisan állnak a bőrszín és a melegség kérdéséhez, mert az pénzügyileg nem térül meg: erről persze sokat lehetne vitatkozni (vajon megváltozna-e ez néhány kudarc bevállalása után, formálna-e a fizetőközönség szemléletén, ha eleve több ilyen filmet kapnának, stb.), de a sorozat ezt nem teszi meg, hanem a maga tündérmesébe illő módján lecsapja az egészet annyival, hogy (újabb spoiler, bocs) az elkészült fekete-meleg-feminista film iszonyatosan sikeres lesz, mindenki imádja, és a létező minden szinten megtérül a befektetett energia. Márpedig ha egy sorozat társadalomkritikus akar lenni, és nem kérdés, hogy a Hollywood elsősorban az akar lenni, akkor nem árt, ha az alapfelvetésen kívül legalább egy-két további kérdésre is időt veszteget azzal a bizonyos kritizált társadalommal kapcsolatban.

És nem is ez az egyetlen olyan téma, amiben nem igazán konzekvens a sorozat. Szóba kerül ugyanis Hollywood egy másik évszázados problémája is, a hatalmi visszaélések és a szexuális zaklatás gyakorlata, ami ugyan pár éve, Harvey Weinstein és a #metoo óta került reflektorfénybe, de azóta létezett, hogy letették az első stúdió alapkövét. Az Agymenők Sheldonjaként ismert Jim Parsons egy olyan meleg ügynököt játszik, aki számára teljesen magától értetődő, hogy a kliensei szexuálisan is a tulajdonát képezik a szerződés aláírásának pillanatától fogva. Ezen a karakteren és az igazi mocsadék ragadozó figurájában lubickoló Parsonson keresztül mutatja meg a sorozat, hogy ez a rendszer micsoda önfeladásokhoz, micsoda egyéni erkölcsi tragédiákhoz vezet, és bemocskolja mindazt, amit pedig száz éve igazi amerikai álomként ismer a világ. 

Csak épp ezzel együtt a Hollywood úgy ábrázolja a szervezett prostitúciót, amire anyagi kiszolgáltatottságuk miatt kényszerülnek bele azok a férfiak, akik máshogy nem tudnak érvényesülni, mintha annál az ég adta világon nem lenne élvezetesebb, bulisabb, ígéretesebb és kellemesebb meló. És míg a sorozat szerint alapvető probléma, hogy bizonyos szerepekhez szereposztó díványon keresztül vezet út, addig semmi, de semmi gond nincs azzal, hogy a sztori szempontjából alapvető fontosságú kapcsolatok prostitúció révén alakulnak ki, a fiúkat futtató férfi talán az egész sorozat egyik legpozitívabb karaktere, a bordélyházként üzemelő benzinkutat meg úgy ábrázolják, mint a csodák rózsaszirmos palotáját. Szelektív társadalomkritika, mondjuk úgy.

Miközben ezt a sorozatot muszáj társadalomkritikaként értelmezni, mert máskülönben nemigen van mentség arra, hogy 

mennyire bugyuta lenne anélkül az egész.

A Hollywooddal kapcsolatban ugyanis egyetlen igazi spoilert lehetne csak megfogalmazni: hogy úgyis mindig minden úgy lesz végül, ahogy a lehető leges-legjobb, legboldogabb és leginkább rózsaszín. Ennek értelmében még egy „Bobby Ewing csak álmodta az egészet”-jellegű visszatáncolástól sem rémülnek meg, sem attól, hogy minden velejéig romlott ember vagy magától, vagy egy kórházi tartózkodás hatására a megfelelő pillanatban varázsütésre önmaga teljes ellentétjévé, csodásan melegszívű, Tisztességes Emberré váljon. Az pedig, aki nem volt ugyan velejéig romlott, hanem billegett a sötét és a jó oldal között, pár megfelelően megválasztott szép szó hatására úgyis meghozza a nagybetűs Jó Döntést.

És bár a sorozatban hemzsegnek a tényleg nagyon jól játszó, ismertebb színészek (Patti LuPone, Rob Reiner, Queen Latifah) a jó felfedezések (Laura Harrier, Samara Weaving) és a rettenetes ripacsok (Jake Picking, David Corenswet vagy Darren Criss) mellett, azért ezt a szintű kiszámíthatóságot, sziruposságot és néha giccset nehéz lenyelni, ha nem úgy vesszük, hogy ez tényleg egy pamflet, vagy szebben fogalmazva egy példázatnak szánt tündérmese, amelynek nemcsak a szándéka jó, de az ügyes dramaturgiája miatt végignézni is jó szórakozás.

Ilyenkor szokták azt mondani, hogy „igen, de ha egy ember is máshogy gondolkodik utána az elesettekről, már megérte”, és ez persze igaz is. Meg hát mennyivel jobb, mintha ennyi jót se lehetne elmondani róla!

A sorozat mind a hét epizódja elérhető a Netflix kínálatában.

Ne maradjon le semmiről!