Van olyan fajtája a szexuális erőszaknak, amiről én is most hallottam először

Screen Shot 2020-06-15 at 19.02.48.png
2020.08.27. 15:53

A most 32 éves, de már több díjjal kitüntetett író, költő, színész és rendező Michaela Coel 2016-ban egy rövid szünetet tartott előző sorozata, a Chewing Gum írásának legvégén, hogy kieressze a gőzt, ami a fenyegetően közelítő leadási határidő miatt gyűlt fel benne. Lement meginni valamit a barátaival a kocsmába, majd arra ébredt, hogy reggel van, és fogalma sincs, hogy került haza. A fejében viszont homályosan fel-felvillant néhány kép arról, ahogy magatehetetlenül fekszik, nem ura a testének, és valaki épp megerőszakolja. Két és fél év telt el azzal, hogy a saját és barátai hasonló tapasztalataiból sorozatot írjon. Ez lett a Tönkretehetlek (I May Destroy You), amelyet idén júniusban mutatott be a BBC és az HBO, Magyarországon is, és azóta világsikerré vált. Kritikánk itt olvasható róla:

A sorozatot Coel írta, rendezte, ő volt a producer és ő játssza a saját magáról mintázott főszereplőt is. A másik két főhős az őt támogató két barát, egy pályakezdő színésznő (Weruche Opia) és egy meleg aerobiktanár (Paapa Essiedu), akik szintén több olyan szexuális aktusban vesznek részt, amelyek így vagy úgy nincsenek rendben. A sorozat épp ezekről az „egyértelmű” nemi erőszaknál kevésbé nyilvánvaló esetekről, és általában arról szól, milyen a szex, ha az valamelyik félnek traumát okoz.

A sorozat alkotójával és a két másik főszereplővel online beszélgethettünk, több másik külföldi újságíróval együtt.

Egyes írók azt mondják, megírni a saját fájdalmas tapasztalataikat felemelő és erőt adó dolog, mások szerint viszont inkább kegyetlen ez a folyamat. Ön melyikkel ért egyet?

Michaela Coel: A terápiáknak bevett része, hogy megkérik az áldozatokat, menjenek vissza arra a helyszínre, ahol a trauma érte őket, és játsszák el, ahogyan megtörténik. Erre lehet azt mondani, hogy egy újabb megrázó és felkavaró élmény, ugyanakkor az, hogy vissza tudsz menni a helyszínre, egyúttal azt is jelenti, hogy túlélted, ami történt – történt, így, múlt időben. Hogy most már itt vagy a jelenben, és épp egy olyan traumával nézel szembe, amin már túl vagy. És ha visszaemlékszel arra a rettenetes dologra, ami történt veled, egyúttal arra is gondolsz, hogy túlélted. És ettől csodálatos egy ilyen élmény.

Mi volt a legfőbb célja azzal, hogy sorozatot készített a traumájából?

Michaela Coel: Leginkább azt remélem, hogy a sorozat kíváncsiságot ébreszt az emberekben saját maguk iránt, és minél többen gondolják majd úgy, érdemes egy kicsit befelé figyelni, és tölteni némi időt azzal, hogy mit is találunk ott, aztán elgondolkodni azon, vajon milyen út vezethet a gyógyuláshoz. A tévé jó eszköz a kommunikációra, és persze, remélem, hogy a szexuális erőszakra is fel tudja hívni a figyelmet a sorozat, de

jó lenne, ha arra is ráébresztene, milyen nehéz túllendülni az erőszak hatásain.

Hogy a trauma milyen súlyosan eltorzítja azt, ahogyan a világot látod és ahogy a világban közlekedsz. Leginkább erre szeretném felhívni a figyelmet. És azt is fontos tudni, hogy nem vagyunk egyedül. A legtöbb áldozat úgy érzi, mintha mindenkitől el lenne szigetelve, pedig sokan mentünk keresztül ugyanazon. Nagyon könnyű magányosnak érezni magunkat, de valójában itt vagyunk, sokan, együtt.

Amikor először eldöntötte, hogy nyilvánosan beszélni fog az önt ért szexuális erőszakról, ahhoz tudatosan bátorítania kellett magát, hogy meg merje lépni ezt a lépést, vagy épp ellenkezőleg, természetesen jött ?

Michaela Coel: Ami az írást illeti, az egyszerűen csak kijött belőlem, egy kicsit úgy, ahogy a vázlataimat pötyögöm le: csak gyorsan legépelek mindent, ami eszembe jut. Ez engem is meglepett. De ha arra gondol, amikor először beszéltem róla közönség előtt, ahhoz valóban gyakorolnom kellett a szövegemet a lakótársammal. És eleinte tényleg nehéz volt összeszedni a megfelelő szavakat, aztán pedig végigmondani őket úgy, hogy ne kezdjek sírni már az elején. Csak sok gyakorlás után tudtam nyugodtan és érthetően végigmondani.

Akkor és ott érezte valami azonnali hatását annak, hogy beszélt az erőszakról?

Michaela Coel: Nem, valószínűleg pont a sok gyakorlás miatt: mielőtt megérkezett volna a közönség, még a helyszínen is elmondtam az egészet újra. Aztán felszálltam egy vonatra, hazajöttem, és folytattam tovább az életemet.

A sorozat főszereplőjét, Arabellát végig támogatják a hivatalos szervek, a rendőrök is azonnal hisznek neki és kedvesek vele. Miért döntött úgy, hogy ilyen pozitívan ábrázolja ezt a közeget annak ellenére, hogy milyen sok ezzel ellentétes történetet hallani?

Michaela Coel: Egyszerűen azért, mert a saját tapasztalataimat írtam meg – és nekem hittek a rendőrségen. Nem jelenthetjük ki, hogy a rendőrök sosem hisznek az áldozatoknak, mert itt vagyok én, és az én példám az ellenkezőjét mutatja. Lehetséges, hogy én vagyok a szabályt erősítő kivétel, de szerintem érdemes volt körüljárni ezt a kivételt.

Korábban azt nyilatkozta: amikor a saját tapasztalatairól beszélt a barátaival, azzal szembesült, hogy a nem közös beleegyezésen alapuló szex valamilyen formája megdöbbentően sokukkal megtörtént már. Mit gondol, miért ilyen gyakoriak az ilyen visszaélések? Egyszerűen azért, mert minden elkövető velejéig gonosz?

Michaela Coel: Miből gondolja, hogy tudom a választ? Fogalmam sincs! Tényleg nem tudom, de talán

nem vethetjük el azt a magyarázatot sem, hogy tényleg egyszerűen rossz emberekről van szó, akik szeretnének kárt tenni a másikban.

De a magyarázatban része lehet annak is, hogy sok embernek gondjai vannak az empátiával, vagyis azzal, hogy beleképzeljék magukat a másik ember helyébe, és átérezzék, mit élhet át az adott szituációban a másik, vagy hogy feltegyék maguknak a kérdést: én hogy éreznék ugyanilyen helyzetben? Ez a képesség sokakból hiányzik, illetve persze akad, aki ténylegesen képtelen rá, mert pszichopata. De sokszor nem erről van szó, csak arról, hogy nem vagyunk képesek a másikat épp ugyanolyan emberi lénynek látni, mint saját magunkat.

Gondolom, rengeteg üzenetet kap olyanoktól, akik meg akarják osztani a saját történetüket a sorozat miatt. Hogy viseli ennek a felelősségét?

Michaela Coel: Igazából nem tudok sok ilyen üzenetről beszámolni, talán azért sem, mert a karantén alatt mutatták be a sorozatot. De nem is olyan könnyű engem elérni, mert nem vagyok fent sem a Twitteren, sem az Instagramon. De ha lemegyek a boltba, néha összefutok olyanokkal, akik nézik a sorozatot, és ők néha valóban megosztják velem a történetüket. Az egyetlen dolog, ami igazán nehéz ebben, hogy nem szabad megölelnem őket a vírus miatt. Csakis ez furcsa ezekben a helyzetekben.

Nehéz volt megírni azt a jelenetet, amelyben a konkrét erőszak történik? Kellett azzal foglalkoznia, hogy nehogy feltépje vele a sorozatot néző áldozatok sebeit?

Michaela Coel: Tudatosan figyeltünk arra, hogy az áldozat ne legyen látható a flashback-jelenetekben. (Az erőszak képei a legtöbb részben csak felvillanó emlékképek a főszereplőnő nézőpontjából – K. B.) A legnehezebb Kwame erőszak-jelenetét volt leforgatni (amelyben a két férfi közötti szexjelenet után a másik fél még egyszer rámászik Kwaméra annak tiltakozása ellenére – K. B.), de szerencsére jelen volt egy intimitás-koordinátor, aki odafigyelt arra, hogy a színészek ne érezzék magukat kényelmetlenül. De ebben a sorozatban már csak a témája miatt is nehéz, hogy ne tépjünk fel sebeket.

Ez egy sebfeltépő sorozat, és ez ellen nincs mit tenni.

Ha nem így lenne, az magát a sztorit venné el a nézőktől.

A #metoo után egyfelől egyre erősebbek a feminista mozgalmak, másfelől viszont egyre nagyobb teret hódítanak az alkalmi szexhez használt applikációk is. Mit gondol, így egyre kevesebb vagy inkább egyre több lehet a szexuális visszaélés?

Michaela Coel: Ha jól emlékszem, legutóbb azt írták az Amerikára vonatkozó adatok alapján, hogy egyre több a szexuális bűncselekmény, de nem ismerem pontosan az adatokat. Azt gondolom, minél többet érintkezünk egymással, annál több határátlépés történhet. Biztosan sok szép és erőszakmentes kapcsolat köszönhető a Grindrnek (a Tinderhez hasonló meleg partnerkereső alkalmazás – K. B.), ugyanakkor az is valószínű, hogy a szexuális erőszak nem ritka, ha a találkozások csak egy online üzenetváltás után történnek meg. Szóval szerintem inkább emelkedik a szám, de adatok nélkül ebben nem lehetek biztos.

A sorozat szokatlanul nyíltan ábrázolja a testi folyamatokat is.

Michaela Coel: Egy sorozat, ami a szexuális erőszakról szól, arról is szól, milyen a testünkben élni, és mi történik, amikor ez a test összeütközik egy másik testtel. A nők ráadásul különösen magukra vannak hagyva a testükkel, elég csak a menstruációra gondolni, amit folyamatosan úgy kell kezelni, hogy annak semmi nyoma ne legyen, és sok nő még azt sem akarja elmondani a férfiaknak, hogy mikor menstruálnak éppen. Folyamatosan bennünk van az az érzés, hogy rejtegetnünk kell valamit, ami könnyen traumává válhat – hogy aztán ez a trauma egy újabb olyan dolog legyen, amit rejtegetni kell. Hasonlóképp nincs kibeszélve az a téma sem, hogy a férfiak is lehetnek szexuális erőszak áldozatai, mint Kwame, így ők is egyedül érezhetik magukat a bajukkal. A sorozattal az ilyen elrejtett dolgokat is elő akartam venni a szőnyeg alól.

A sorozat rengetegféleképpen körüljárja, mi számít szexuális erőszaknak, beleegyezésnek, határsértésnek vagy bármilyen értelemben bűnnek. Volt olyan, ami még a színészek számára is újdonság volt?

Paapa Essiedu: Persze, de nem is akarok úgy tenni, mint ha én valami professzora lennék a témának, és pontosan tudnám, mi helyénvaló és mi nem, vagy hogy mi a beleegyezés legpontosabb definíciója. A brit társadalomban felnőve az ember nem szerez erről elég tudást, de azt hiszem, ugyanez igaz az egész világra; nem úgy növünk fel, hogy igazán pontosan tudnánk, mit jelent a beleegyezés. Én magam is csak az utam elején vagyok, de szeretném minél jobban megérteni, mit jelent ez a szó számomra, mit másmilyen beállítottságú emberek számára, és mit különböző jellegű kapcsolatokban. Próbálok nem élből ítélkezni a sorozat egyik karaktere felett sem, és nem állítani, hogy „ó, hát az biztos, hogy én ezt vagy azt soha nem tenném meg!”, és egyszerűen csak tanulni.

Mert ezek a témák szinte kivétel nélkül mindannyiunkat érintik: a másik testének és akaratának tisztelete, a saját biztonságunk... Ezek mindenki számára fontos kérdések, kivéve talán azt, aki mindenféle értelemben, privilégiumok és hatalom tekintetében is a piramis csúcsán van; legfeljebb ő gondolja, hogy az élet rettentő egyszerű. Hát a legtöbbek számára nem az.

Weruche Opia: Én is rengeteget tanultam a sorozatból a beleegyezés fogalmáról és a szexuális bűncselekmények különböző fajtáiról, köztük olyanokról, amelyekre néhány éve talán még szó sem létezett – mondjuk a stealthingről. (A magyar nyelvben még nincs külön szó a szexuális erőszaknak arra a formájára, amikor egy férfi az aktus közben titokban leveszi a kondomot, noha a partnere csak annak használatával egyezett bele a szexbe – K. B.) Erről a sorozat miatt hallottam először, de sok ilyen volt, mivel Michaela rengeteg kutatást végzett az íráshoz azokról a szürke zónás cselekményekről, amelyekről a legtöbb ember nem is tudja, hogy szexuális erőszaknak számítanak. Vagy akár arról, mennyire fontos a szex minden szintjén a kölcsönös beleegyezés. Már sokkal inkább tisztában vagyok vele, mi van rendben, és mi nincsen.

Milyen volt színészként intimitás-koordinátorral dolgozni?

Paapa Essiedu: Nem is értem, hogy lehet, hogy ez a dolog eddig nem létezett, szerintem elengedhetetlen egy ilyen ember a forgatáson. Ha akciófilmet forgatsz, mindenki számára egyértelmű, hogy kell lennie valakinek, aki a tűzzel foglalkozik, ott senki nem gondolná, hogy „mindegy, majd csak valamit improvizálsz a robbantásokkal”. Ugyanerre a hozzáállásra van szükség a szexjelenetek kapcsán is. Szóval én nagyon örülök, hogy jelen volt egy intimitás-koordinátor, már csak azért is, mert így lehetőségem volt tényleg csak a jelenetre koncentrálni, ahelyett, hogy azon gondolkodtam volna, vajon amit csinálok, az milyen a másik színésznek, és hogy biztosan rendben van-e, amit ő csinál.

Weruche, önnek milyenek voltak a tapasztalatai a szexjelenetekkel a #metoo-korszak előtt? Mennyit változott a helyzet mostanra?

Weruche Opia: Én személy szerint sosem játszottam meztelenül vagy szexjelenetben életem során, a Tönkretehetlek-ben sem: azokban a jelenetekben a testdublőröm szerepel, nem én. Ez az én személyes döntésem, a keresztény hitem miatt nem szeretnék részt venni ebben. De együttérzek minden olyan nővel, aki hozzám hasonlóan kényelmetlenül érzi magát attól, hogy így kellene forgatnia, de mégis meg kellett tennie.

Az intimitás-koordinátor viszont még úgy is nagyon hasznos volt, hogy nem konkrétan én játszottam ezekben a jelenetekben; még így is hosszan beszélgetett velem arról, mi elfogadható számomra, hiszen a testdublőr engem reprezentált. Így nagyon biztonságosnak és tiszteletteljesnek éreztem az egész forgatást; remélem, a világon mindenütt ez lesz a norma, és mindenki ugyanennyire biztonságban érezheti magát a szexjelenetek forgatása közben is.

Bár nem ez a fő témája, mégis szerepe van a sorozatban annak is, hogy a londoni fekete fiatalok körében játszódik.

Paapa Essiedu: Én Londonban születtem és itt is nőttem fel, de a családom Ghánából származik, Nyugat-Afrikából. Emlékszem, amikor az unokatestvéreim először jöttek látogatóba hozzánk. Azt mondták: „Nem is igazán esett le, hogy mi feketék vagyunk, amíg nem jöttünk el Londonba.” Mert Afrikában ez nem téma, a feketék nem ülnek le egy sör mellé megbeszélni, 

Te jó ég, hát én még mindig fekete vagyok!

Csak éljük az életünket, mint bárki, és valójában csak a külvilág sorol be valamilyen rasszba, csak a külvilág tudatosítja benned, hogy fekete vagy. És mivel azt akartuk, hogy a sorozat pont úgy ábrázoljon bennünket, ahogy az életünket éljük, nem került benne központi helyre a bőrszín kérdése.

Mennyire befolyásolta a színészeket, hogy Michaela saját, személyes tapasztalatairól szólt a sztori? Más így egy színész felelőssége, tudva, hogy amit eljátszik, az a partnere számára mekkora súllyal bír?

Weruche Opia: Bár alapvetően valóban Michaela történetéről van szó, sok más ember tapasztalatai is beépültek a forgatókönyvbe. Azzal, hogy elvállaltam ezt a munkát, azt is vállaltam, hogy a lehető legnagyobb tisztelettel bánok a témával, és megpróbálok a lehető leghitelesebb lenni, mert mindez rengeteg valódi ember valós életére van hatással.

Weruche, fekete színésznőként mennyire volt fontos önnek, hogy egy fekete nő által írt és rendezett sorozatban játszhatott?

Weruche Opia: Nagyon. Borzasztóan inspiráló látni, hogy egy fekete nő írhat és rendezhet egy olyan sorozatot, amelynek ő a producere és a főszereplője is, és ez a sorozat eljuthat a világ minden tájára. Hihetetlen, hogy ez megtörténhet, és remélem, hogy Michaela ezzel kinyitott egy ajtót, és egyre többször jelenhetnek meg a mi történeteink is.

A Tönkretehetlek Magyarországon az HBO-n és az HBO GO-n látható.