Claudia, az őselem

Noha a lakosság jelentős része Claudiát jó műsorvezetőnek és egyáltalán jó tévésnek véli, azok, akik akár két lépést is előre számolnak a délutáni sakkpartiban, hamar utolérhetik a félreértést. Liptai Claudia esetében ugyanis a nézői elismerés a következőképpen működik. Egy: a képernyőn látott vörös trampli megfelel a VHS-házibulik idején kialakult elsődleges szexideálnak. Kettő: megindul a nyálelválasztás. Három: a tévénéző az egész műsorélményre vonatkoztatja a nosztalgo-szexuális örömet. Így lesz belőle "az RTL Klub közkedvelt sztárja".

Mindeközben pedig úgy fél szemmel azért mégiscsak emlékszünk a Csííízre, amely a neogót invázió nyomán és által tolult az RTL adásába. Mára a felboruló biciklis mint poénforrás kiapadt; a börleszk reneszánsza elpárolgott, mint a savas harmat: csak ártalmas sói maradtak vissza a leveleken. Velük a stáb oszlopa, a mi Claudiánk. Ugyanazzal a túljátszott gesztuskészlettel, ugyanazzal a bányamélyi szexualitással akart érvényesülni a Találkozásokban, bulvárhírek felkonferálása közben próbálta önnön arcára vonni a reflektorok fényét. Nincs abban semmi csodálatos, hogy az őt váltó Barta Sylvia visszafogott (ami nyilván relatív megfogalmazás) stílusával sikeresebben hajtotta végre feladatát, mellőzve a debileknek szánt mimikát és a népszínművi túljátszást. Ilyenkor aztán győz a jobbik - minden szemétdombon, ahogy a ma már áldott emlékű Csiszár Jenő pozicionálta a szóban forgó csatateret.

Azok viszont, akik most fellélegeznek, kifújják magukat kicsit, mintha egy harminc emelet magas Schütz Ila-szobrot bontottak volna le az ablakuk elől - korán örülnek. Liptai Claudia nem fog eltűnni. Hiszen aki azért mond fel, mert nem jut elég képernyőhöz, annak a zsebében biztosan van egy-két ajánlat, s ezek épphogy több műsoridőről szólnak. Nota bene: a tv2 már eddig is sok RTL-figurát csábított át magához, pont a megnövelt adásidő ígéretével. Az más kérdés, hogy ezek az átigazolások zömmel bukással végződtek.

De nemcsak ezért korai az öröm. Liptai Claudia több volt önmagánál, nemcsak a házivideók közötti műsorvatta főszereplője, nemcsak egy önmagát parodizáló hírolvasó, hanem szimbóluma is valaminek, zavaros taraja egy óceáni óriáshullámnak. Szimbóluma volt az emberi butaságnak, a tömegigénytelenségnek, a gömbölyűséggel kiegyenesített agytekervényeknek. Szimbóluma a nőnek, aki nőként futtatja (be) magát, miközben emberként szándékoltan megbukik: nem jelenik meg intelligens lényként. Egyszerűsége már-már őselemeket idéz: a butaság avatárja ő - függetlenül attól, hogy valóban buta-e vagy csak úgy tesz. Másfelől viszont az emberi természet alapvető építőköve a butaság, egyike az időtlen tényezőknek, az értelem első felvillanásakor a fényben láthatóvá váló árnyék. A műsorok elhalnak, megbuknak, vagy leszállnak az ufók és betiltják, esetleg elfogy a pénz és a befolyás mögülük, de ez a hullám söpör, söpröget tovább, gurul végig a történelmen, egyelőre megállíthatatlanul. Taraján pedig feltűnnek és eltűnnek sorra népvezérek cirkálói, vagy a babonák palackpostája, vagy a ripacsok, bohócok részeg bárkái.

Ki tagadhatná, hogy mindezek tükréből a személyes felelősség is árnyaltabban pattan vissza? A történelemben, még ha az csak egy tévécsatorna történelme is, mindig akadnak szerepek, s hogy ki tölti be őket, sokkal kisebb jelentőségű, mint a szerep maga. Kell a skatulyából előhúzott hírember, kell a hétszünyű-szakállas vicceket jelenetben előadó komikus, kell a bölcsességet sugárzó, kiegyensúlyozott kvízmester. S hogy mellettük a butaságiparnak éppen ki ad arcot, az mellékes, ha alkalmas rá, s ha vállalja az arcán maradó nyomokat - a műsor imázstorzító hatását.

Most pedig gyakoroljunk önuralmat, és gondolkozzunk el azon, hogy a sztárok élete sem csak játék és mese. Őket is gyötrik a gondok, a létért való küzdelem, s ha elmarad a siker, talán egy könnyet is ejtenek. Ezért nem emberséges pusztán a kárörömre alapozni egy effajta cikket. De hát olyan jólesik.