Itt a lágershow!

A jól megfizetett kamikaze

A játék úgy működik, hogy a sokezer önkéntesből kiválogatott tíz embert elszállítják egy sátortáborba, ahol - katonás hangnemben - szektás beavatási szertartások megaláztatásainak vetik alá őket. A bonyolult kiszavazási procedúrák nyomán a sorozat végére csak egy marad, aki hazaviheti a (már a hazai vetélkedők frontján is soványnak számító) tízmillió forintot. Az önkéntesség igen hangsúlyosan jelen van: olyannyira, hogy a résztvevők "hivatalos" megszólítása is ez: önkéntes. Ez hivatott felmenteni a műsor tervezőit a testi és lélektani szadizmus vádja alól; mintha az, hogy valaki anyagi, és nem fizikai kiszolgáltatottságában kerül a darálóba, gusztusosabbá tenné az emberi alapjogok szórakoztató célú megsértését. Az ilyen típusú sportszadizmus előképe a Magyar Suzuki akciója volt, amikor a négy önkéntes két hetet büdösödhetett egy autóban, a kocsi megnyerése fejében. Talán nem véletlen, hogy a szamurájmarketinget meghonosító autógyár a Bázis főtámogatói közt is helyet kért magának.

Mennyi pénzért mennyi megaláztatást lehet vásárolni? Mennyibe kerülne önkénteseket toborozni mondjuk kínzáshoz? Elképzelhető-e egy Bázis II., ahol már németül beszélnek, és a kiesőket elgázosítják? Mert ha - úgy lebegtetve a nyereményt, mint kehes ló előtt a szalmacsutkát - arra lehet kényszeríteni embereket, hogy a kamerákba nézve ismételgessék: "a vécébe pisilek", akkor a méltóság frontján már majdnem mindent elértünk. Mely szabadságjogok megvásárlása kóser még ahhoz, hogy képernyőre lehessen vinni?

A római birodalom, az lenne az igazi médiaparadicsom, a gladiátorviadalok meg az autodafék.

A katonabecsület illúziója

A legnagyobb hibát azonban kétségtelenül a műsort támogató Honvédelmi Minisztérium követi el. Bizonytalan, hogy a tv2 a HM-nél beindult toborzókampány zsírszagát kiszagolva tűzte műsorra a show-t, vagy a minisztériumnál érzik úgy még mindig a tányérsapkás marketingesek, hogy nekik mindent támogatni kell, amiben UAZ és egyenruha szerepel. (Ehhez kapcsolódik egyébként a Bázis nagy rejtélye: hol van Usztics Mátyás?) Mindenesetre egymásra talált a két erőszakszervezet.

A média és a hadsereg romlottsága külön-külön és együtt is reprezentatív tablót alkot, így a produkciónak mégis van értelme. Igaz, nem újdonságokat mutat be, de legalább széles közönségnek. Igenis érdemes közzétenni, milyen ijesztően hamar jut el a társát kiszavazó játékos addig a védekezésig, hogy "szavaznunk kellett" - vagyis "parancsra tettem". Az is jellegzetes, és az emberi lélekből megismerésre érdemes, hogyan próbálja értelmes időtöltésnek beállítani az elszenvedett gyötrelmeket az is, aki egy fillér fizetség nélkül távozik.

Hogy miért nem alkalmas a vetélkedő a honvédség népszerűsítésére, az nem kíván bő lére eresztett magyarázatot. A "kiképzőtisztek" görcsös üvöltözése, a röviden szivatásnak nevezhető programszervezés és az ellenségként működő bajtársak közelsége csupa olyan attribútum, amiért az ember önként katona akarna lenni - ha kilátásba helyeznek tízmillió forintot. Mivel azonban a katonaság csak az előbbit képes biztosítani, jobban tenné, ha inkább a Teletubbiest szponzorálná, mint bármi olyasmit, aminek a "katonaélet" fogalomhoz köze van. Így a szponzoráció üzenete annyi: szopatni mi is tudunk, pénz viszont nincs.

Igen ám, de akkor is ott fészkel az erkölcsi nevelés, meg hogy férfit faragnak ott az emberből, illetve hazaszeretet, bajtársiasság és önfeláldozás. Történelmi korokon hömpölyög keresztül a nyálhab, amit ezekhez hasonló - jobb híján erkölcsinek nevezett - irányelvek harsogására költöttek különféle államférfiak. Úgy tűnik, tartják még magukat ezek az eszmék, pedig igazán megtanulhattuk volna már: a katonaság nem teszi jobbá az embert. Keményebbé, kegyetlenebbé igen, de nem erkölcsi alapon, hanem célszerűségből - épp erre van szüksége ugyanis egy erőszakra hivatott testületnek. Az állam akkor nevezi hazának magát, amikor a halálba küldi a fiait - írja Dürrenmatt, és bár nincs vitathatatlan tekintély, aki nem hiszi, járjon utána.