Pong

Arról a villanásról beszélünk, amely viszonylag rövid ideje, egy-két hónapja látható az RTL Klub reklámjai között. Egy szemhunyásnyi kékség, a csatorna logójával, hozzá egy szintetikus harangkondulás: pong. Minden egyes reklámspot között ott van ez a kis valami, ami eddig nem volt, minden egyes hirdetés, Calgon-monológ vagy tibicsokis jelenet után megszólal a csöngettyű és felcsillan az RTL Klub emblémája. De vajon miért?

A jelenség, amelynek talán neve sincs, nyomokban emlékeztet az úgynevezett station ID-re, amely egyébként a reklámblokk előtt és után is megcsodálható a maga teljességében. A station ID dolga persze egyértelmű: neki azt kell tudatosítania a nézőben, hogy figyelj, ez amit nézel, ez az RTL Klub, ireg-forog, csillog-villog, nagyszerű és szexi adó ez, itt látod ezt a remek műsort is, amelyet most félbeszakítottunk, az RTL Klubon.

Igen ám, de annak semmi értelme sincs, hogy minden egyes csipszreklám után magára vállalja az adó a merényletet, főleg mert az nem is kötődik kizárólagosan hozzá, ugyanúgy fut a konkurenseknél is. A másik lehetséges magyarázat, hogy ez a modul hivatott elválasztani egymástól a reklámokat - de ugyan miért kéne őket elválasztani egymástól, amikor elvileg van minden spotnak eleje, közepe és vége - bevezetés, tárgyalás, befejezés.

Egyvalamire biztosan jó ez a pong. Lévén hogy a station ID-t idézi fel, a hirdetések alatt háttértévézésbe ernyedt néző önkéntelenül, minden egyes reklám után felkapja a fejét, hiszen a mikroszignál által az RTL Klub úgy tesz, mintha vége lenne az egész blokknak, kezdődne újra a film, Bud Spencer befejezi a pofont. Pedig dehogy fejezi be: csak a víz önti el az egész helyiséget megint, gélállagú vízkőoldó híján.

Nagyon szubtilis, nagyon kifinomultan okos újítás ez, amelynek hatása egyébként egyáltalán nem mérhető, mert - sajnos - a nézettségmérő készülék ma még csak azt tudja megállapítani, ott ül-e a nagyi a képernyő előtt, de mivel nincs az agyába vezetve a drót, arról nincs tudomásunk, hogy közben a kötésére figyel álnok módon, vagy tisztességesen megfizeti a szappanoperája árát, és megnézi a reklámot is. De ez már az értékesítési osztály dolga, meggyőzni a hirdetőt arról, hogy az ő reklámja náluk sokkal inkább penetrál, hogy a néző idegbeteg módjára kapkodja a fejét, és így nagyobb eséllyel érti meg a szerencsétlen, hogy álmatlanságát igenis prosztata-adenóma okozza, úgyhogy kérdezze csak meg gyógyszerészét.

Hasonló fogásokra egyébként számíthatunk még: a hirtelen kiegyenlített piaci verseny rákényszeríti a tévéket, hogy értéknövelt reklámidőkkel kecsegtessék szponzoraikat, hiszen már egyikük sem söpörheti le az asztalt azzal, hogy márpedig őket kétmillióval többen nézik. Nyilván jönnek majd a spotok közé bújtatott, vagy egyenesen a reklámokról szóló apró nyereményjátékok, rejtvények, reklámismereti vetélkedők, és jönnek a műsorokba szervesen integrált PR-megnyilvánulások, netán a képernyő alján futó, irdatlan - az esetleges ORTT-bírságot is fedező - áron értékesíthető feliratok.

Pedig volna egy sokkal elegánsabb eljárás is, olyan kézenfekvő, hogy elzsibbad tőle a kéz, amelyen fekszik: szép, jó, látványos, érdekes reklámokat kell csinálni; olyat, amit akkor is megnéz az a tolvaj közönség, ha nem csapnak közibük az idegkorbáccsal - pong! -, vagy nem ajánlanak ötven kiló csécsi szalonnát, ha betelefonál és megismétli a szlogent. De ehhez a hirdetők marketingeseit kellene nevelni, márpedig egészen biztos: egyszerűbb kétmillió ember tekintetét felemelni, mint meggyőzni egy ki tudja, honnan szalasztott ügyfelet, akinek eddig mindig igaza volt, és tántoríthatatlanul hiszi, hogy mobiltelefont kizárólag debil japán turistákkal lehet eladni.