Freiszabadulás: Pokoli történetek Tvrtkóval

Frei művirágos zakója komikusan áll Vujity Tvrtkón; de épp ezért a javára írandó, hogy nem is ölti magára. Ezzel máris megvalósul a riporter - kisbetűvel, a nagybetűs valami mást jelent - egyik alapvető kritériuma: a valósággal szembeni alázat. Tvrtko nem alkot és nem sugall véleményt, nem merészkedik odáig, hogy a néző érzelmeit helyette megfogalmazza. Nem vonja felelősségre a riportalanyokat, nem foglal állást és nem sápítozik, hogy milyen borzasztó, képzeljük csak el. Ez persze nem kiválóság, hanem a szakmai norma - sajnálatos, hogy az elvárható tisztesség említésre lett méltó.

Vujity Tvrtko

Nyilván nem nélkülözzük azért a hatásvadászat fegyvertárának néhány kellékét. Beállított jelenetekből, "képünk illusztráció"-jellegű bejátszásokból nincs hiány. Ezek ugyan nem érintik a történések hitelességét, de azért érdemes megfontolni, szükség van-e rájuk. Apróságok tulajdonképpen: látjuk az Afganisztánban segélyt osztó Szenczi Sándor tiszteletest, ahogy döbbenten nézi a WTC-merénylet képeit; merthogy ezek hatására indult útnak. Érthető, hogy nem filmezte senki őt éppen azokban a percekben, de csak ezért újrajátszani, mint egy másik műsorban Máté Krisztával a baltásgyilkosságot - fölösleges. Elhisszük.

A többi pedig nézhető. Nem nagy hűhóval előadott, ügyesen lelkes érdeklődésnek láttatott egzotikus útifilmek; kellemes amatőr-illatú profizmus. Háttérinformációk elhangoznak, de az intellektualizmus törékeny álarcát Tvrtko szerencsére nem próbálja fel; nem elemez, képzelődik vagy spekulál. Persze szükségszerűen felszínes és sekély: ezek a különleges helyek egyben különleges viszonyrendszereket, politikai, kulturális és szociológiai helyzeteket is jelentenek, s a két rövid blokk ezeket meg sem próbálhatja - nem elmagyarázni! - bemutatni.

A témaválasztás is szerencsésnek mondható mind a kalmármédia, mind a társadalmi hasznosság szempontjából: nem bamba csodálkozást vagy pánikot vált ki, hanem érdeklődést és emberi fajtánk sokszínűségének toleráns szemrevételezését, ebben a rohanó világban ugye. Mert hát kit ne érdekelne a pakisztáni afgán menekültek sorsa manapság, amikor Lassie afgán agárnak képzi át magát a közérdeklődés és a háborús pszichózis igényei mentén. S ha ez ráadásul egy önzetlen segélypappal együtt kerül képernyőre, akkor már olyan örök értékek is szóba kerülnek , mint jóság és szeretet, avagy játékmackó.

És a magyarabok is. Lehet, hogy ez csak a szobatudós mormogása, de most, amikor az arabellenesség világszerte meglehetősen... hát mondjuk, nem csökkent számottevően, tömegpszichológiai alapon jó ötlet felidézni, hogy vannak olyan arabok, akik egyben kissé magyarok is. Igaz, magam nem végeztem kutatást arra vonatkozóan, hogy mit gondol egy mai magyar fajvédő a magyarabkérdésről, sőt azt hiszem, megoldhatatlan paradoxonnak fogja fel, bár Bayer Zsolt bizonyára helyre kis pontonhidat építene az itt tátongani vélt szakadék fölé. (Lehet-e vajon szakadék fölött pontonhidat építeni? Esetleg helikopterekkel?) De hát ők már menthetetlenek.

Nem okozott tehát csalódást a Pokoli történetek első része - pedig a véres lufiként előre felbocsátott cím nem ígért semmi jót. Ennek a riporteri filozófiának most foggal-körömmel kell visszanyernie a hitelét; Frei Tamás megsemmisülése jó időre figyelmeztet: a playbacket csak a Dáridóban vélik civilizált megoldásnak. Vujity Tvrtko egyelőre alkalmasnak mutatkozik arra, hogy ne hazudjon.

Talán nem véletlenül barátok Csiszár Jenővel - megpróbálkoztak mindketten a nyilvános egyenességgel. Utóbbi őszintesége abban nyilvánult meg, hogy végiggondolatlanul butaságokat beszélt a kamerák előtt, s ebből aztán betyárrossz műsor keletkezett. Csiszár őszintén játszotta az eszét; Tvrtkonak elég, ha nem játssza meg magát. S hogy a veszedelemtudósító szerepét ő vette át, nagy szerencse a kényes ízlésű médiafogyasztónak. Nagybetűs elődje bizonyára vérfagyasztó interjút készítene a pokol mélyén ketrecét himbáló, pillangókésével emberhúst falatozó hétfejű Oszama bin Ladennel, s egy majdnem igazi bombázó szárnyán lovagolva tudósítana bennünket Afganisztánból. Az aztán tényleg pokoli lenne.