A vérig sértett plebshez

Úgy néz ki, nem tekinthetünk el attól, hogy megcsillagozzuk a Viva-videók kiszivárgásának aktusát, és a lap alján felkínáljunk némi segítséget. Két kérdésre keresünk választ: miért hír ennek az anyagnak a kiszivárgása, és hogyan érdemes reagálni a hírre.

Az olvasó, a hallgató, a néző szereti steril 3D-figurának tekinteni a műsorkészítőt

A hír jelen esetben arról szól, hogy egy tévé munkatársai elvesztették az uralmat olyan felvételek felett, amelyek aktív öntudatlanságban ábrázolják őket. Hírré a tipikus társasági ugrabugrát elsősorban az teszi, hogy közismert emberkék a cselekvők. Ez a fajta hír mindennapos a sajtóban; színészek, tátogóművészek és hercegek válása, esküvője és betegsége annak ellenére tart számot a tömegek érdeklődésére, hogy a történés maga nem rendkívüli. A nyilvánosság hajszolásával, a képernyőre furakodással a kedves jelölt vállalja, hogy akkor is foglalkoznak vele, amikor számára ez nem szerencsés.

A másik, amiért hírnek minősül, az az aktus, ahogy egy videoanyag kidugja a fejét az archívumból, s ha sikerül elsunnyognia a legközelebbi terminálig, akkor az isten sem állíthatja meg, szó szerint. Internet nélkül mindez nem történhetett volna meg: konkurens adó jogi okokból nem adhatja le a felvételeket, a VHS-terjesztéshez pedig ez nem elég nagy ügy.

De hagyjuk is - elég annyit érteni, hogy a videók sorsa már akkor biztos volt, amikor kikerültek a stúdióból. Inkább az a meglepő, ahogy a felháborodás hullámai végigborzolják a tisztelt nagyközönség fehér selyemből szőtt lelkét; az, ahogy következményeket követel az ostoba plebs. Már miféle következményeket és miért, kezicsókolom?

A tömegmédia mindig mosolyogni fog, de a kamerákon kívül jórészt joggal veti meg a fogyasztóit

A felhorgadt pórnép valószínűleg azon kapja fel a vizet, hogy azonosul a "meggyalázott" nézőkkel, és sértve érzi magát, amiért a médiamunkásnak eldurran az agya az ő gügyögő leveleitől, növényi intelligenciát tanúsító kérdéseitől és általában attól a kényszertől, hogy a közönség nehezen vállalható szegmensének is megfeleljen. Aki vizsgált már effajta betelefonálós-levelezős műsort, az egyfelől fogalmat alkothatott a butaságkutatás embert próbáló hétköznapjairól, másfelől meg akkor is a műsorvezetővel érez együtt, ha az éppen voodoo-varázslatokkal próbálja elpusztítani a kedves telefonálót. Az olvasó, a hallgató, a néző szereti steril 3D-figurának tekinteni a műsorkészítőt, és cserébe pedig elvárja, hogy fecsegjenek vele, válaszoljanak éjsötét kíváncsiskodására ("tervezel családot alapítani?"), sőt érezzék magukat megtisztelve. S ez így is lesz: az olvasó, a hallgató, a néző megkapja, amit akar, rajonghat tovább, zavartalanul. Ne feledjük: a most megismert anyagok nem a nyilvánosságnak készültek, nem a Viva+ képernyőjén láttuk őket. Mit is kérhetünk számon ezek után?

Csak egyvalamit: a tévések magánvéleményét. Azt várja el a (fel)háborodott plebs, hogy a kötelező - és lefutott - tiszteletkörök után buta levelének címzettje még ne is nézze hülyének őt.

Senki nem lőtt szét semmilyen műkincset, ezek a fiúk nem közpénzen mulattak, törvénytelenségre nem került sor

Nem várhatja el. Ezek a srácok-lányok teljes joggal gondolják azt magukban, hogy a levélíró hülye, Kozsó az, ami, a cédékért pályázó megfejtők pedig agyhalott tinédzserek. Nem azért, mert igazuk van, csupán azért, mert jogukban áll azt gondolni, amit csak akarnak. Ez - szerencsére - egy ilyen ország. Az nem az ő hibájuk, hogy a kikerült videók által most beleláttunk a fejükbe. A munkájukat elvégezték, és meg is nézhettük magunknak, ha nem volt épp jobb dolgunk. Saját örömükre pedig akár feketemisét is celebrálhatnak a stúdióban. Ehhez senkinek semmi köze nincsen, ahogy ahhoz sem, mit tart az újságíró az alig érthető nyelven megfogalmazott gyalázkákról, amelyeket neki címez némely önjelölt népképviselő. Nekünk a munkájukat kell megítélnünk, semmi mást: kit érdekel, hogy Arthur király minden bizonnyal az égig bűzlött? Vegyük tudomásul: a tömegmédia mindig mosolyogni fog, de a kamerákon kívül jórészt joggal veti meg a fogyasztóit. Vagy pedig higgyünk el minden vállalati nyálcsorgatást - tessék választani.

Ennyit a nézőgyalázás szépségeiről, az őszinteség felszínre buggyanásáról. Ami ezen kívül történt, az még ennyire sem tartozik ránk. Senki nem lőtt szét semmilyen műkincset, ezek a fiúk nem közpénzen mulattak, törvénytelenségre nem került sor - nem tartoznak elszámolással. Ízléstelenségről meg akkor lehet magyarázni majd, ha az Oktogon közepén nyilvánul meg a bennük bujkáló majom. Addig próbáljuk néha mi is jól érezni magunkat egymás között és röhögjünk a - tényleg szórakoztató - Viva-jeleneteken, ha már ehhez van szerencsénk. És kapcsoljuk ki a kamerát, nehogy holnap saját szent személyünket lássuk viszont, amint halkan böffentünk egy jólesőt a nagy jókedv közepette.