A blőd és a félelmetes

Ahhoz, hogy a Titanic tíz év alatt jelentős filmfesztivállá lett, nem csak jó érzékkel kiválasztott filmek kellettek, hanem bátorság is. Bátorságnak számít például külön szekciót indítani a hátrányos megkülönböztetésekkel sújtott animációs film műfajának.

Mert mi mást keresne a rajzfilm egy "komoly" fesztivál programjában, azokra az előadásokra lehet beadni a gyereket, míg a szülők a szomszéd teremben áttekintik a kortárs filmművészetet? Ne kövessünk el ekkora hibát, mert egyrészt lemaradunk néhány izgalmas alkotásról, másrészt pedig mert a gyereknek így egyedül kell szembenéznie mindazzal, amitől óvni akartuk.

Blőd

Bill Plympton filmjei például, bár grafikájukban a Mézga család kalandjait idézik egyértelműen a felnőtt nézők számára készültek. Még a megtévesztő Mutánsok az űrből című darab sem a Tini Nindzsa Teknőcök vonulat egyik darabja. Azt viszont már nehezebb volna megmondani, hova is sorolható a fellőtt majd szándékosan elveszejtett űrhajós története. A másfél órás film eleinte csak furcsának tűnik: az űrhajósnak üzemanyag hiányában nyoma vész odafenn, miközben lánya hol a végtelen világűrt kutatja teleszkópjával, hol IT-bizniszmen-szemüveges pasijával szeretkezik a kutatóintézetben.

Később a film átmegy blődbe: az űrhajós hosszú szakállal visszatér, és előadja megmenekülése történetét. A pusztulástól ember nagyságú, két lábon járó orrok mentették meg. A barátságos testrészek befogadták a messzi Földről érkezett embert, sőt később még az orr-királynő kezét is elnyerte. Gyermekeket nemzett neki, munka gyanánt pedig békésen kapálgattak házikójuk körül, a sivatagban. Az idillnek a lökhajtásos kezek támadása vetett véget, az űrhajósnak menekülnie kellett az orrok váladékával feltöltött űrhajó segítségével.

A film harmadik fázisa a debilitás: A Földön megjelennek az orrok, akikről kiderül, hogy valójában álcázott mutáns állatok: nagyon aranyos és nagyon vérszomjas hörcsög, gyilkos nyelvű disznó, óriás béka, ilyesmik.

Ők az űrhajós barátai, akik irányításával leszámolnak a Gonosz Tudóssal.

De Plympton, aki rajzolta, rendezte, és írta is a filmet nem rettent meg a hülyeség magasabb szintjeire érve sem. Kész volt a debilitás határain túlra fokozni történetét: amikor a reklámmenedzserek, a szuperautó vagy egy üvegburán nyálkás hanggal szétkenődő űrhajós képbe kerül, a néző már túllendült a sztereotípiákon. A "Nem packázhatsz Jézuskával, Mert utánad lő egy géppuskával" kezdetű dal pedig a kritikátlanul nyitott agyba talál bele.

A végletekig fokozott groteszk besorolhatatlanná, és szórakoztatóvá teszi ezt az amerikai rajzfilmet. A hatáshoz hozzájárulnak az animációban rejlő lehetőségeket kihasználó, asszociációkra épülő képi poénok, amelyek közül nem egy szintén rátéved az idiotizmus ingoványos talajára.

Plympton állítása szerint munkája az űrbe kísérleti jelleggel fellőtt, majd "ottfelejtett" állatoknak állít emléket, szerintünk viszont inkább filmes klisék és toposzok gunyoros paródiája.

Félelmetes

Kevésbé formabontó a fesztivál másik animációs filmje, a Chihiro Szellemországban. A japán mű inkább tökéletességében mutat újat. A hiperrealista stílus nem csak a hátterek, helyszínek kidolgozottságában, hanem a szereplők mozgatásában is megmutatkozik.

A furcsa, félelmetes világba került kislány története hozza az anime stílus minden szokásos elemét, a gagyit leszámítva. A kereskedelmi televíziókban megszokott japán rajzfilmekkel szemben a Chihiro maximalista módon kidolgozott munka.

A jól felépített sztori és a bombasztikus képek nem meglepőek, ha tudjuk, hogy a filmet jegyző Hayao Miyazakit az anime műfaj legnagyobb hatású alkotójának tartják. Világsikert hozó munkáját, a Vadon hercegnőjét 2000-ben szintén a Titanicon láthatta a magyar közönség.

A kritikus összehasonlító alap, azaz nagyszámú anime megtekintése nélkül nehezen mondhat általános érvényű ítéletet. Különösen, hogy az objektivitáshoz még némi japán kulturális háttér is szükségeltetik, hiszen a szimbólumok, jelek, gesztusok odaát mind nagyon mást jelentenek. Elég csak Chihiro történetében központi szerepet játszó sárkányt megemlíteni, amely az európai kultúrkörben elfoglalt helyével ellentétben keleten pozitív karakter, a szerencse és az erő jelképe. És akkor még nem beszéltünk a Bűzdémonról, a Folyóistenről, a túlvilági fürdőházról vagy a sírást kiváltó rizslabdacsokról.

A filmmel kapcsolatban annyi biztos, hogy meghökkentő lényei, váratlan fordulatai, és szürreális helyszínei még a Rákóczi útról nézve is lenyűgözik a nézőt.