Horror Potter

Na igen, a könyv tényleg jobb, mint a film. Persze ez nem meglepő, hiszen egy regényt szinte lehetetlen minőségromlás nélkül mozgóképpé konvertálni, a hosszú oldalakon keresztül kibomló gondolatokat és hangulatokat nehéz egyetlen jelenetbe komponálni, ráadásul általában még arra sincs idő, hogy a kusza cselekményszálakat tisztességesen kibogozzák a filmkészítők. Olyan ez, mintha hanglemezen akarnánk kiadni Picasso életművét, és felkérnénk Grúber Hugót, hogy mesélje el, mit lát a vásznakon, de nem engednénk, hogy túlságosan sokat pepecseljen egy-egy apró részlettel, színnel, vagy motívummal.

Regénynyírás

Harry Potter és a Titkok Kamrája ettől persze még nem rossz film, csak J. K. Rowling regénye helyett inkább a mágikus filmfolyam előző darabjával kell összemérni. Az összehasonlító teszt győztese pedig egyértelműen az új rész, mivel színesebb, szélesvásznúbb, ráadásul az első epizód óta eltelt egy év alatt nem csak a digitális effekteken finomítottak, de ezúttal a forgatókönyv is jobban sikerült, hiszen legalább van némi logikai kapcsolat az egymás után következő jelenetek közt.

Persze a forgatókönyvíró Steve Kloves most is kihúzott a történetből néhány fontos mozzanatot, ráadásul még a befejezést is sikerült elrontania. A regény végén ugyanis nagyott csattan, amikor egy fontos, addig barátságosnak tűnő szereplőről kiderül, hogy tulajdonképpen ocsmány, aljas és gonosz, azonban a moziverzióban oda a döbbenet, legfeljebb némi értetlenség marad, hiszen szereplőnket a végső leszámolásig szinte meg sem említi a forgatókönyv.

Az ehhez hasonló hibák száma azonban drasztikusan csökkent az előző epizódhoz képest, ráadásul a rendező, Christopher Columbus ezúttal legalább nem egy látványos reklámfilmet készített, aminek egyetlen célja, hogy eladja a franchise vállalkozásban ránk szabadított Harry Potter-hamburgereket, gumicukrokat és fröccsöntött varázsseprűket. Az előző részt is elkövető rendező talán végre megértette, hogy a mesefolyam igazi varázsát nem a béna bűvésztrükkök adják, hanem azok az utalások, amik belinkelik szinte az összes emberi mítoszt a Bibliától egészen a Csillagok Háborújáig, és azok az ősi félelmek, konfliktusok, amiket a történet előcsalogat még a fölnőttek áporodott, dohos lelkéből is.

Utalások erdejében

Szorgos utaláshalmozásba kezdett tehát a rendező is, így az amerikai filmtörténet szinte összes nagy beállítása feltűnik a vásznon, legfeljebb a Casablanca búcsújelenetét hiányolhatjuk, de hát ez érthető is, mivel szerelmi szál nélkül elég macerás lett volna érzelgős elválást applikálni a sztoriba. A kviddics-bajnokságon suhanó seprűk azonban szinte ugyanúgy dübörögnek, mint a Ben Hur harci szekerei, a párbaj beállításai a Birodalom Visszavágot idézik, de akár az Indiana Jones trilógiára vagy éppen a Nyolcadik utas a halálra is ráismerhetnek a figyelmes nézők.

A fenti felsorolásból is kitűnik, hogy a stáb talán egy kicsit túl sötétre, sőt néha egyenesen naturálisra festette a Titkok Kamrája képkockáit. Persze már a könyv sem volt épp erőszakmentes, és egyébként is a mese lényege a brutalitás, - képzeljük csak magunkat egy pillanatra szegény hétfejű sárkány helyébe- de talán nem minden szülő szeretné vasárnap délelőtt olyan filmre vinni a gyerekeit, ahol harmincméteres emberevő pókok, őrjöngő, vérszomjas fák, vagy levágott fejű kísértetek jelentik a konfliktust, a humor pedig meztelen csigák felöklendezésében ölt testet.

A látványtervezők ráadásul valószínűleg nem gyerekfilmeken tanulták a mesterséget, hiszen némiképp túlzásnak tűnik, hogy a mesebeli baziliszkusz pont olyan nyálkás és félelmetes, mint az Alien-sorozat anyakirálynője, és Harry Potter is ugyanolyan meggyötört és mocskos a küzdelem végén, mint John McClane miután kiirtott vagy két tucat terroristát a Nakatomi-toronyban.

A Harry Potter és a Titkok Kamrája tehát nem óvódásoknak való gyermekmese, sőt ha a harmadik részre az alkotók végre összeszedik magukat, akár a modern mozimítoszok közé is bekerülhet a sorozat, közvetlenül a Csillagok Háborúja és a Gyűrűk Ura filmváltozata mellé.