Igazi gladiátorok

Pacino kedves és szimpatikus

Bár az end elég gázosan lesz happy, ezt mégis könnyű szívvel megbocsátjuk, hiszen esetünkben a történet másodlagos, és amit látvány címen az arcunkba kapunk, az elképesztően hatásos. (Jellemző adat a végefőcímről, hogy a filmnek négy vágója volt, ami valószínűleg elengedhetetlen volt ahhoz, hogy ne több évig dolgozzanak a klipszerű jelenetek utómunkáján.)

A vizuális hatásoknak köszönhetően tényleg ott vagyunk az arénában, tényleg mi vagyunk a gladiátorok és tényleg a mi fejünket veri az ellenfél (értsd: ellenség) a földbe; a mi bordánk reccsen, a mi szemgolyónk hever a fűben és a mi vérünket akarják kiontani. Minden idegszálunkkal a figura számára koncentrálunk, amit csak a kilövés és becsapódás előtti utolsó pillanatban közöl velünk a quaterback.

Ha már itt tartunk, én kosárlabda-fan vagyok és sosem értettem, mit lehet ezen a buta sporton szeretni, hogy mi lehet az a titkos erő, ami a nálam semmivel sem hülyébb amerikaiakat hétről hétre a tévé elé és a lelátóra ülteti. Nem állítom, hogy a film láttán megszerettem az amerikai focit, de valamit megéreztem abból, hogy az ember zsigereiben leginkább olyasmihez vonzódik, ami a szenzáció, a botrány iránti vágyait/kiváncsiságát elégíti ki. Ez a vágy ugyanis emberibb és spontánabb, mint bármilyen igény a kíméletességre, a józanságra és a méltóságra.

Pacino különben olyan kedves és szimpatikus, amilyennek még sosem láttam filmen--talán az egy Keresztapa III-at leszámítva, ahol a végén minden tettét megbánja és is így hal meg, kedvesen, boldogtalanul, bűneivel kibékülve. Kivételesen még a cím és a Ben Hur-idézetek is indokoltak, de még Charlton Heston szerepeltetése is, ami bőven túlmutat az egyszerű gegen, ami úgyis kézenfekvő.