Bruce Willis a kilencvenes évek közepéig igazi akcióikon volt, az én személyiségfejlődésemre például talán még a gyermek néptánccsoportban ért megaláztatásoknál is erősebben hatott az úgynevezett John Mclean-életérzés, többek közt egy egész nyarat töltöttem ugyanabban a mocskos atlétatrikóban azt gondolván, hogy az roppant férfias, sőt ha úgy vesszük, tulajdonképpen ugyanezen okból kezdtem kopaszodni is.
Én azóta felnőttem, Willis pedig kissé megkopott. Sikerei ellenére belefásult a lecsúszott hős szerepébe, és a Hatodik kivételével nem is tudott kitörni a saját maga által felhúzott klisék közül. A Nap könnyeiben is rutinosan hozza az öldöklésbe belefáradt kommandós karakterét, úgy néz a kamerába, ahogy az tőle elvárható, izzadt és koszos, a második óra tájékán már több sebből vérzik is, azonban mindez nem tudja feledtetni, hogy ezúttal az Egyesült Államok Külügyminisztériumának kéretlen propagandafilmjében vállalt főszerepet.
Külpolitikai kommandó
Bruce Willis néz |
A történet szerint Waters főhadnagy elitkommandójának egy Nigériában rekedt amerikai orvosnőt kell kimenekíteni a polgárháború dúlta országból. A sebésznő azonban nem szívesen távozna páciensei nélkül, így a főhadnagy némi hezitálás után, a parancsmegtagadásért járó büntetést figyelmen kívül hagyva, úgy dönt, hogy a menekülteket átkíséri a szomszédos Kamerunba. Persze a cselekmény tovább bonyolódik, kiderül, hogy a meggyilkolt elnök fia a csapattal tart, így nem csoda, ha egy egész hadsereg veti magát a csapat után, ráadásul az orvosnő és a hős kommandós közti érzelmi húrok is meg-megpendülnek.
Szabadság, szeretem
A történet ellenére a Nap könnyei nem egy akciófilm, hiszen a cselekményt állandóan példabeszédek törik meg, szinte minden jelenetben szó esik a demokráciáról, szabadságról, piacgazdaságról és egyéb magasztos eszmékről. Könnybe lábadó szemmel szónokol az elnök fia, a testőrének szegődött bukott tábornok és persze a két főszereplő, miközben az elhangzó létigazságoknak az ellenpontként feltűnő arctalan, gonosz puccsisták adnak nyomatékot. Az alkotók nem vacakoltak Afrika sajátos politikai állapotainak bemutatásával, nem esik sok szó törzsi ellentétekről és hadurakról, csak vannak a jók és a gonoszak, ez utóbbiak piros svejci sapkát hordanak a könnyebb azonosítás érdekében.
Túlsminkelve |
Persze mindezt a politikai korrektség csillagos-sávos selyempapírjába csomagolták a film készítői, így például feltűnik a színen egy afroamerikai kommandós, aki persze következetesen testvéreinek titulálja az afroafrikai menekülteket. Az udvariassági gesztusok ellenére azonban a film mégis csak arról szól, hogy az amerikaiak jól helyre teszik a bennszülötteket, akik vagy gonoszak, vagy egyszerűen csak magatehetetlen szerencsétlenek.
Mindezt ráadásul jól kivitelezett, de ötlettelen képekben tálalják az alkotók, így a Nap könnyei a pökhendi politikai üzenet ellenére is könnyen felejthető darab, legfeljebb csak az orvosnőt játszó Monica Belucci miatt érdemes megnézni. Ugyan az olasz színésznő is szürke alakítást nyújt, de legalább megmutatja, hogy nem csak Bruce Willisnek áll jól a vér áztatta atlétatrikó és a felszakadt szemöldök.