További Mozi cikkek
Nem tudom, milyen lehet gyerekként megnézni a Toy Story 2-t, mert én már egy fölnőtt vagyok, és én már a szememmel nézem a filmeket, nem a szívemmel, de azt tudom, hogy én (még így is) nagyon jól szórakoztam rajta. Sőt, azt mondanám, hogy felhőtlenül jól szórakoztam. Nevettem, amikor nevetni kellett, sírtam, amikor sírtak körülöttem. Nyilván már máson, mint a mellettem ülő unokahúgom, de legalább nem máskor. Ezek a dolgok, hogy hűség meg barátság, mindkettőnket megtaláltak.
A szellemes fordulatok és fergeteges gegek között észre sem venni, hogy a sztori még a John Malkovich menet nem-kicsit-beteg történetét is állva hagyja. Itt például egy Buzz Lightyear nevű csillagharcos megküzd önmaga ellen, szó szerint!, mert kettő (sőt, több ezer) van belőle, ugyanazzal a névvel és ugyanazzal a személyiséggel azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy az egyiküket kivéve, aki mellesleg pont a mi barátunk, mindegyikük azt hiszi magáról, hogy titkos küldetésben van a Föld nevű bolygón, amiről folyamatosan be is kell számolnia a hajónaplónak. Csak a mi barátunk tudja, hogy ők gyerekjátékok, akiknek pillanatnyi feladata az Univerzumban mindössze annyi, hogy megtalálják barátjukat, Woody serifet, akit elrabolt egy (tényleg beteg) babagyűjtő, hogy aztán elküldhesse (a baba-készlet három másik tagjával közös csomagolásban) egy japán múzeumnak, amely majd egy nagyobb összeggel hálálja ezt meg neki. És ez még csak az egyik főhős! De az egész mozi ilyen! Beszarás, olyan jó.
Végül, de nem utolsósorban érdemes kiemelni két fantasztikus alakítást: Stohl Andrást, Woody serif, és Dörner Györgyöt, Buzz Lightyear magyar hangjának szerepében. Nem tudom, hogy Tom Hanks és Tim Allen milyen árnyalatokat tudtak hozzátenni az eredetihez, de az biztos, hogy Stohlnál és Dörnernél nem többet.
| |||||
|