Gyilkosság rózsaszín graffitivel

március 23., 07:35 Módosítva: 2025.03.24 10:10

Rózsaszínnel írni fel a rendőrség falára, hogy gyilkoltam, és a hullát a temetőbe rejtettem? Már megint átbasztak a webáruházban. Fekete festéket rendeltem, nem pinket! Most mi a fenét csináljak? A Gy betű nem maradhat ilyen! Ki venne komolyan egy barbie-s megfélemlítő üzenetet? Honnan vegyek fekete festéket az éjszaka közepén? És ha beírnék néhány csúnya káromkodást, és a végére halálfejet rajzolnék? Az ellensúlyozná a pink színt? Rugdosom a falat, és némán szitkozódom, hangosan nem lehet, mert meghallja az ügyeletes tiszt. Félek, ha elkezdem vízzel lemosni a graffitimet, csak rontok a helyzeten, az egész olyan lesz, mintha egy csillámpóni lepisilte volna a falat. Döntök: a fenyegetést rózsaszínnel fejezem be, talán még jobb is, így végképp megzavarom azt az öntelt kis ficsúrt, akit a múlt héten a helyemre tettek a rendőrkapitányi posztra. A festékszórót rutinosan használom, pár perc alatt kész a teljes felirat: Gyilkoltam, a hullát a temetőbe rejtettem! Na, ki találja meg?

Női rendőrkapitánynak lenni olyan, mint magas sarkúban üldözni a tolvajt egy kavicsos úton – technikailag lehetséges, de mindenki azt lesi, mikor esel pofára. Az elmúlt tíz évben végig így éreztem magam. Jöttek a férfi kollégák, mind arról biztosítottak, támogatnak, és örülnek, hogy végre egy nő irányítja a rendszert. Közben meg az állománygyűléseken nem hozzám beszéltek, hanem a sörhasú, nagy bajszú kollégáimhoz. Tíz év alatt sokat javult a bűnügyi statisztikánk, de egyetlenegyszer sem dicsértek meg, a jutalmakat is a szomszéd község kapitánya kapta, holott mindenki tudta, hogy náluk nincs olyan hét, hogy valahová ne törnének be, vagy ne lenne késelés a kocsmában. Tíz éven át azért ittam szó nélkül a mosogatólé ízű kávéjukat, mert a nagyfőnök azt ígérte, ha itt jól teljesítek, felkerülhetek a fővárosba kapitányságvezetőnek.

Épp azt próbáltam kiszámolni, mikor menstruáltam utoljára, vagyis mikor csapott le rám a klimax, amikor csöngött a szolgálati mobilom. Ez általában bajt jelent, ellentétben a privát telefonommal, aminek megszólalása után vagy randi, vagy baráti vacsora, esetleg női csacsogás következik. A céges telefon más – ha cseng, lecsesznek, munkát tollnak rám, vagy valaki panaszkodik. Egyikre sem vagyok kíváncsi. Rendőr is csak apám miatt lettem, aki rajtam keresztül valósította meg az elbaltázott álmait. Amikor megláttam, hogy a főkapitányságról hívnak, kivert a víz. Biztosra vettem, eljött az idő, most végre előléptetnek. A nagyfőnök személyi titkára azért hívott, hogy időpontot adjon a főkapitánnyal való találkozásra. „Aztán egyenruhában jöjjön, ne forrónaciban” – tette hozzá befejezésül, és gúnyosan nevetett. Büdös tahó, csak azért gúnyolódik, mert nő vagyok! – ordítottam a telefonba, de azt akkor már nem hallhatta, mert megszakadt a vonal.

Csak nehogy balesetet okozzak! Erre gondoltam, miközben a főkapitányság felé autóztam. Piros lakk tűsarkú volt rajtam, abban nyomtam a gázpedált. Ne aggódjatok, prímán vezetek tűsarkúban is, nem amiatt volt gyomorgörcsöm, inkább attól féltem, hogy elkalandozik a figyelmem vezetés közben, ugyanis egyfolytában a saját lábaimat bámultam, annyira jól nézett ki az a cipő. Eleinte kicsit hezitáltam, hogy illik-e piros tűsarkút venni az egyenruhához, de aztán úgy döntöttem, az előléptetésem alkalmából ennyit csak megengedek magamnak. Mert bár senki nem mondta, de biztos voltam benne, hogy emiatt rendeltek be a főkapitányhoz. Ráadásul ebben a cipőben sokkal magabiztosabbnak éreztem magam, amire akkor nagy szükségem volt. Útközben azon gondolkodtam, hogyan fogom azt a rengeteg holmit Budapestre költöztetni, amikor az új szolgálati lakásomba becuccolok. Az egyik csajtól tudom, hogy a főkapitányság szolgálati lakásainak az ablaka a hegyekre néz, éjszaka olyan a panoráma, mintha az ember a mennyországban lenne. Már láttam is magam, ahogy reggelente a teraszon kávézok, és bámulom a csodás kilátást. Mindezt egyedül, mert azt terveztem, hogy a pasimnak kiadom az útját, amint előléptetnek. Nem illett az új életembe, meg már egyébként is untam.

A főkapitány irodája pont olyan volt, mint egy belvárosi ügyvédi szalon: túldíszített, barokk bútorokkal telepakolt szoba. Az aranyozott képkeretekben komoly tekintetű férfiak bámulták az érkezőt. Magabiztosan léptem be, készen álltam a gratulációkra, az elismerő bólintásokra, de helyette egy rezzenéstelen arcú főkapitány és egy fiatal, jól fésült, szőke egyenruhás fiú fogadott. Összenéztek, mint akik épp egy menhelyről hozott macskát készülnek visszavinni, mert mégsem olyan cuki, mint a fotón. Miután hellyel kínáltak, a piros tűsarkúmat úgy igazítottam, hogy a keresztbe tett lábamon a lehető legjobban mutasson. Jó választás volt a lakkbőr, csillogott a lámpafényben.

A főkapitány, miután bemutatta a huszonnyolc éves választottját, gyorsan elmondta a magáét – „fiatalítás”, „új szelek”, „dinamizmus”, „városias szemlélet” –, az én agyamban meg végig az pörgött, hogy ez a „szőke kisgyerek” vajon még mindig az anyjával lakik-e, vagy vettek neki egy lakást valami belvárosi társasházban, ahol a reggeli zabkását matcha teával öblíti le. Az én időmben, ha valakit kineveztek kapitánynak, az legalább egy-két bordáját elvesztette már egy veszélyesebb bevetésnél, de ennek a srácnak az egyetlen sérülése valószínűleg az volt, amikor megégette a nyelvét egy kézműves lattéval.

Miközben a főkapitány folytatta a szövegét, elgondolkodtam, hogy vajon hány másodpercig bírná ki ez a kis taknyos egy rendes éjszakai razzián. Mondjuk egy hajléktalantábor kiürítésénél, ahol az ember már azelőtt megbánja, hogy rendőr lett, hogy megérezné a szagot. De a srác csak ült, mosolygott, és minden egyes fejmozdulatánál látszott, hogy komolyan elhiszi: ő tényleg jobb nálam. Mert ha eddig nem mondtam volna, naná, hogy ő lesz az utódom, engem meg visszaminősítettek mezei nyomozónak.

A főkapitány végül egy sóhajjal lezárta a beszédét, és közölte, biztos benne, hogy megértem a döntést. Nem, nem értettem meg. De bólogattam. Egy erős nő méltósággal viseli a vereséget – főleg ha közben arra gondol, hogy milyen rohadtul jól mutat a piros tűsarkúja a barokk padlószőnyegen. Kifelé menet megbotlottam, de szerencsére sikerült megkapaszkodnom az egyik rohadt nagy fotelban és nem estem el. A szőke fiú búcsúzóul csak annyit mondott: hoppá.

Már egy hete nem mentem be a kapitányságra. Minek legyek ott? Hogy nézzem az új főnököm elégedett vigyorát? Senkinek nem szóltam, hadd keressenek. Majd észreveszik a hiányomat, ha szembejön velük egy komolyabb ügy. Mondjuk a rózsaszín graffiti megfejtése. Ma reggel stílusosan pink bögréből kortyolom a kávét és azon töprengek, hogyan kellene megtudnom, tajtékzik-e már az utódom, és éppen kik azok a szerencsétlenek, akikkel felásatja az egész temetőt, hogy megtalálja az elrejtett hullát. Annyit mondhatok, nem lesz egyszerű dolga, ha meggyilkolt áldozatot akar találni. Egyrészt mert ugye nincs, másrészt pedig épp halottak napja után vagyunk, nem lehet megállapítani, hogy felásták a földet vagy csak felgereblyézték, és eligazították a sírt. Nem beszélve arról, hogy frissen ásott sírok is szép számmal vannak. Elégedett vagyok a tervemmel, dörzsölöm a tenyerem, hogy ez a kisgyerek most tényleg nagyon megszívja. Remélem, belebukik, és újra én leszek a főnök, talán még valami díjat is kaphatok. Csöng a telefonom, az egyik kollégám keres. Nem veszem fel, biztosan segítséget akar kérni. Legalább tízszer próbálkozik, aztán küld egy sms-t: „Hol vagy? Egy hete nem tudunk semmit rólad. Meg kell keresni egy hullát, az új kapitány őrjöng. Azonnal gyere a temetőbe!” Elégedetten mosolygok, pontosan erre számítottam. Na, csak hadd túrja fel az egész temetőt az az idióta, ezek után estére már bukott kapitány lesz.

Egy bokor mögül lesem, ahogy az összes falubeli rendőr ásóval a kezében a temetőben dolgozik. Az utódom úgy pörög, mintha megitta volna egy város egész évi koffeinadagját. Osztja az észt, hogy hol kellene keresni, ásni, hol lehet az elrejtett holttest. Hallom, ahogy azt kiabálja, mindenáron kerítsenek elő, talán én tudok valami jó tippet adni, hogyan lehet felgöngyölíteni ezt az ügyet. A kollégám azt válaszolja, hogy egy hete nem tudnak elérni, már ma is százszor hívtak, kerestek a lakásomon is, de nem találtak. Hát persze, hogy nem, mert itt vagyok, vigyorgok. A temető délutánra úgy néz ki, mintha vakondok foglalták volna el az egész területet. A kollégám azt mondja, ebből baj lesz, ha valaki meglátja, mit műveltek a sírokkal. Jaj, csak a sajtó ki ne szagolja, mondja az új kapitánynak, aki láthatóan egyre idegesebb, hiszen nem találtak friss hullát.

Tovább

Belül szeretlek, kívül remegek

március 16., 13:16 Módosítva: 2025.03.20 12:43

Utazunk az éjszakában, nem beszélünk, az autó suhan a sztrádán. Az AS Roma négy gólt kapott Udinében, egyet sem rúgott. Pedig győzni jöttünk. Sebaj. Jártunk már így. Roma per sempre. A kocsiban ma a szomorúság a negyedik utas.

Pablito vezet, tolja a fényt, Krisz az anyósülésen egy nyolcvanas évekbeli popbandáról mesél. Mindent tud a könnyűzenéről. Amit meg nem, azt talán nem is érdemes. Aztán bekapcsolja a rádiót. Olasz sláger. Női alt. Ha akarnám, lehetne vidám is, mégis szomorú. Soha nem hallottam. A Shazam azt írja, Noemi. A dal címe: Glicine. Éppen ott tart, hogy „Dentro ti amo e fuori tremo”, amikor belém hasít a felismerés: ez történik velem is. Évek óta már. Belül szeretlek, kívül remegek. A dal, ott az éjszakában, útban Trieszt felé örökre a sejtjeimbe költözik.

Sosem vágytam Olaszországba. Pedig mondták, pazar világ az, minden, ami emberi, ott megtalálható. Mert ott valaki nemcsak kigondolta, hanem meg is építette, sütőbe tette, megfestette, lejegyezte, lepárolta, kimondta. Az emberiség történelme, a nyugati civilizáció lényege ott remeg minden kőben, toronyban, festményen és könyvben, edények fedője alatt, kemencék tüzében.

Olaszországban velünk él a valóság, mi meg benne a közepében. Mindig és újra.

Sokszor eszembe jut a kérdés, hogy mi az, ami olyan sokáig távol tartott ettől az országtól, a választ pedig csak sejtem. Arrafelé nem annyira hisznek az újjászületésben, mint inkább a feltámadásban. Ezt csak azért írom, mert amikor már harmadjára jártam Firenzében, az egyik kirakatban megláttam önmagam. Nem az üveg tükrében, hanem egy megfakult fényképen. Egy asztaltársaság vendégeként néztem a lencsébe. Éreztem, az idő magához húz. Menthetetlenül. Akkor már sejtettem, hogy valami közöm lehet ehhez az országhoz, mert évekkel előtte bejártuk a toszkán tájat, és tudtam, hogy mennyi elvesztegetett évet hagytam magam mögött.

Olaszország onnantól kezdve folyton hív. Minden évben. Többször is. Kevés olyan régiója van, ahol nem jártam. Egyszer a konyhája csábít, máskor a művészet, a zene, a meccsek világa, a táj szépsége, a tenger. Lent, délen, Szicília vulkánján könny szökött a szemembe, és nem a füst miatt, hanem mert onnan fentről látni, hol nyílik a föld izzó belsejének kapuja. Az ország minden városában megfordultam, ahol Leonardo da Vinci járt, álltam a sírjánál is, igaz, az már Franciahon.

Anno Firenzében zavartan léptem el a kirakattól, majd úgy sétáltam a történelmi utcákon, mintha otthon lennék. Tudtam, ha a sarkon befordulok, milyen tér vár, hogy hol lehet rövidíteni az utat szűk sikátorokon át, az Öreg hídon állva örvényként kavargott minden illat és szín. Az Arno odalent lomhán rohant.

Tovább

Bezár a Vidámpark Kávézó, mindenki kedvenc helye

március 9., 17:11 Módosítva: 2025.03.12 13:16

Tikkasztó hőség van. Zsúfolt a Vidámpark Kávézó. Hatszáz forintom van, apróban. Mit vegyek belőle? Egy kávét, a víz meg ingyen van. Ebédidő, ez lesz a vacsora is. Pár kilót amúgy is le kell adni, holnap meg jön a fizu. Mondjuk, ahogy nézem, akkor sem dőzsölhetnék, annyira szűkös a választék. Két szendvics meg négy krémes árválkodik a hatalmas, átlátszó üvegű hűtőben.

A szomszédos asztalnál három kínai turista, fiatal lányok, szorosan egymás mellett ülnek, de jó nekik úgy, nevetnek, szelfiznek, élvezik. Hamburger, szép darab húspogácsa bucival, nagy tálon érkezik, jól megpakolva, mindannyiuknak egy-egy darab. Hogy fér beléjük? De jó tudni, hogy nem csak a hűtőből választhatunk. Mellettük a szemüveges férfi csak egy presszót kér, hatvan körüli lehet, nézi, ahogy a fia a bagelt eszi sajttal, sonkával, némi salátával, a falatokat cappuccinóval kíséri. Bizarr párosítás, valószínűleg az apja szerint is, aki a pulthoz megy, és egy palack szénsavas vízzel meg két pohárral tér vissza. Ketten isszák.

Egy másik pasi kezében telefon, nyomkodja, miközben a vele szemben ülő fehér hajú nőhöz beszél, aki nagyokat ásít. Figyelmes leszek egy interjúra, jó ütemben zajlik, egy ismert költő az alany, egy kopasz, katonaszerű pasi faggatja, kezében a jegyzeteivel. A poéta sápadt, beesett arccal monologizálna, de kis túlzással minden kérdésnél, vagy közbevetésnél megbotránkozik, a szemöldöke önálló életet él.

„Kitti bejött elbúcsúzni, de annyira ki volt bukva, hogy nem is mondtam, adja ide az 1500 forintot, ami kölcsönadtam neki.” Ezt mondja egy lány a telefonba, majd elhallgat, megigazítja a szemüvegét, a poharához nyúl, hogy belekortyolhasson az epres-mentás limonádéjába. Tele van jéggel, minden bizonnyal hűsítőbb, mint az én kávém. Bár vannak, akik szerint ez a leghatékonyabb praktika a dögmelegben. Valakinek biztos, rólam szakad a víz.

Az arcomat törölgetem, amikor lehuppan mellém egy magas lány, göndör, barna haját két fekete csattal fogta össze, a csapzottságán ez se segít. Hosszú lábát behúzza, egyiket keresztbe teszi a másikon, vállát leereszti, az a gyanúm, hogy kényelembe helyezte magát. Én meg fészkelődöm. Elővesz egy köteg papírt, kotta, tehát zenész a csaj. Ceruzával valamit a jobb felső sarokba ír, két betű szorosan egymás mellett, á, a monogramja. Nézi a lapot, hangtalanul mozog a szája, mintha énekelni akarna.

Tovább

Beszéd, amit az Oscar-gálán soha nem mondtak el

március 2., 11:19 Módosítva: 2025.03.06 11:41

Uh... Most nehéz megszólalni. De köszönöm. Azt hiszem, ilyenkor ezt illik mondani. És azt, hogy kinek mit köszönök. Hát... Nem is tudom, hol kezdjem. Talán ott, hogy ez a beszéd kicsit más lesz. Nagyon más.

Valami ugyanis nagyon elromlott.

Pontosabban mi, emberek rontottuk el, és rontjuk el folyton. Azzal, hogy nem merünk beszélni olyan dolgokról, amelyek naponta mérgezik a lelkünket. Olyan dolgokról, amelyekkel naponta mérgezzük mások lelkét.

Arról, hogy bántjuk egymást. Arról, hogy nem hallgatjuk meg a másikat. Arról, hogy nem is érdekel minket, hogy a másik mit akar, mit szeretne. Arról, hogy azt hazudjuk, hogy nem hazudunk. Arról, hogy el akarjuk törölni a másikat, csak azért, mert másként gondolkodik vagy beszél ugyanarról. Mert más néven szólítja az Istent. Mert máshogyan szeret.

Nem beszélünk arról, hogy ha valaki okosabb nálunk, azt hisszük, nem marad más lehetőségünk, csak az, hogy erősebbek legyünk nála. Ezt a világot a józan ész már régen nem viszi előrébb. Ami a mindennapok motorját hajtja, démonikus, sötét erő. Gyors, mohó, sunyi és aljas.

Mi, emberek elfelejtettünk együtt élni ezen a bolygón.

Elfelejtettük, hogy a Föld nem az enyém, nem a tiéd. Ez a planéta mindenkié. A mindenségé. Mégis úgy teszünk, mintha csakis a miénk volna. Értsd úgy, hogy nem a másiké. Ha megtetszik nekünk, vagy egyszerűen csak kell nekünk, megszerezzük. Csak mert a háza alatt olajmező húzódik. Mert a földjén vasutat akarunk építeni. Mert hegyeinek gyomra tele van nemesfémmel, földjeiben pedig sok a ritkaföldfém. Elvesszük a másiktól – de előbb megalázzuk, meggyalázzuk, kiforgatjuk mindenéből, és csak aztán vesszük el a földjét, a házát, a méltóságát, az álmait. 

Ha nem megy szép szóval, toljuk erővel. Ha kell, háborút indítunk kincsekért, ideákért. Olyan háborút, amit sosem azok vívnak meg, akik azt kirobbantják. Embereket toborzunk a megszálláshoz. Meggyőzzük őket a kimondhatatlanról.

Apák, fiúk, férfiak gyilkolnak apákat, fiúkat és férfiakat, és ne gondoljátok azt, hogy emiatt csak a nők, az anyák, az asszonyok könnye hull. Ilyenkor az univerzum zokog, benne minden Isten, teremtett és képzelt lény.

Tovább

Gurul a Száva fölött az elveszejtett szerelem

február 23., 12:53 Módosítva: 2025.02.25 12:55

Sanyi! Kétségbeesésemben szombaton körbeszaladtam a Fény utcai piacon, hátha kiszúrom apádékat, de a standjukon egy idegen árult lépesmézet. Annyira leforrázott az eset, hogy vettem egy üveggel, és most rágom ezt a valamit, ami nagyon rossz, mégis, valahogy hozzád kapcsolódik, ezért csak rágom.

Látod, én már azzal is beérném, ha a szüleid mondanának rólad valamit. Talán te már nem is szeretsz engem? Tudd meg, hogy az éjjel óta, amikor a bodrogolaszi szalonnasütésen „úgy” néztél rám, és elmondtad, milyen lesz a közös életünk, nem vagyok ugyanaz. Az a csitri a szép lábaival meg melleivel, aki idétlenül nevetgélt minden hapsival, az már nincsen, Sanyi, mert én egészen a tied lettem. Másnap, az evezésen, Lózs Imrét is elhajtottam, mert csak azt forszírozta, milyen szarul járnék veled. Gúnyolódott, hogy „fél év Lenti majd helyrebillenti”. De akkor már teljesen ki tudtam zárni a szövegelését, mert a sárospataki állomás járt a fejemben, ahol hosszan csókoltál.

A túra végeztével elgondolkodtam, mi lenne, ha Budapest helyett Lenti felé venném az irányt, de a többiek lebeszéltek. Továbbra is tartom, ha látták volna, milyen csinos lány keres, csont nélkül bejutok a laktanyába. Lassan elkopik az igazolványképed, annyit csókolgatom. Írd meg, hogy szeretsz-e még! Nagyon várlak!

Sanyi! Ha igaz, amit mondanak, márpedig Dócziék és a technikumos srácok is láttak a Fortunában egy ismeretlen nő társaságában, akkor én egyáltalán nem tudom, hogy mit gondoljak. Azt ígérted Szentesen a Prognózis-koncerten, hogy mostanra jegyben járunk. Ugye, nem csak „azért” mondtad? Milyen jó volt a platánfák alatt a jövőnkről álmodozni…

Te vagy a vétkes, én a vétlen, vagy fordítva, mindegy, ha úgy a jó! 

Egyre gondolunk, máshova nézünk; kimondani miért nem mered?

Emlékszel? Csak az tartja bennem a lelket, hogy elkezdődött a tanítás, és most már Zitával együtt kesergünk, igaz, neki legalább ír Ercsiből Juhos Pista. Mondd el őszintén, hogy kivel voltál a Fortunában! Talán már mást szeretsz? A srácok azzal vigasztalnak, hogy biztos futkosón vagy, azért nem írsz. De hidd el, én annak egyáltalán nem örülnék, mert féltelek. Azért tudatom, én sem vagyok olyan elveszett bárányka, szombaton a Szabó Pál művházban diszkóztunk Zitával, és az utolsó szám, az R-Go Bombázója után (nekem persze erről is te jutsz az eszembe, mert benne van a haditechnika szó) csuromvizesen vártuk a 44-es villamost, amikor leszólított minket egy komoly pofa. Először azt hittük, önkéntes rendőr, de kiderült, hogy elég nagy valaki, Dacia kombival jár. Bujákinak hívják, a Skála Coopnak dolgozik, és szép, fiatal lányokat verbuvál reklámfotózásra. Szóval úgy hanyagolj, Sanyi, hogy akár híres is lehetek, mire leszerelsz! Pá, édes szerelmem.

Sanyi! Kérted, hogy küldjek olyan képet magamról, amit már az S-Modellesek készítettek. Kettőt is találsz a borítékban, amelyiken sárga blézerben támasztom a telefonfülkét, az szerepelt több lapban is. Írd meg, hogy tetszem-e! Az egyikre fújtam a Kék Nárciszból, tudod, mindig libabőrös leszel tőle. Kissé elmosta az idézetet a kép hátulján. Nem baj, ideírom.

Egyedül bolyongok a parkban, 

A lombok alján őt keresem.

Galléromat felhajtom,

S közben a cukorkát eszegetem.

Jut eszembe, találkoztam a nővéreddel a piacon, aki sajnálkozott a szakításunk miatt, én meg álltam a placc közepén egy jókora parasztsonkával a hónom alatt, értetlenkedve, mert egyáltalában nem tudtam, miről beszél. Sanyi, ez ugye valami tévedés? Ilyet kell hallanom, amikor már két hónap sincs vissza az érettségiig, és hamarosan te is leszerelsz. Én csak azért is elmondtam a nővérednek a szabadkai olcsó gyűrűket, meg a lillafüredi nászutat. Igaz, aggaszt egy kicsit, hogy jó ideje megint nem hallok felőled, és az utolsó emlékem rólad az a bántó távolságtartásod a Népszigeten. Örülnék, ha belátnád, hogy feleslegesen húztad fel magad. Akkor is világos voltam, és most is hangsúlyozom, semmi közöm Bujákihoz. Néha elfuvaroz, de ennyi. Írd meg, hazajössz-e Zita meg Juhos esküvőjére. Te is küldj képet! Csókollak.

Tovább

Nő a bevetés árnyékában

február 16., 09:48 Módosítva: 2025.02.19 14:44

Az árnyékot bámulom a falon, és az alvó férjem egyenletes szuszogását hallgatom. Tengerészgyalogos, egy hete jött haza a küldetésből. Az árnyék megmozdul, feláll a fotelből, és lassan végigsétál a falon. Megáll a férjem ágya mellett, nézi a fekvő alakot, aztán hozzám lép és megcsókolja az arcom.

Amikor eldőlt, hogy kiköltözünk az Egyesült Államokba, nagyon boldog voltam, azt gondoltam, nagy karrierlehetőség előtt állok. Tíz évvel ezelőtt kaptam egy ajánlatot, amiről nem akartam lemondani. Az egyetemi kísérleti labor vezetője voltam, megkerestek egy jelentős felkéréssel. Hosszú ideig tartott, amíg a szükséges papírmunka elkészült. A házasságkötésünk után néhány hónappal már csomagoltunk is, és útnak indultunk. A férjem eleinte nem volt túl lelkes. Hazavágyott. Az állandó honvágy és az anyagi lehetőségek közötti ellentét sokáig marcangolta. Idővel megtalálta a saját útját. A lakásunkhoz közeli edzőteremben kezdett el dolgozni, majd egyik barátján keresztül megismerkedett a tengerészgyalogosok életével.

Emlékszem arra a napra, amikor először mutatta meg az egyenruhát. A szekrény ajtaja előtt állt, és kinyitotta a ruhazsákot. Némán álltam mellette. Várta a reakciómat, de nem szóltam semmit. Láttam a tekintetét, láttam benne a büszkeséget és a vágyat arra, hogy a döntése megértésre találjon. Aznap este nyújtottam át neki az aranyozott érmét, amelybe a monogramunkat és az esküvőnk dátumát gravíroztattam. Kettőnk jelképe volt, kicsiny, mégis fontos tárgy. Ő magánál hordta mindig, soha nem vált meg tőle. Néha elővette, átpörgette az ujjai között, azt mondta egyszer, hogy erőt ad neki.

Jól emlékszem arra a napra, amikor bejelentette, hogy a csapatával terrorelhárításra indul. A részletekről a családtagok sem tudhattak. Amikor elment itthonról, minden lámpát leoltottam. Napokig semmi mást nem csináltam, csak ültem a nappali szőnyegén, számoltam az órákat, és közben a kezemben forgattam a férjemnek adott érme párját. Egy hétig semmi hírt nem kaptam róla, ami egyébként nem volt szokatlan, máskor is történt már hasonló, ha valami titkos projekten dolgozott. Hét nap után azonban megcsörrent a telefon. A férjem parancsnoka hívott, hogy a bevetés véget ért, mondott még mást is, de annyira zavarodott voltam, hogy nem értettem a szavait. Csak arra emlékszem, amit a végén mondott, hogy a férjemet hamarosan hazahozzák. Ez jó hír, gondoltam. Ezután próbáltam a munkámra koncentrálni.

Két nap elteltével hazaérkezett a férjem. Csendes volt és meggyötört. Csak ült a nappaliban, árnyéka lett önmagának. Hiába faggattam, mi történt, nem beszélt. Békén hagytam. Olvastam a katonák poszttraumás állapotáról, meggyőződésem volt, hogy a férjemnél is valami hasonló dolog üthette fel a fejét.

Volt abban valami nagyon furcsa, már-már rémisztő, ahogyan a férjem hazatért a tengerészgyalogságtól. Nemcsak a fizikai és lelki állapota ijesztett meg. Civilben volt, ami meglehetősen szokatlan öltözék egy küldetés után. Hiába kérdeztem az egyenruhájáról és a neki adott érméről, csak annyit válaszolt, majd az is érkezik. Semmit nem értettem, egyre jobban összezavarodtam. Éjszaka csak erős altatóval bírtam pihenni. A férjem nem aludt a hálószobánkban, a vendégszobába költözött, azt mondta, egyelőre szeretne egyedül lenni. Attól tartottam, hogy megismert valakit, beleszeretett és el fog hagyni. Ez megmagyarázta volna a szokatlan viselkedését.

Egyik reggel egyenruhás futár érkezett, és a nevemre szóló csomagot adott át. A tengerészettől jött a barna papírdoboz. Feltéptem a fedelét. A férjem egyenruhája volt benne, az, amiben elindult a küldetésre. Zsebéből kiesett az érme, amit tőlem kapott. Kézbe vettem az aranyozott tárgyat, hosszasan néztem. A közepén bemélyedés éktelenkedett. Azonnal megértettem, hogy ez egy golyó nyoma. A fejemben rögtön összeállt a történet. A férjemet valószínűleg meglőtték az akció során, ám ez a kis érme felfogta a golyót, és ő túlélte a támadást. A lelke azonban megsérült, ezért viselkedik ennyire furcsán. Rengeteg hasonló történetet olvastam katonákról, elméletben tudtam, hogy ilyen esetekben mi zajlik az ember lelkében. Az egyik jóbarátunkat, aki szintén katona volt, a fején találta el egy golyó. Őt a sisakja mentette meg a haláltól. Arra gondoltam, segítenem kell a férjemnek, keresek neki egy pszichológust, és együtt kilábalunk a bajból.

Délelőtt a munkahelyemről kerestek. Közöltem, hogy egyelőre betegség miatt nem megyek be. A professzor asszony azt válaszolta, megérti, hogy időre van szükségem a férjem miatt. A mondat végét elharapta, mintha kímélni akarna azzal, hogy nem fejezi be a gondolatmenetét. Azt kérdeztem, honnan tud a férjem esetéről, mire ő azt válaszolta, már mindenki tudja, a tévében is bemondták. Arra gondoltam, hogy elfoghatták a terroristákat az akciójuk során, ezért kapta fel annyira a sajtó a történteket, meg a férjem meglövését. Először elhatároztam, hogy leülök a gép mellé és végigböngészem az internetet újabb információk után kutatva, de végül arra jutottam, nem akarom magam még jobban felzaklatni, inkább megvárom, amíg a férjem elmondja, pontosan mi történt vele a bevetésen.

Az árnyék ekkor bukkant fel először. A falon menetelt, a vendégszoba felé tartott. A hátam mögé néztem, kerestem, hol lehet a férjem, azt hittem, az ő árnyéka vetül a falra. Ám sehol nem láttam. Abban biztos voltam, hogy nem a saját árnyékomat látom, még ki is próbáltam: amikor leültem, ő állva maradt, s miután én felálltam, ő leült. Pár pillanat elteltével az árnyék kezében megjelent egy kerek valami, amit felém nyújtott. Megértettem, hogy a kör alakú tárgy nem más, mint a férjemmel közös érménk árnyéka. Legalábbis így képzeltem. Remegtem a félelemtől, amikor az árnyék keze felé nyúltam. Ám amikor hozzá léptem, ő eltűnt. Biztos voltam abban, hogy megőrültem.

Délben ebédet készítettem, a férjem némán kanalazta a húslevest, nem szólt hozzám. Ebéd után megmutattam neki a csomagban érkezett egyenruhát és a sérült érmét. Kérleltem, mondja el, mi történt a bevetésen, hogy segíteni tudjak. Kézbe vette az érmét, hosszasan nézte, majd elmosolyodott. Hozzám lépett és megsimogatta az arcomat. Lehunytam a szemem, és nagyon erősen éreztem az illatát. Épp olyan volt ez a pillanat, mint amikor búcsúzól megcsókolt a küldetésre indulva. Amikor én is meg akartam csókolni, hátralépett, aztán bement a vendégszobába, és újra lefeküdt aludni. Aznap este az árnyék az ágyam szélén ült, akár egy őrangyal.

Éjszaka zajra ébredtem, mintha lőttek volna. Megbénított a félelem. Úgy tudtam, nincs fegyver a házunkban, attól tartottam, a férjem hazahozott egy pisztolyt, és esetleg végzett magával. Kipattantam az ágyból, és gondolkodás nélkül a vendégszobába rohantam. A férjem békésen szuszogott az ágyban, semmi szokatlant nem fedeztem fel. Villanyt gyújtottam, körbejártam az egész házat. Sehol senki nem volt. El kellett fogadnom, hogy álmodtam a pisztolylövést, ami zaklatott állapotomban nem is annyira volt meglepő. Mire végeztem a házszemlével, az álom teljesen kiment a szememből. Elővettem a kedvenc könyvemet, és a férjem ágya mellett álló fotelba kucorodtam. Olvastam, és közben hallgattam, ahogy egyenletesen veszi a levegőt. Ez megnyugtatott. Az árnyék a szemközti falon ült, úgy éreztem, engem figyel. Aztán felállt, hozzám lépett és megcsókolta az arcom.

Tovább

Hajnal

február 9., 14:14 Módosítva: 2025.02.11 12:55

Megnéztem most újra a 101 kiskutyát, a rajzfilmet és a filmet is. Átéltem újból azt a szeretetet, aggodalmat, amit az ember érezhet, ha ezek a kicsik egyszer csak bekerülnek az életünkbe. Azt a pillanatot, amikor Pongo és Roger életre simogatja a tizenötödik újszülött dalmatát, megkönnyeztem.

Lehetett volna dalmata, de a miénk komondor volt.

Nem tudtuk, hogy Gyöngy viselős. Hatalmas, földig érő gyűrűs szőre elrejtette megvastagodott testét. Ráadásul Torma alig múlt féléves, fel sem merült, hogy már képes nemzeni.

Jógáról jöttem, behajtottam a kertkapun, és éreztem, valami szokatlan történt. Gyöngy mindig a bejáratnál várt, amíg a kapu csukódott, busa fejét betolta a kocsi ablakán egy simogatásra. Ez a mi szertartásunk volt, mással nem csinálta. De aznap nem üdvözölt. A garázs előtt megálltam, és a hideg tavaszi szélben rátekertem a sálat a fejemre. Gyöngy, Gyöngyikém, kiabáltam. Torma megjelent és nyüszített. Azt tudtam, hogy Gyöngy nem megy ki a tanyáról soha, ezért keresni kezdtem.

Hatalmas, 20 méteres tuják keretezik sűrűn a házat, korábban vasráccsal körbekerítettük a fákat, mert csöpögő gyantájuk összeragasztotta a komondorok szőrét. Nem tudom, hogy jutott be, de Gyöngy bekaparta magát az egyik tuja alá. Halkan nyüszögött. Két nagy tappancsa között egy pici fehér gombóc mozgott.
Fogalmam sem volt, odaenged-e magához. Fogalmam sem volt, támad-e egy komondor a kölykei védelmében.

Átmásztam a vasrácson, elé toltam egy nagy bödön vizet. Ivott, de nem engedett a közelébe. Az állatorvos Csabának azt mondta, hagyjuk ott, a komondor jó anya, gondoskodni fog a babáiról, ösztönösen. Aznap éjfél körül leszakadt az ég, hideg eső esett. Könyörögtem Gyöngynek, jöjjön ki a tuják alól, de nem mozdult, hatalmas fejét eltökélten a lábai közé fektetve feküdt mozdulatlanul.
Reggel már engedte magát simogatni, de a kölyköket még mindig takarta. Mikor Csaba a szokásos füttyel jelezte, hogy etetési idő van, Gyöngy egyszer csak megjelent a kennelnél. Én azonnal átmásztam a rácson a kölykökhöz. Nyolc halottat találtam, és egy élőt. Maximumra tekertem a kocsi fűtését, úgy szárítottam a pulcsimba tekerve a csöppséget. Kisebb volt, mint a tenyerem.

Koraszülöttek, túl sokan voltak, mondta az állatorvos, nem menthető a megmaradt sem, de Gyöngy érdekében próbáljam elérni, hogy szoptassa.

A kicsi nem tudott szopni. Csaba elrohant cumisüvegért, tápért, kecsketejért. A kisujjamra raktam egy-egy csepp tápot, és a csecsemő nyelvecskéjére kentem órákon át. Szerette. Megszerette az ízét, illatát. Eleinte kanállal próbálkoztam, majd a cumival, ügyes volt. Vakon, rózsaszín orrocskáját emelve bújt a cumihoz, szopogatta. Néha belealudt, ennyitől is elfáradt. Egész éjjel énekelve sétáltam fel-alá a nappaliban, a szívemhez ölelve csöpp kis testét, hogy én el ne aludjak. Negyedóránként ébresztettem, nyelt egy kortyot, aludt tovább.

Másnap hatalmas sírással megérkezett az első pisi, majd a kaki. Jól összekent, én pedig boldogan sírtam vele együtt.

Az állatorvos azt mondta, most már 5 százalék az esély, hogy megmarad.

Akartam, hogy éljen.

Ő pedig nagy küzdő volt.

Egyre ügyesebben cumizott.

A harmadik éjjel jött el a fordulópont. Görcsök rázták a kis testét, hányt, fosott, sírt, orra száraz volt, köhögött. Masszíroztam a pocakját, beszéltem hozzá, hogy kicsibaba, szedd össze magad, segítek, maradj meg, ringattam, énekeltem, forralt vízzel itattam, kanállal etettem, mostam a kis popsiját. Hajnalban ájultan elaludtunk a fotelben, és arra ébredtem, hogy a nyakamba fúrja nyirkos orrocskáját. Onnantól mindig ezt tette, később is így aludtunk.

Boldogan vittem ki Gyöngyhöz, szoptatni. Gyöngy viszont beteg lett. Hiába fejtem a cicijét addig, mégis belázasodott. Barátnőm ajánlott egy empatikusabb állatorvost, beraktuk az anyát hátra a kocsiba, a babát az ölembe, és a legnagyobb délutáni dugóban átvergődtünk 40 kilométert a főváros túlfelére.

Egy hétig injekcióznom kellett Gyöngyöt, amit a komondor meg sem érez egyébként, és letolnom az antibiotikumot a torkán, aminek viszont ellenáll. Annyira bízott bennem, én pedig annyira bíztam benne, hogy bár a fél karom a szájában volt, tudtam, inkább megfullad, mint hogy megharapjon. Gyöngy szerencsére gyorsan gyógyult, egyre többször vittem ki hozzá a kennelbe egy-egy órára az újszülöttet, és próbáltam rávenni őket a szoptatásra. Nyomogattam Gyöngy emlőit, tuszkoltam a pici szájába. A szopás úgy a nyolcadik nap körül sikerült is, titokban, mert az egyik alkalommal váratlanul egy jóllakott, hullafáradt csecsemőt hoztam be, aki összekakált, majd a nyakamba bújt, és elaludt. Ettől kezdve már nemcsak kakis voltam állandóan, hanem kutyatejszagú is.

Csaba úgy nézett tévét, hogy a baba bebújt a pulóverének ujjába, felmászott a könyökéig, és ott aludt, ő pedig mozdulni sem mert.

Megfogadtam, hogy a picinek kéthetes koráig nem adok nevet, mert ha mégsem marad meg, talán úgy könnyebb lesz nekem felejteni. Csodaszép kék szemekkel nézett a fénybe, amikor két hét után napkeltekor felemeltem, és azt mondtam, mától neved is van, te vagy Hajnal.

Addigra már a nappaliban aludtunk, Csaba kivette a matracokat az ágyból, leraktuk a kőre, ment a padlófűtés, Hajnalnak pedig mellettünk az összehajtogatott rózsaszín fürdőköpenyem zsebe volt az ágya. Még mindig kétszer etettem éjjel, pont úgy viselkedett, mint egy embergyerek, evés után nagyot kakilt, visított, amikor kimostam a popsiját, majd a nyakamba bújt, és újra elaludt. Szuszogása babaillatú volt.

Egyre ügyesebben kacsázott a konyhakövön, nappaljait az anyjával, éjszakáit velem, a pótanyjával töltötte, szépen hízott, egyre nehezebben tudtam megmérni a konyhai mérlegen, mert mindig kimászott a tálból. Felfedezte a macskát, Shella a kertben élt, és féltékenyen prüszkölt az erkélyajtón keresztül, amit Hajnal egy új, érdekes játéknak tekintett. Egyébként is szeretett rosszalkodni. Kedvenc szórakozása volt, hogy befúrta magát a matracaink alá, ahogy Csaba fogalmazott, metrózott, mi meg pánikban, ugrásra készen aludtunk, hogy rá ne feküdjünk.

Amikor a fiammal összebújtak, elolvadtunk. A két gyerek, néztünk egymásra büszkén.

Hajnal orrocskája kezdett feketedni, szőre egyre dúsabb, fényesebb lett, elérte azt a súlyt, amivel születnie kellett volna, majd meghaladta, már szaladgált a kertben, harcolt a pitypangokkal, Gyöngy óvatosan pofozta el a pocoklyuktól, Torma pedig úgy feszített, ahogy egy büszke kamasznak szokása, aki első lövésre apa lesz.

Kezdtünk berendezkedni a normális életre, egy meleg éjszaka kinn is hagytam Hajnalt Gyöngynél, ők jól aludtak, én nem, hisz aggódtam, természetesen. Reggel Gyöngy a fogai közt odahozta nekem a lányát, a kezembe rakta, és képen nyalt.

Tovább

Menekülés a londoni tetoválószalonból

február 2., 06:03 Módosítva: 2025.02.04 13:15

Tandori Dezső élete 1977. július 12-én vett gyökeres fordulatot. Kedd volt, Budapesten, délben, a hőmérő higanyszála 24 fokot mutatott, a korabeli dokumentációk szerint a felhőátvonulásokból szórványos gyenge, üdítő záporok alakultak ki. „Eldőlt a sorsom” – mondta az emblematikus napról Tandori, aki ekkor először próbálta megmenteni egy veréb életét, de nem járt sikerrel. „Ami eldől, nem áll.” A kismadár még aznap délután elhunyt, Tandorit pedig végtelen szomorúság töltötte el. Azon nyomban elhatározta, hogy újra megpróbálja megmenteni egy veréb életét, pedig a költő szerint rendkívül veszélyes dolog a cselekvés. Szerencséjére 1977-ben még sokkal több veréb csivogott a budapesti parkokban, a végtelennek tűnő szárazsággal és kánikulával sem kellett minden nyáron állóháborút vívni.

A hírhedten korán kelő költő kora hajnalban átkelt a Lánchídon, hogy egy pesti talponállóban, a szürke, dohányfüstös félhomályban inkognitóban megkávézzon, majd igyon egy-két korty fehérbort, valamint leadja fordításainak, verseinek, prózáinak újabb adagját. Talán Robert Musil: A tulajdonságok nélküli ember című művének utolsó oldalait, a szükséges javításokat, hogy még abban az évben megjelenhessen magyar nyelven is a háromkötetes monstrum, a világ irodalmának egyik legjelentősebb alkotása.

Tandori nem hitte, hogy hamarosan újabb verébre lel. A bárányfelhők eloszlottak, s már otthonához közel, a Tabánban sétált a verőfényes napsütésben, amikor egy rajra lett figyelmes. Közeledtére a verébcsapat tagjai egyként rebbentek szét, de egy röpképtelen kismadár a földön maradt. Ő lett a híres Szpéró, aki tizenegy éven át bearanyozta a Tandori házaspár életét. Érkezésével megszűntek a nyaralások, a különböző tanulmányutak, Tandori a világtól visszavonultan, madaraival és feleségével élt és alkotott Lánchíd utcai lakásában.

Szpéró 1988 őszén meghalt. Szárnyai kifehéredtek, ezzel üzente meg a költőnek, hogy ideje nemcsak a verebekkel, hanem a lovakkal, a lóversennyel is foglalkoznia. „Szpéró azt mondta, hogy utazzál, öcsi.”

Tandori teljesen összetört, és megtörve az utazási tilalmat, még '88 őszén Londonba repült, hogy írjon, fordítson, maratoni sétákat tegyen a város elit és kevésbé fényűző negyedeiben, hatkor keljen, és egy üveg borral a Hyde Parkban elmélkedjen, vagy lóversenypályákon töltse szabadidejét. Nehezen elítélendő módon szeretett idegen országokban eltévedni. Hazájában ekkor már rég kívülállónak érezte magát, de tudta, hogy művészetével felelősséggel tartozik másokért, miközben értette a munka kényszerét.

Tovább

Az utolsó vad

január 26., 05:51 Módosítva: 2025.01.28 08:56

Mindig arra gondolj, fiam, hogy az ember hogyan maradt volna életben, ha nem vadászott volna. Ezt mondta az apa halkan, miközben a távcső célkeresztjébe lépő vadat figyelte. Szép példány, suttogta, majd a fiához fordult. Ha akarod, a tiéd lehet.

A fiú megrázta a fejét. Soha életében nem lőtt le semmilyen élőlényt, miért éppen az utolsóval kezdené. Apa, nem lehetne életben hagyni, kérdezte, miközben a fák leveleit nézte. A szél a vad felől fújt, kizárt, hogy észrevette volna őket.

A fiú megismételte a kérdést, mire az apja leeresztette a fegyvert. Nem lehet, ezt már minek. Rajta kívül nincsen több vad, amit ezen a bolygón ki lehetne lőni. El sem hiszed, milyen szerencsénk van, hogy mi találtunk rá. Busás jutalom vár ránk. Csak meglőjük, hazavisszük. Ezt most senki nem eszi meg. Kitömik. Szegény pára így is csont és bőr. A párját két hete lőtték ki. A vadász annyi pénzt kapott érte, hogy abból még az unokái is megélnek. Ennek a lénynek megváltás a halál, és a sors kegyes hozzá, mert mi lehetünk azok, akik átsegítjük a túlvilágra.

A fiú összeszorított szájjal felelt. De apa, ez gyilkosság.

Minden az, fiam. Ha elveszel egy életet, az gyilkosság. Még akkor is, ha ez kegyes halál. Kegyes, kegyes, a fiú ízlelgette a szót. Apa, az emberiség az összes vadat kiirtotta, hol van ebben a kegyelem?

Az apa a vállához emelte a fegyverét. Mérsz távolságot, fiam? Kétszáz méter, enyhe északi szél, jött a válasz. Gondolj a pénzre, érted teszem, mondta az apa, és lőtt.

A csönd a másodperc töredéke alatt káosszá változott. Mintha minden égi és földi hang egyszerre szólalt volna meg. Az univerzum összes zöreje és zaja egyszerre zúgott, zendült. Az apa és a fiú a fülére tapasztotta tenyerét. Összegörnyedve feküdtek a fűben.

A távolban a vad összeesett. Teste rángatózott, pupillája kitágult. Utolsó pillantásával próbálta befogni a valóságot, ami eddig az életet jelentette, aztán megadta magát az örökkévalóságnak. Párat lélegzett, aztán többé nem mozdult.

Először az apa tápászkodott fel. Jól vagy, fiam, kérdezte, és látta, a fiú zokog. Semmi baj, nincs gond, mondta, puskáját a vállára vette. Gyere, nézzük meg. Lefotózzuk, beküldjük a központba, a tetemét meg leadjuk a társaságnál. Ennek így kellett lennie, mantrázta, ennek így...

A fiú fölkelt, apja után lépkedett. Nem akarta látni a vadat, gépiesen ment. Csak hallgatta, amint az apja arról beszél, hogy mihez kezdenek majd a sok pénzzel. Ha megkapják, elköltöznek valahová délre, mindenük meglesz. A társaság gondoskodik róluk. Ha akarnak, a pénzből egy másik bolygóra is mehetnek. Ez már úgyis haldoklik. Ezen a planétán nincsen semmi, ami értékes. Az emberiség otthona kiüresedett.

Miután a vadat leadták, és igazolták, hogy ez volt az utolsó ezen bolygón, a pénz megérkezett a számlájukra. Lám, tegnap még nélkülöztünk, ma pedig megfordult a sorsunk, mondta az apa boldogan, és a fiú nem tudta, hogyan érezhetne ugyanúgy, mint az örege.

Nem érted, ugye, apa, mondta, és látta, hogy nem érti. A nevünk ott lesz minden tankönyvben és enciklopédiában. Mi lettünk azok, akik megöltük az utolsó vadat. Ránk égett, szégyenkeznünk kellene, nem ünnepelni.

Az apa mélyen a fia szemébe nézett. Ezt most hagyd abba, kérte. Ebben a pillanatban lettünk irgalmatlanul gazdagok. Kit érdekel, hogy egy kóbor állatról, amelyiknek a halál csak megváltás, hiszen rajta kívül nem élt már egyetlen vad sem ezen a bolygón, kinek mi jut az eszébe. Ha a mi nevünk, hát azt is tudni fogják, hogy soha semmi gondunk nem lesz ebben az életben. Az emberek irigyek, fiam. Soha nem képesek másra gondolni, mint arra, hogy miért szar az életük. Hát legyen is szar, ha másra nem képesek. Ha annyira nyomorúságos volna is, mint amennyire érzik vagy mondják, miért nem fogtak fegyvert, legalább tettek volna valamit magukért és a családjukért, és lőtték volna ki ők az utolsót.

Így mondta, az utolsót. Nem folytatta.

A hírek róluk szóltak. Apáról és fiáról, aki kilőtte az utolsó vadat. De beszámoltak arról a furcsa jelenségről is, ami a bolygó minden pontján ugyanakkor, ugyanabban a pillanatban észleltek, amikor az utolsó vad szíve megszűnt dobogni. Kezdetben éteri zsongásnak tűnt, isteni orgonaszónak.

Tovább

Titkos város rejtőzik Budapest alatt

január 19., 09:56 Módosítva: 2025.01.23 16:45

Mert arról sehol nem írnak, mi történt akkor, amikor először leástak a mélybe.

Mindenki úgy tudja, mert így is történt, hogy a magyarok fővárosában a millenniumi ünnepségekre építették meg a kéregvasutat, a földalattit. A munkálatokat – Balázs Mór és munkatársainak tervei alapján – 1894. augusztus 13-án kezdték meg. Hajnal volt, amikor a munkások megmarták a felszínt. Siettek, a tervet tartani kellett, az ország két év múlva ezeréves fennállását ünnepelte, a világot el kellett kápráztatni azzal, hogy immár nem csak az angolok utazhatnak a felszín alatt.

Reggelre azonban olyasmi történt, amire senki nem számított. Lehet, nem volt szerencsés ötlet éppen 13-án nekilátni a kéregvasút építésének, de a naptár hétfőt mutatott, és egy nemzet, amely ezer éve állt Európa közepén, nem dőlhetett be holmi babonás számmisztikának. A munka az munka, az ütemterv az ütemterv.

A földmunkások először a rengést érezték. Bizonyos B. Ferenc kubikos jegyzőkönyvi vallomásából tudjuk, hogy amint ásóját a földbe szúrta, nyomában kiserkent a föld vére. Mélybarna színű, kocsonyás anyag tört a felszínre, amiről a mérnökök megállapították, hogy valamiféle olajszármazék lehet, s bár a székesfőváros geológiai adottságai változatosak, ilyen magasan, pár méterrel a talajszint alatt kizárt, hogy ásványolaj mezők húzódnának.

A munkálatokat folytatták, ám – a lapok erről sem írtak, ezt is csak a birtokunkba került beszámolóból tudjuk, hogy – szeptember közepére leálltak. Az építési területet lezárták, Itáliából hazahívták Torma Károly neves régésztudóst, aki néhány évvel korábban Aquincum romjait is feltárta... De innentől idézzük a korabeli leírás szavait, mert azok mindennél beszédesebbek:

Ámulatba ejtő látvány fogadott minket. A kapu, ami a kéregvasút építésével megnyílt a város alatt, egy soha nem látott, ismeretlen világba vezetett. Régész ennél izgalmasabb látványt nem is kívánhatna magának. Ez nem holmi földbe bújtatott leletmező, ahol minden tárgyat egyenként kell megtisztítani a sártól, a rájuk rakódott évszázadok súlyától, hanem maga a velünk élő valóság. Lélegzetet elállító az a tér, ami a mélységben elénk tárult. Érthetetlen, hogy mindez hogyan tudott ilyen sokáig a szem elől rejtve maradni, ám most, hogy megmutatta magát, örömünk mégsem lehet felhőtlen. A város ugyanis, mert az húzódik fővárosunk felszíne alatt, félelmet keltő. Olyan, mint egy hatalmas szentély, tele kápolnával, oszlopos csarnokkal, és csupa olyan felirattal, melynek megfejtése meghaladja minden eddigi nyelvről és jelrendszerről alkotott ismereteinket. Bizonyosan állíthatom, hogy amit láttam, annak nem lehet köze semmiféle ismert földi kultúrához, s bár szívem szerint isteni eredetűnek mondanám, elmémet erősen uralja a gondolat, hogy itt démoni erők vibrálnak. A folyton visszatérő rengések, az épületek hangulata, az oltárok szimbólumai azt sugallják, hogy a mély nem véletlenül rejti ezt a helyet a világ szeme elől. A terület nagyságát meghatározva arra a következtetésre jutottunk, hogy a föld alatti városnak csupán a tetejét látjuk mint valami hegytetőn álló áldozati épületegyüttest, a lefelé tartó lépcsők pedig azt sejtetik, hogy a mélyben egy egész birodalom húzódik. Ám ez azt is jelenti, hogy mindaz, amit látunk, képtelenség. Lehetetlen ugyanis, hogy egy ekkora föld alatti tér fölött ne omlana be a város, de ez is csak azt a képzetet erősíti, hogy itt nem e világi erőkkel van dolgunk. Javaslom a terület azonnali feltárását, a kutatás megkezdését, a minták begyűjtését és elemzését. Mindaddig, amíg nem tudjuk, mivel van dolgunk, a munkát a külvilágtól elzárva végezzük, és csak akkor, amikor már bizonyosak vagyunk abban, hogy ezt a szenzációs felfedezést bárkivel megoszthatjuk, akkor tárjunk a nyilvánosság elé. Wekerle Sándort, a Magyar Királyság miniszterelnökét haladéktalanul tájékoztatni kell erről, ahogyan Budapest székesfőváros főpolgármesterét, Ráth Károlyt is. Javaslom, az építési területet helyezzük karantén alá, hogy a feltárásokat a kíváncsi szemek elől elzárva nyugodtan elvégezhessük.

Eddig tart a korabeli leirat. Torma Károly ezt követően visszatért Porto d'Anzióba, ahol 1897-ben meghalt. Balázs Mór jutalmul a földalattiért nemesi rangot kapott, ám a kiváltságot nem sokáig élvezhette, fiatalon, 48 éves korában, 1897-ben meghalt. Ráth Károly főpolgármester még levezényelte a millenniumi ünnepségeket, de 1897-ben ő is meghalt. Wekerle Sándor ugyan még a Nagy Háborút és a trianoni döntést is megérte, ám 1895-ben távozni kényszerült hivatalából.

Tovább

Förtelmes népirtással ért véget az Álomidő

január 12., 14:45 Módosítva: 2025.01.13 14:42

Az ausztrál őslakosok világképe szerint minden megtörtént esemény nyomot hagy a földön, amit az Álomidő egyik szelleme álmodott meg. Az Álomidő téren és időn túl létezik, oda csak álmokon keresztül, módosult tudatállapotokban és a halálunk következtében léphetünk be. Az Álomidő a lélekvándorlás előszobája is, ahol minden ős egyként létezik, meghatározva az őslakosok életének rendjét.

Minden jelenséget és magát az életet is a kapcsolatok roppant kiterjedt és összetett, rendszerszerű hálózatán keresztül szemlélték, ami pedig közvetlenül visszanyúlik az Álmodás ősi szellemlényeihez. Úgy gondolták, hogy a teremtés hőseik műve, akik bejárták a még alaktalan földet, és utazásaik alkalmával létrehozták a szent helyeket, így dalvonalak (más néven álomösvények) alakultak ki, amelyek átvezettek az egész kontinensen. Úgy tartották, hogy a természeti világban létezők összessége archetipikus lények múlt-, jelen- és jövőbeli cselekedeteinek eredménye. Folyamatosan teremtik és alakítják a világot. Felfogásukban fel sem merülhetett a test és lélek szétválasztásának koncepciója. Az ember teste és az attól elválaszthatatlan spirituális összetevő eleve az univerzum alkotóeleme, a természeti környezet maga is az emberi testhez tartozik.

De a gyarmatosítók érkezésével véget ért az Álomidő, a minden pillanatban megnyilvánuló teremtés lezárult.

A gyarmatosítás során behurcolt új betegségek, valamint a módszeres népirtás miatt a 300 ezerre becsült őslakosság lélekszáma az 1930-as évekre 30 ezer körülire csökkent. Napjainkban az őslakosok megközelítőleg 8-900 ezren lehetnek, elsősorban vidéki, sivatagos, félsivatagos területeken élnek. Az ősi nyelveket, sajnos, már nagyon kevesen beszélik. Az ausztrál parlament 1993-ban az ősi tulajdonjogról (Native Title Act) hozott törvényben kinyilvánította, hogy az őslakosokat minden olyan ausztrál földterületre vonatkozóan megilleti a tulajdonjog, amely esetében ez egyértelműen meg nem szűnt, de a bennszülöttek mára teljesen elszakadtak azoktól a területektől, amelyekhez nemzetségeiket szakrális szálak fűztek. Őseik életmódjából alig tudtak valamit megőrizni.

Kutatók szerint az „európai telepesek” mintegy 500 tömeggyilkosságot követtek el az őslakosok ellen, akik 65 ezer éve élnek a kontinensen. 1967-ig egyáltalán nem kaptak polgári jogokat, és napjainkban is halmozottan hátrányos helyzetben vannak. Az országban 1910 és 1970 között mintegy 100 ezer őslakos gyereket szakítottak el családjától, és adtak oda fehér családoknak vagy intézményeknek a Fehér Ausztrália-politika keretében, amelynek célja a kisebbségek asszimilálása volt.

És képzeljék, január 26-a nemzeti ünnepnek számít Ausztráliában. Az Ausztrália-napnak nevezett nemzeti ünnepen mind a mai napig arra emlékeznek, amikor a britek megalakították Új-Dél-Wales államot, amely akkoriban büntetőtelepként működött. Ekkor (1788) érkeztek az első, gyarmatosítókat, katonákat és fegyenceket szállító hajók az ausztrál partokhoz. Az ünnepnapon hagyományosan kerti sütögetéssel és tengerparti kirándulásokkal töltik az időt, a kormány pedig rendszerint ilyenkor teszi közzé az ausztrál állampolgárságot kapó bevándorlók listáját is. Az őslakosok azonban nem kérnek az ünneplésből, és a gyarmatosítás idején őket ért igazságtalanságokra hívják fel a figyelmet. Tüntetnek ezen a napon, azt szeretnék elérni, hogy az ország alkalmasabb napot találjon az ünneplésre.

Tovább

Gammahímek becsülete

Kész hegyomlás feküdt a súly alá, a tárcsákat számolni sem tudtam, neki mégis pihekönnyűnek tűnt ez a 150 kilogramm. Ennyinek saccoltam, de miután a férfi végzett gyakorlatával, szériában nyomta, azt mondta kidagadt érrel a nyakán, hogy csak százharminc. Mellkasán a trikó úgy feszült, mintha alá születésnapos lufit fújtak volna, mindjárt kettőt, a karját meg úgy tartotta maga mellett, akár egy hordár, akinek nem elegendő két bőrönd, a hóna alatt elbír akárhánnyal.

Alfahím volt a teremben, illatfelhővel, semmint kisugárzással.

A fekvőpad mellett rotálva körözött, Vitéz László nem forog így csípőből, pedig ő aztán istenesen üt, palacsintasütőjével szélkakasként pofozza az ördögöt. Erőemelőnk terpeszben billegő óriás volt, keselyűként figyelte áldozatát, az állványon pihenő súlyt. Hirtelen csapott le rá, aláfeküdt, nyomta, leengedte, nyomta, leengedte, hatos szériában, majd megpihent. Volt még két köre. Aztán felült, megtörülközött, ivott, telefont nézett, hogy az elmúlt két percben fontos volt-e valakinek, aztán rám pillantott. Kék szeme lámpaként világított szoláriumozott arcából.

Csak húszat akartam feltenni, de most, hogy bámult, a rúdra rádobtam még két tízes tárcsát. Mert ha már alfahím nem vagyok, illik védeni a gammák becsületét. Már ha ez számít bármit is, persze. Oldalról láttam, hogy mosolygott. Várj, segítek, mondta, és jött, fölém emelte a súlyt. Kezembe tette, hagyta, hogy leengedjem a mellkasomhoz, épphogy érintse, magyarázta, majd kézzel követte a súlyt, amíg kinyomtam. Így lifteztünk, s mire elértünk a hatodikra, én nem bántam, hogy a súlyt a helyére tette.

Felültem, vörös fejjel néztem magam elé, ő meg röhögött. Kisebb súllyal kezdj, mondta, különben szétmegy a vállad. Megfogadtam, de abban sem voltam biztos, hogy nekem vasrudakat kellene fekve nyomnom.

Mivel foglalkozol, kérdezte a nagy ember, merthogy nem súlyokkal, az látszik rajtad. Azt feleltem, hogy vannak másféle súlyok is, mire felröhögött, merthogy azok terhek. Ő már csak tudja. Vállalkozó. Hol erre, hol arra, valami mindig leesik, innen-onnan. De van két szoláriumstúdiója is, vidéken pedig felesben visz egy hentesboltot, vagyis ő szerzi a húst, a társa meg áll a pult mögött. Ha szükségem volna valamire, bármire, szóljak, a fél terem tőle vette a szilveszteri malacot. Muflont is tud, medvét, bármiféle vadat, csak előre szóljak. Meglöveti. Nem olcsó, de abban van a pénz.

Nem igazán láttam magam előtt, hogy képes lennék medvetalpat enni, ráadásul úgy, hogy a mackót miattam lőtték ki, bár amióta Karl May megírta indiános történeteit, és abban a medvetalp kitüntetett figyelmet kapott, mindig is azt képzeltem, hogy az fejedelmi étek lehet. Nem kellett felelnem, mert a húsbeszállító már arról érdeklődött, hogy mivel foglalkozom. Mondtam neki, hogy írok. Cikkeket, tárcákat, novellákat, regényeket.

Tovább

Az anyja nem törődött vele, az apja meg ivott, sokat

2024. december 31., 08:34 Módosítva: 2025.01.02 14:44

Pali a Műhímzőben dolgozott, Budapesten, a Klauzál tér sarkán. Harminckét éve helyezkedett itt el mint betanított munkás. Könnyű fizikai munkát végzett. Férj, kétgyerekes apuka, mindig ennek szellemében dolgozott. Csak az hajtotta, hogy a gyerekek éhesek, etetni kell őket. A számlákat meg fizetni. Attól szorongott, hogyan csinálhatná jól, miután gyerekkorában csak elrettentő tapasztalatai voltak. Az anyja nem törődött vele, az apja meg ivott, sokat. Tudta, milyen nem akar lenni, de ebbe igazán mélyen egyszer sem mert belegondolni.

Tisztán élt benne a kép, amikor hatévesen a kishúgával a kertben kucorogtak, a szénabála mögött vacogtak. Az apjuk volt a hunyó, de ez a bújócska nem volt játék. Részeg apjuk vaskos tenyerétől rettegtek, aki markában egy vasvillát szorított. Az emlékképtől azóta sem szabadult, az álmaiban is megjelent. Traumája kibeszéletlen maradt, még úgy is, hogy a családjával megosztotta. Igazán mélyre egyszer sem ment, érzéseiről meg amúgy sem beszélt. Azok tabuk voltak. Örült, hogy fix állása van, dolgozhat, pénzt keres.

Tovább

Egy király nem hal meg, csak megpihen

2024. december 29., 18:05 Módosítva: 2024.12.31 09:40

Két éve már, hogy nincs köztünk Pelé, a labdarúgás első globális szupersztárja. A Fekete Gyöngyszem szinte megismételhetetlen számokat hozott össze karrierje során, 1363 hivatalos mérkőzésen 1281 gólt szerzett, emellett máig a sportág történetének egyetlen játékosa, aki háromszor (1958, 1962 és 1970) nyert világbajnokságot. Az Aranylabdát viszont sosem kaphatta meg, hiszen pályafutása során egyetlen európai klubban sem játszott, ami 1995-ig megkötés volt a sportág legrangosabb egyéni díjánál.

A brazil klasszis visszavonulása után sem tűnt el, 1993-ban létrehozta a Pelé Alapítványt, amely máig szociális projekteket támogat Brazíliában és világszerte. Az UNESCO 1994-ben jószolgálati nagykövetévé nevezte ki, míg 1995-től 1998-ig Brazília sportminisztereként dolgozott, elsődlegesen kitűzött célja a brazil sportban jelenlévő korrupció felszámolása volt. 2012-ben tiszteletbeli diplomát kapott az Edinburgh-i Egyetemtől humanitárius és környezetvédelmi ügyekhez való jelentős hozzájárulásáért, valamint sportteljesítményéért.

A brazil zseni többéves betegség után bekövetkezett halálát az egész világ gyászolta, tiszteletére számos stadiont átneveztek ezután. Az első konkrét hírek a kolumbiai Villavicencióban található Estadio Bello Horizonte stadionról érkeztek, amikor Meta megye kormányzója bejelentette, hogy hozzácsatolják a sportlétesítmény nevéhez a „Rey Pelé”, tehát Pelé Király nevet. De Bissau-Guinea kormánya sem tétlenkedett sokáig, az apró afrikai ország a Bafatá városában található sportlétesítményt, míg Ruanda a több hazai csapatnak is otthonául szolgáló Kigali Stadiont nevezte el a 82 évet élt legendáról.

Tovább

A kisvárosi Gábor Zsazsa

2024. december 27., 15:40 Módosítva: 2024.12.28 19:26

Anyám mindig azt mondja, legyek olyan, mint Gábor Zsazsa, de én Janis Joplin vagyok, utálom anyámat, hogy mindig ide kényszerít a zongorához, holott szerettem Chopint, de most már gitárt akarok, élni szabadon, élni a saját életemet, elegem van a barátaiból, akik mindig itt lebzselnek, elegem van abból, hogy a hónap közepétől nincs pénzünk, utálom ezt a kisvárost, az egyetlen jó, amikor megyek a zeneiskolába, és fütyülnek utánam, hosszú fekete hullámos hajamat megrázom, vonulok szemlesütve, de mégis mindent látva, begyűjtve a rajongást, a testem egy manökené, hosszú lábak, hosszú haj, ugranának rám, de én csak vonulok, a zeneiskolában várnak, vár ő, aki már férfi, idősebb, néha megérinti a vállam, a keze is lejjebb csúszik, nős, azt mondta, elválik, támaszkodom a zongorára, felhajtja a szoknyám, ölel hátulról, csakis hátulról, az arcát sem láthatom, 17 éves vagyok, és felnőtt lettem vele négy napja.

Anyám mindig azt mondja, legyek olyan, mint Gábor Zsazsa, de én Bovaryné vagyok, bezárva egy házasságba, azt hittem, elvisz innen, de nem, maradtunk itt, ebben a rohadt porfészekben, nincs társaságom, csak a zongorám, amit a 25. születésnapomra kaptam, utálom, mert ez nem az a zongora, és ő nem az az ember, aki még mindig nem vált el, de elfordítja a fejét, ha összefutunk, és főzöm a vacsorát annak, aki a férjem, aki izzadó tenyérrel simítja meg a derekam, csöpögős lángolásától hányingerem van, de anyám azt mondta, menjek hozzá, mert gazdag, ez igaz, dolgoznom sem kell, megőrülök itt, ebben a punnyadságban, tegnap lefeküdtem a legjobb barátjával, rossz volt, de pusztító bosszú volt, elég, elválok, én többre születtem, a kapott ékszerek az enyémek.

Anyám mindig azt mondja, legyek olyan, mint Gábor Zsazsa, de én Madonna vagyok, a hasamon alig látszik, hogy az új házasságomban két gyereket szültem, rájuk az apjuk vigyáz, én repkedek a világban, sztár leszek, hetente egyszer felhivom őket, szipogok a telefonba, mert az nekik jólesik, aztán kifestem a szememet, egy nagyember támogat a karrieremben, a gyerekek apja aljas módon zsarol, hogy elválik, ha nem megyek haza, mit képzel a suttyó, ő csak egy pesti mérnök, én meg repülök a világhír felé, 34 évesen, közben meg jönnek fel a fiatalok, a konkurencia, kinek van kedve az otthoni szarhoz, a hajam szőke lett, és angolosítottam a nevem is, elválhatunk, letszgó.

Anyám mindig azt mondta, legyek olyan, mint Gábor Zsazsa, de én Zrinyi Ilona vagyok, a kétgyermekes hős, aki értük küzd, gyengének látszó, de erős, mégis védelemre szoruló, alulról fölfelé nézek a férfiak szemébe, most nagyon ügyesnek kell lennem, pszichológiát tanulok, alkalmazom, rövidesen 42 leszek, utolsó esélyem, hogy fogjak valakit, aki gondoskodik rólunk, mert az apjuk, a rohadék, elhagyott minket, nem engem, hanem minket, ezt naponta elmondom a gyerekeknek, akik ezért már látni sem akarják, anyámat újra látogatom, mert van ott egy ember, aki a gimiben szerelmes volt belém, ő jó lesz, ő is mérnök, mint az előző, kissé alacsonyabb, mint én, de irdatlan pénzt keres az araboknál.

Tovább

Becsomagolt titkok szentestére

2024. december 24., 19:26 Módosítva: 2024.12.26 08:27

Miután az angyal megevett egy nagy adag töltött káposztát és egy fél rúd mákos bejglit, elindult, hogy elvigye a feldíszített fenyőfákat az emberek otthonaiba. Szenteste volt, esett a hó, az utcák csendesen várták, hogy az óra éjfélt üssön. Gyerekkoromban így képzeltem a karácsonyi előkészületet, de aztán rájöttem, a valóság egészen más. A fát apám vette a piacon, a díszítés pedig közös családi programmá vált. Számomra ez lett az év legszebb napja.

A fát ma én vittem haza, van egy kis piac a lakásomhoz közel. A fenyőt felállítottam a szoba közepén, és vártam, hogy szép sorjában megérkezzenek a vendégek, akiket erre a különleges alkalomra hívtam meg. Közös fadíszítés, ezt írtam nekik az e-mailben. Először édesanyám jött meg, őt követte apám, nagyanyám és a legjobb barátnőm, Csöpi.

– Csináltam forralt bort, kértek? – mondom a vendégeknek, de valójában ez csak egy alibikérdés, hogy meginduljon a beszélgetés. Mind iszunk, ez segít ellazulni, rég voltunk már így együtt, ez kicsit érezhető is a hangulaton. Az ital fogy, egyre oldottabb a csevegés.

Anyám a pohár borral a kezében áll a fa mellett, mereng, mintha a fenyőágak között valami láthatatlan vonalat követne a szemével. Leteszi a poharat az asztal szélére, és egy régi, kopott dobozért nyúl, amit magával hozott. A doboz fedelét lassan nyitja fel, a mozdulatai szinte szertartásosak. Egy üveggömböt vesz elő, amit finoman tart az ujjai között. Az üvegfelület karcos, az egykor fénylő ezüst beszürkült.

Nem néz ránk, érzem, hogy gondolatban távol jár. Az ezüstgömböt lassan felhelyezi a fa egyik alsó ágára. Mozdulatlanul áll, majd megérinti a gömböt, az ujjai remegnek. A dísz halkan koppan az ágon, majd látszólag megpihen. A fenyőág kissé megrezdül a súlytól, és a szoba fényei vibráló árnyékokat vetnek a falra. Anyám szeme még mindig a díszen időzik, mintha az üveg áttetsző rétegein keresztül mélyebbre pillantana. Nem mozdul, de az arcán valami megfeszül. A faág váratlanul megadja magát. Az ezüstgömb lecsúszik, lassan forogva zuhan, és szétrobban a padlón. Az üvegszilánkok szerteszóródnak, apró csillagokat vetve a szőnyegre. Anyám nézi a törmeléket, mintha a törött darabok az életének egy olyan fejezetét idéznék, amelyet sosem akart újra látni.

Az egyik szilánk mellett megcsillan egy kicsi kép. Közelebb lépek, egy újszölött arcát látom. Nem kérdezek semmit. Anyám tekintete elárul mindent, amit a szavai sosem tudnának kifejezni. Csak áll a falnak támaszkodva, mintha az tartaná meg, hogy össze ne rogyjon. Ajka remeg, de nem szól, csak a törött gömb maradványait nézi. Tudom, hogy ez a gyermek nem én vagyok. Anyám lassan letérdel, végigsimítja a fotót. Rám néz, és azt mondja: „Az ikertestvérem, akiről eddig nem beszéltem neked.” Aztán azt is elmondja, hogy gyerekkorukban szétválasztották őket, mert a szüleik elváltak. Évtizedekig semmit nem tudtak egymásról, de hat hónappal ezelőtt a testvére megtalálta őt, azóta szinte mindennap beszélnek, próbálják bepótolni az elvesztegetett időt. Anyám megígéri, holnap nekem is bemutatja a testvérét. Átölelem, az újszülött fotóját kisimítom és a zsebébe csúsztatom.

Apám a karácsonyfához lép. Kis falovat tart a kezében, amit az évek során mindig gondosan a fenyő egyik legbiztosabb ágára helyezett. Mozdulatai szertartásosak. A faló egyszerű, durván faragott darab, festék már alig van rajta, csak itt-ott villan meg egy halványkék csík, amely talán valamikor kantárt vagy nyeregtakarót ábrázolt. Nem csillog, nem vonzza a figyelmet, de apám számára ez az egyetlen dísz, amely minden évben biztos helyet kap a fán. Ahogy felhelyezi az ágra, megáll egy pillanatra, a ló lassan megpihen ott. Apám a karosszékhez lép. Nem ül le, csak megtámaszkodik. Beszélni kezd, a hangja halk, mégis súlya van a szavainak.

– Ezt a lovat a mózeskosaramban találták, amikor bevittek az intézetbe – mondja. – Azok, akik felneveltek, sosem mondták el, hogy nem ők a vér szerinti szüleim. Mindent megadtak, amit csak tudtak, de valahol mélyen mindig éreztem, hogy valami hiányzik. Haláluk után találtam egy kis ládikát, benne egy okirattal, amelyen az szerepelt, hogy anyám belehalt a szülésbe, apám meg elhagyott. Így kerültem az intézetbe, aztán az örökbefogadóimhoz, akik mindig csodásan bántak velem. Hogy miért nem beszéltem eddig erről? Nem voltam elég bátor, de anyád története most belőlem is előcsalta az igazságot.

A szoba csendje befogadja ezt a történetet is. A múlt végre helyet talált magának a jelenben.

Nagymamám egy régi angyalt tart a kezében. Az arca komoly, de a szemében mosoly bujkál. Az angyal árnyéka a falon táncol, ahogy felemeli, hogy a fára akassza.

– Régen történt, még fiatal voltam – meséli a nagymamám, majd egy pillanatra elhallgat, mintha az emlékek mélyéből keresné a megfelelő szavakat. – Egy nap megjátszottam a lottón a számokat, amelyekről azt álmodtam, hogy szerencsét hoznak. És nyertem. Sok pénzt. Milliókat. Nem mondtam el senkinek. Úgy éreztem, hogy nem nekem van szükségem erre a pénzre, hanem valakinek, akit igazán szeretek. Ez az angyal, aki nagyapád halála óta vigyáz rám, mindig emlékeztetett arra, hogy várjak a megfelelő pillanatra.

Rám néz, folytatja a mondanivalóját.

– Te vagy az, akiért megőriztem a pénzt. Látom, mennyit dolgozol, és látom, hogy elfáradtál. Eljött az idő, hogy élvezd az életet, hogy felfedezd a világot. Ez a pénz a tied. Utazz, láss, élj!

Nagymamám óvatosan a fára helyezi az angyalt, az ragyogni kezd a fények között, mintha maga is ünnepelné a pillanatot.

Tovább

Karácsonyi történetek a Fehér Házból

2024. december 22., 06:07 Módosítva: 2024.12.23 06:25

Az amerikaiak is szeretik a karácsonyt, csak másképp, mint mi. Náluk ugyanis nem a karácsony, hanem a november végi hálaadás napja a család legnagyobb ünnepe. A karácsony jóval vidámabb, mint Európában, de azért a tengerentúlon is minden adott a szeretet ünnepéhez.

A karácsonyfa-állítás amerikai története nem nyúlik a messzi múltba. Az első fenyőt 1891-ben állították fel Washingtonban, a Fehér Ház előtt. Az első színes üveggömböket pedig német üvegfúvók készítették a fákra. Ez nagy előrelépés volt az ünnepi dizájn területén, hiszen azelőtt arany- és ezüstpapírba csomagolt almák szolgáltak díszül.

Manapság egy tipikus amerikai karácsonyfán nincsenek szaloncukrok meg csillagszórók, van viszont rajta mikulásvirág, rubinszalag-koszorú, regimentnyi ólomkatona, és legalább egy játékmackó, vagyis Teddy Bear.

történetük négy amerikai elnökhöz kötőDik.

A mikulásvirág Mexikóból származik. A skarlátvörös szentestevirágot poinsettiának is hívják, mert 1825-ben egy bizonyos Joel Robert Poinsett nevű diplomata küldött ajándékba ilyen növényt Mexikóból az Egyesült Államok 6. elnökének, John Quincy Adamsnek. Poinsett az Egyesült Államok első nagykövete volt Mexikóban, ahol akkoriban véres polgárháború dúlt. Mandátuma alatt a nagykövet bejárta az országot, új növényfajták után kutatva. Így lelt rá egy gyönyörű vörös bokorra, amelynek néhány hajtását magával vitte. A mikulásvirágot a múlt század elején Kaliforniában kezdték termeszteni. Európába az 1920-as években jutott el. Érdekes módon a hatvanas évekig még vágott virágként volt ismert, ma pedig kizárólag cserepes növényként termesztik.

A rubinszalag-koszorú az Egyesült Államok 3. elnökéhez, Thomas Jeffersonhoz fűződik: ő volt az első, aki karácsonyeste gyerekeket gyűjtött maga köré az elnöki rezidencián, és édes-bús hegedűszóval szórakoztatta őket, az ajándékok dobozait pedig rubinszínű szalaggal kötötte át.

Az ólomkatonák a 16. elnökhöz, a legendás Abraham Lincolnhoz kapcsolódnak. Állítólag egy karácsonyon átszaladt a Fehér Házból egy közeli boltba, és egy egész századot vásárolt a fiának. Vagyis az ólomkatonák Abraham Lincoln óta pózolnak a fán, illetve állomásoznak a fa alatt.

Tovább

Kölyök a hóban

2024. december 15., 13:30 Módosítva: 2024.12.15 21:13

Lábnyom az olvadó hóban. Vova egyszerűen gondolkozott az életről, és azon a reggelen, amikor úgy érezte, hogy szétszálazott sorsának fonala végleg elszakad, ezt a négy szót írta naplójába. Tűz lobogott a kályhában, tetején kopott edényben tea főtt, odakint elállt a hóesés. A férfi kockacukrot tett szájába, a teát azon átszűrve itta, majd száraz kenyérhéjat rágcsált. Azon töprengett, hogy utolsónak szánt szavainak nincsen értelme. Minél többször olvasta azokat, annál kevésbé értette, miért írta.

Faszomba, sóhajtotta. Kinyitotta a kályha ajtaját. A naplót becsukta, végigsimított rajta, majd a tűzbe dobta. Nem várta meg, amíg a lapok lángra kapnak. Beöltözött a kinti világhoz, puskát vett magához, és elindult, hogy valahol a fák között, a folyó partján, a hegytetőn átlépjen az örök élet kapuján. Végül is mindegy, hol.

Évek óta egyedül élt. Ahhoz túlságosan régóta, hogy elképzelje, lehetne másként. Mindenki, akit családtagnak gondolt, az vagy meghalt, vagy ajtót sem nyitott rá. A fia egy ideig még hívogatta, aztán az is lelépett egy baskír lánnyal. Pedig mondta a gyereknek, hogy vigyázzon, mert minden nőben két boszorkány él, egy fehér és egy fekete, és csakis a hangulatukon múlik, melyik énjükkel bájolnak. A baskír asszonyokban azonban mintha démonok laknának. A fia tudta, hogy apjából csak a keserűség beszél vodkahangon, mert neki soha semmi nem jött össze igazán. Bármije volt, tisztes munka, ház, feleség, örökség, mindent elveszített. A fia egy ideig úgy tett, mintha megfogadná az intelmeket, ám egy napon találkozott egy ufai hajadonnal, akiről még az újságok is úgy írtak, hogy tíz szépségversenyből tizenegyet biztosan megnyerne. Mindketten tudták, apa és fia, hogy ez olyan helyzet, amire a szakirodalom azt mondaná, vis maior, s amitől még egy eunuch esze is öv alá ereszkedne.

Így öregedett meg Vova, napról napra, egyedül. Pedig mondták neki, hogy a magány nem jó társ, unalmas szerető. Vova rideg emberré vált, olyanná, aki megszokta némaságát. Ha megszólalt, tőmondatokban beszélt, akkor is káromkodott. Naplót vezetett, de nem tudta, miért, soha egyetlen sorát nem olvasta vissza. Kivéve most, ezt a négy szót. Talán mert azt hitte, ezek az utolsók.

Vova körbenézett rönkházának szobáján, fegyverét megmarkolta, és elindult a vadonba. Nem nézett maga mögé, nem érdekelte, milyen nyomot hagy maga után. A hótakaró teteje keményre fagyott, vékony jégpáncélként roppant lépéseinek súlya alatt.

A nap korongja átbillent a zeniten, amikor Vova megállt. Szemben vele, a tájra ereszkedő felhőben egy hegy kontúrja derengett. Szürkésfehér, kontúr nélküli maszat. Odalent a völgyben pézsmaszarvasok rohantak. Vova üres tekintettel bámulta suhanásukat. Hamar eltűntek, mintha nem is jártak volna errefelé. A férfi azon tűnődött, menjen-e tovább, vagy jól lesz itt is. Végül is mindegy, sóhajtotta.

Tudta, hogy amit keres, az nincsen sehol, és mindenhol ott van.

Igazából csak szépre vágyott, a szem és a lélek számára befogadhatót. Ha már életének nem lett sok értelme ezen a bolygón, legalább az utolsó kép legyen emlékezetes, amit magával visz. Leült egy sziklára, állát megtöltött fegyverének csövére helyezte.

A hideg fém érintése egy régi ima foszlányait hozta elő a múltból. Még gyerekként hallotta, az apja azt mondta, ez megvédi őt minden gonosztól. Ám Vovát a szavak soha semmitől nem védték meg, így most, élete alkonyán elmosolyodott gyarlóságán. Az is szórakoztatta, hogy az imából csak töredékmondatok jutottak az eszébe.

Végül, ott, a domb tetején ezt is elengedte. Lám, az ima sem tart ki mellette.

Vova egy ideig a tájat nézte, próbált minél többet befogadni a körülötte lévő látványból, aztán behunyta szemét, és érezte, lelkébe végtelen nyugalom költözött.

Ekkor zajt hallott. Motorzúgást. Hogy dögölnél szájba, jegyezte meg Vova. Nem tervezte, hogy ezt mondja, így jött. Felpillantott. Egy városi Jeep járt a völgyben. Eltévedhetett, a legközelebbi település kétnapi járásra van innen. Az autó megállt, sofőrje kitett valamit a hóra, és továbbhajtott.

Föntről is látszott, hogy az a valami mozog. Vova résre húzta szemét. Bassza meg, mondta. Felállt, leereszkedett a völgybe. Odalent keréknyomon haladt, aztán meglátta, hogy a hóban egy kölyökkutya fekszik. Egy husky. Hátán feketésre hintett bundával, a szeme ritka gyémántként ragyogott. Nem sírt, nem nyöszörgött. A hóban feküdt, nyelvével a fehérséget nyaldosta. Amint meglátta Vovát, ásítani kezdett. Hosszan, mintha el akarná nyelni a világot.

Vova megállt a kölyök előtt. A husky feltápászkodott, a férfi lábához bukdácsolt, majd felnézett. Így csak az tud nézni, aki kér vagy akar valamit, és Vova tudta, hogy életének legfontosabb napján, amikor mindennek másként kellene lennie, valami megváltozott. Faszomba, mondta a kölyöknek, mire az ráfeküdt Vova bakancsára. Apró mancsával próbálta átölelni a férfi bokáját. Vova megint káromkodott. Erősen cifrázta, és addig mondta, amíg ki nem beszélte magából a bánatát, ami nagyjából úgy szólt, hogy neki és Istennek elszámolnivalója van, de ezek szerint még nem itt és nem most.

Tovább

Ilyen, amikor egyetlen szó megváltoztatja a világot

2024. december 8., 14:22 Módosítva: 2024.12.09 07:04

Yoko Ono és John Lennon 1966. november 7-én találkozott először az Indica Galériában, egy nappal a japán művész Befejezetlen festmények és tárgyak című kiállítása előtt.

„John Dunbarnak volt egy Indica nevű művészeti galériája Londonban, és én a felvételek közötti szabadnapjaimon körbejártam a galériákat, megnéztem néhány olyan kiállítást, ahol ismeretlen vagy underground művészeket mutattak be. Azt a hírt kaptam, hogy Yoko, ez a csodálatos nő a következő héten kiállítást rendez, ezért elmentem a megnyitó előtti este megnézni. Bementem, ő nem tudta, ki vagyok, csak bolyongtam. Kiállított egy kétszáz fontért árult almát. Fantasztikusnak találtam, rögtön megértettem a humorát, ami azonnal megfogott” – mondta megismerkedésük történetéről John Lennon, aki az alma után egy létrához sétált.

A létra egy nagyítóhoz vezetett, amivel el lehetett olvasni, hogy Yoko Ono mit írt nagyon apró betűkkel a plafonra. John Lennont egyetlen szó várta: az

igen.

„Pozitív volt. Megkönnyebbültem. Nagy megkönnyebbülés, amikor felmész a létrán, nézed a szöveget a nagyítóval, és nem azt üzeni, hogy nem, vagy baszd meg, hanem azt, hogy igen” – emlékezett vissza Lennon, aki teljesen le volt nyűgözve, és egy szöget is bevert a „Hammer a Nail In” című kiállítási darabba.

Tovább

Az egymárkás találmányból 21 és fél milliót sikerült eladni

2024. december 1., 09:39 Módosítva: 2024.12.03 11:14

A VW Bogár története lassan 100 éves, ami magabiztosan mutatja, hogy a kicsi kocsi, vagyis a Volkswagen Kafer megunhatatlan öröm, millióknak örök szerelem. 

Arra a kérdésre, hogy kinek köszönhető ez a könnyen megszerethető kis autó, általában két nevet vágnak rá: Adolf Hitler és Ferdinand Porsche. Természetesen mindkettőnek hatalmas szerepe volt a Bogár (meg)indulásában, de a jó válasz ez esetben Barényi Béla neve, aki már 1925-ben rendelkezett az ősbogár terveivel.

Az osztrák–magyar Barényi gépészmérnöknek tanult, dicsérettel végezte el a Bécsi Műszaki Egyetemet, majd az Austro-Fiat és a Steyr autógyáraknál szerzett állást, utóbbi cégnél ismerkedett meg neves osztrák pályatársaival, Ferdinand Porschéval és Karl Wilferttel. A mániákusan rajzoló, folyamatosan terveket készítő 

Barényi már az egyetemi évei alatt elkészítette az autó első tervrajzát, a végleges műszaki terveket hozzá 1929-ben publikálta.

Álma egy olcsó, a széles tömegek számára elérhető, funkcionálisan modern népautó megalkotása volt. A 30-as évek elején a terv feledésbe merült, egészen addig, amíg Adolf Hitler fel nem kérte Ferdinand Porschét, hogy tervezzen a náci Németország számára egy olcsó népautót.

Egyik zseni meglopta a másikat

Az akkor már az 50-es évei közepén járó Ferdinand Porsche Németország ünnepelt zsenije volt. Az ő nevéhez fűződött a századforduló egyik első villamos hajtású automobilja, amellyel 80 kilométert lehetett autókázni újratöltés nélkül. Ő tervezte az 1900-as évek elején a Mixtwagent, amelyet saját maga vezetett az egyik tulajdonos, Ferenc Ferdinánd trónörökös kérésére.

Később megalkotta a Maja nevű kiskocsit, majd a Tulipán fantázianevű versenyautót is. Az első világháború idején a Monarchiának tervezett különféle vontatókat, vonatokat. A 20-as években számos Mercedes típusú autót álmodott meg, köztük a legendás S, SS és SSK típusokat. Egy szó, mint száz, nem meglepő, hogy a német kancellár a világszerte elismert feltalálót kérte fel ötlete megvalósítására.

Az már kissé furcsább, hogy a díszes pedigrével rendelkező Porsche úr Barényi tervrajzait mutatta be a Führernek, akinek megtetszett az ötlet. S nemcsak neki... 

Az 1939-es berlini autószalonon kiállított mintadarab, amely a KdF-Wagen nevet viselte, közkedvenc lett,

300 ezren jelentkeztek, és fizették be a 990 birodalmi márkát érte. A pénzükért azonban nem kaptak semmit: a háború közbeszólt. Az 1938 májusában alapított wolfsburgi Volkswagen üzemben végül katonai járműveket és egyéb katonai felszereléseket gyártottak, egészen 1945 tavaszáig, amikor a gyárat bombatámadás érte.

Egy brit őrnagy kezébe vette a dolgokat

A kisautó sorozatgyártása 1945 karácsonya után indult el, egy brit őrnagy, bizonyos Ivan Hirst felügyeletével. A következő évben 1785 autó készült el. Ebben a motor lökettérfogatát 1131 cm³-re, teljesítményét 25 LE-re növelték. Négy évvel később a sorozatgyártásban az autó már teleszkópos lengéscsillapítókat kapott, a sebességváltó háza pedig könnyűfém ötvözetből készült. Öt lapból álló alsó és felső torziós rugók biztosították a rugózást, míg a fékeket hidraulikus fékberendezés működtette.

Az is egyfajta igazságszolgáltatás, hogy ezeknek a kocsiknak a nagy részét a Németországot felszabadító szövetségesek használhatták. Magánemberek először 1946-ban vásárolhattak VW-t – 5000 márkás áron.

S hogy mi történt közben a zseniális mérnökkel, Barényi Bélával? Elment egy másik autóipari óriáshoz, a Mercedeshez dolgozni, ahol szabad kezet kapott, amit az osztrák–magyar feltaláló sokszorosan meghálált. Újításait felsorolni is nehéz, csak a legjelentősebbek közül néhány: ő dolgozta ki a passzív biztonság fogalmát, ő vezette be a törésteszteket, ő írta le először az autóiparban a gyűrődési zónát, de az ő ötlete volt a biztonsági zár, a fejtámla, az ütközést tompító párnázott, puha műszerfal, illetve a gyalogosok biztonságát segítő süllyesztett ablaktörlő lapát is. Az ő nevéhez fűződik az a megoldás is, amikor ütközésre a visszapillantó tükör azonnal letörik, hogy minél kisebb sérülést okozzon.

A New York Times a névadó

A kis népautó – amelyet a New York Times nevezett először Bogárnak, még 1938 júliusában – azonban valamennyi tervénél sikeresebb pályát futott be. Barényi szomorúan konstatálta, hogy a világ Porsche találmányaként tartja számon a VW-t. A csendben mérgelődő mérnök végül az ’50-es évek közepén döntött úgy, hogy bíróság elé viszi a kérdést. A tárgyalásokon Barényi bemutatta 30 évvel korábban készült vázlatait, terveit a bíróságnak, s egyértelművé vált: a Bogár formája, váltója, motorja az ő elgondolása alapján nyert végső formát. A pert természetesen megnyerte, a bíróság kimondta, hogy a Volkswagen Kafer Barényi Béla szellemi terméke, s megítélte számára a találmányért kért egyetlen nyugatnémet márkát. Barényi ugyanis nem anyagi haszonért, hanem neve fennmaradásáért pereskedett. Márpedig 

éppen Barényi bíróságon aratott győzelme évében készült el az egymilliomodik VW Bogár.

Miközben Barényi Béla a bíróságon harcolt az igazáért, a VW Bogár folytatta világhódító útját. Ebben az időben (1951-től) már az autó motorteste is könnyűfém ötvözetből készült, 1952-ben a karburátort gyorsítószivattyúval szerelték, és immár mindkét oldalon le lehetett engedni az ablakokat. 1954-re a motor teljesítménye elérte a 30 LE-t, lökettérfogata 1192 cm³ lett, és vákuumos előgyújtás-szabályozást alkalmaztak.

1957-ben kijött az első kabrió változat, 1958-tól műanyag tolótetőt lehetett rendelni a normál változatokhoz is. 1960-tól a motor teljesítménye már 34 LE, a sebességváltó teljesen szinkronizált, a legnagyobb sebesség már 115 km/h. Történelmi pillanat volt, amikor az első futómű hidraulikus lengéscsillapítót kapott.

1964-ben jött a VW 1200A modell,1965-ben megjelent a VW 1300-as, a motor lökettérfogatát 1285 cm³-re növelték. Ekkor a motorháztető zárja már nem T alakú, hanem nyomógombos. Nagyobbak a napellenzők, és már elforgathatók lettek. Az ablakokat már bovden mozgatta.1966-ban a VW 1200 A típust felváltotta a VW 1300 A modell, amely az alap 1300-ashoz képest már 40 LE-s motorral készült. 1967-től az elektromos rendszer 12 V-os lett, a lökhárítókat megnövelték, a teleszkópos kormányoszlop ütközéskor összenyomódott, és hárompontos biztonsági övekkel szerelték a gépkocsikat.

Tovább

A dubaji pingvinek telepatikus üzenetet küldtek

2024. november 24., 07:04 Módosítva: 2024.11.25 06:32

Sarah Pillay irányítja a Ski Dubai, a Ski Egypt és a Snow Oman pingvinszekcióját. Ő felel az állatok gondozásával megbízott csapatokért, biztosítja a káprázatos vendégélményt. A Ski Dubai az Egyesült Arab Emírségek fővárosában, a világ egyik legnagyobb plázájában található fedett sícsarnok.

Az aréna nyolcvanöt méter magas, öt különböző pályát lehet használni, a leghosszabb négyszáz méteres, de lenyűgöző méretei ellenére egyidőben csak ezerötszázan síelhetnek benne a sivatag kellős közepén.

A dekoráció érthető okokból nem arab-sivatagi, hanem alpesi életérzést hivatott megidézni.

A Ski Dubai megnyitásakor mintegy hatezer tonna havat terítettek szét a sícsarnokban. „Hogyan fogjuk a hőmérsékletet állandó jelleggel fagypont alatt tartani?” – főtt az olajmilliárdosok feje a sísapka alatt.

De térjünk vissza Sarah Pillayhez, aki képesítését a Dél-afrikai Köztársaságban található Ethology Academy elnevezésű intézményben szerezte, aminek fő küldetése, hogy azokat juttassa oklevélhez, akik képtelenek nappali tagozatos felsőoktatási intézményben elsajátítani az állatgondozási alapismereteket. Pillay a koronavírus-járvány kellős közepén, fekete, egész arcát takaró maszkban beszélt arról, hogy a Ski Dubai két pigvinfajnak ad otthont, ami azért is olyan nagyszerű, mert a plázában élő, gondoskodását élvező pingvinek sokkal tovább élnek, mint vadon élő társaik.

A Ski Dubaiban élő pingvinek nemcsak Sarah Pillay gondoskodását, hanem egy speciális világítási rendszer előnyeit is élvezhetik, ami a számukra megfelelő nap- és évszakokat biztosítja. A dubaji sícsarnok pingvinszekciójának vezetője elárulta, hogy az állatoknak minden áldott nap éttermi minőségű norvég és kanadai importhalat szolgálnak fel. De ez még mind semmi! A

luxus körülmények között élő pingvineknek saját sípályájuk is van, ahol Sarah Pillay szerint nagyon jól szórakoznak.

A dubaji pingvinek meg vannak lőve, mert véleményüket, velős üzenetüket nem tudják közölni Sarahval. A számtalanszor próbált kommunikációs csatornák csődöt mondtak, az sem jelent megoldást, ha nemes egyszerűséggel a gondozóra támadnak, mert attól tartanak, hogy megvonják tőlük a norvég és kanadai lazacvacsorákat, a magánzárkáról már nem is beszélve.

Kénytelenek cselhez folyamodni, hogy az üzenet célba érjen. Hírvivőnek Mohammedet, a 9 éves dubaji illetőségű kisfiút választják, aki érzékenynek bizonyul a pingvinek telepatikus üzenetére. A pingvinek akkor lépnek telepatikus kapcsolatba a kis Mohameddel, amikor a fiú négytagú családja a 160 ezer forintos Prémium Hó mellett a hasonlóan borsos összegbe kerülő Vacsorázz Pingvinekkel csomagra is jegyet vált.

Tovább

9. sor, 11-es szék

2024. november 17., 11:59 Módosítva: 2024.11.18 11:09

Bárcsak megint gyerek lennék. Ülnék abban a magányos, székekkel és lócákkal telepakolt vidéki moziban, és arra várnék, hogy széthúzzák a függönyt, és elkezdődjön életem egyik legizgalmasabb kalandja.

Gyerekként, persze, minden egyszerre tűnik csodásnak és bonyolultan világosnak, de az is lehet, csak egy kiskamasz érzi igazán, milyen is a végtelen. Világába, ami körülveszi, minden belefér: álom, apu, anyu, testvér, iskola, barát, néhány szerelem, de legfőképp a remény, hogy a holnap legalább annyira izgalmas lesz, mint a ma. Miközben azt sem tudja, mi vár rá a következő percben. Mégsem érdekli, hiszen a világ, és benne az élet, végtelen.

Bárcsak megint ott ülnék abban a székben. Száma is van: 9. sor, 11-es szék. Várnám, hogy a csengő megszólaljon. A mozikban akkoriban csengettek. Jelezték, hogy kezdődik a vetítés. A vásznat – volt idő, amikor csak fehérre meszelt fal volt – függöny fedte, annak szárnyai csúsztak oldalra, ha a lámpafény kialudt. Egyszer valaki kitalálta, hogy a mozi filmszínház. A teátrumban minden előadásnál felmegy a függöny. Lám, mire képes egy szövet: eltűnik, bepillantást enged a mögötte kavargó, csodákkal teli univerzumba.

Itt történt, egyszer, nem is olyan régen, a végtelenhez mérve mintha tegnap történt volna, hogy a csengőszó után a függönyt széthúzták, és a vásznon megjelent egy felirat: A long time ago in a galaxy far, far away. Réges-régen, egy messzi-messzi galaxisban... A film címe: A New Hope, Egy új remény.

Akkor még nem sokat lehetett tudni arról, hogy a Csillagok háborúja az emberiség egyik legújabb meséje. Vetítésekor a moziban néma csönd honolt. Máskor az üljél már odébb, a húzd le a fejed, nem látok bekiabálástól volt hangos a terem.

Most szotyihéj sem roppant.

Akkor a filmet bemutatták, észre sem vettük, hogy valaminek a negyedik részét látjuk. Nekünk ez az első, a felejthetetlen. Naná, hogy a vetítés után mindenki Jedi akart lenni, Han Solóhoz hasonlóan szabadon akart élni. A jó annyira jó volt benne, hogy szinte fájt, a gonosz meg annyira sötét, hogy alig hihető. A történet elvitte a fókuszt a technikai megvalósítás döccenőiről, simán elhittük, hogy amit látunk, az akár lehetne valóság is. Valahol a messzi-messzi jövőben, persze.

Tovább

A pék, aki nem született meg, mégis meghalt

2024. november 10., 12:45 Módosítva: 2024.11.12 06:11

A mennyezeten hatalmas kenyerek lógtak, mint furcsa csillárok. A tésztából formált karok felém nyúltak. A falakon lisztből rajzolt arcok vigyorogtak, a padlón gabonaszemekből kirakott ösvény vezetett az ajtó felé. Nem értettem, mi történik. Lekászálódtam az ágyról, de nem éreztem a talajt a lábam alatt. Elvánszorogtam az ajtóig, kinyitottam, a pékségben találtam magam. Minden fejjel lefelé volt. A sütők a plafonon lebegtek, a kenyerek a padlón nőtt fákon teremtek.

Megpróbáltam összeszedni a kenyereket, de azok hangosan nevetni kezdtek. „Nem látod, hogy már nincs szükségünk rád?” – kérdezte az egyik. Hátrahőköltem. Megfordultam, és a tükörben megláttam magam. Arcom helyén üresség tátongott. Megpróbáltam megérinteni, ám ahogy hozzáértem, elszállt, mint egy hatalmas lisztfelhő. Azonnal tudtam, hogy meghaltam. De hogyan? Hiszen itt vagyok, érzem a sütő melegét – vagy azt is csak képzelem? Az utcát bámultam a kirakaton keresztül, az emberek árnyékokként suhantak el a pékség előtt. Kimentem, mindenkinek köszöntem, de senki sem vett észre. Semmi kétség, halott vagyok.

Visszatértem a pékségbe, leültem a dagasztóasztal mellé. Arra gondoltam, ha valóban meghaltam, akkor legalább a temetésemet megtervezem, hogy olyan legyen, amilyent mindig is szerettem volna. Minden részletet aprólékosan kidolgoztam. Azt akartam, hogy a pékségem összes vevője ott legyen a búcsúztatáson, és süssenek egy hatalmas tortát a tiszteletemre. Olyan magasat, ami felér a Parlament kupolájáig. A torta rétegei között különleges krémek legyenek, olyanok, amit ember még nem ízlelt. A legnagyobb vágyam az volt, hogy a tetején álljon egy cukormázból készült szobor rólam, kezemben a péklapáttal.

Perceken belül sok-sok apró termetű pék jelent meg a plafonon, felém masíroztak. Felemeltek, és magukkal vittek a temetőbe, ahol már készen állt az általam tervezett gigantikus torta. Magasabb volt mindennél és mindenkinél. Az emberek tátott szájjal bámulták. Akik nem ismertek, azt találgatták, ki lehettem. Egyesek szerint miniszter, mások keresztapaként emlegettek, de volt egy férfi, aki azt kiabálta, hogy maga a Jóisten halt meg.

Megpróbáltam az ordítozó emberhez lépni, de lábaim a földbe gyökereztek. A nap egyre erősebben tűzött, korongja a Föld felé ereszkedett, lassan, de biztosan közelített a koporsóm és a mellette álló torta felé. A torta krémje lassan olvadni kezdett, folyékonnyá vált, és hatalmas, izzó lávaként elöntötte a körülötte állókat. Az emberek sikoltva menekültek, de a krém magába szippantotta őket. A síremlékem, amit a legnevesebb szobrászművésszel készítettem el még évekkel korábban, lassan elsüllyedt a cukrosban. A márvány péklapát egyre mélyebbre süllyedt a gigantikus tortamasszában.

Ekkor hangot hallottam: „Te nem is létezel.” Megfordultam. Egy nő állt előttem. Jegyzetfüzetet tartott a kezében, tollával kopogtatott rajta.

„Csak egy ötlet voltál” – folytatta. – „Egy karakter, akit én találtam ki az új regényemhez, de végül sosem írtam meg.”

Megpróbáltam tiltakozni, de nem jött ki hang a torkomon. Testem lassan elhalványult. A nő bezárta jegyzetfüzetét, és elsétált. A világ körülöttem szürke porrá vált, a formák és a színek eltűntek. Már csak egy gondolat voltam egy elme mélyén, egy félbehagyott mondat egy üres lapon.

De ha sosem léteztem, akkor mi ez a tudatosság? Mi ez a vágy a létezésre? Talán minden karakter így érzi magát, akit elvetettek? Talán valahol a nemlétezés határán lebegünk mind, várva, hogy valaki életet leheljen belénk, vagy végleg elfelejtsen minket? Nem tudom, mennyi ideig lebegtem ebben az ürességben. Egyszer csak fényt láttam. Apró pont volt, egyre közeledett. Talán egy új lehetőség? Egy másik író talán megtalál és megír? De a fény nem engem keresett. Elhaladt mellettem, és egy másik árnyalakot világított meg. Őt választották.

Különös gondolatok foglalkoztattak. Az jutott eszembe, hogy ha valójában sosem léteztem, nem is veszíthetek semmit, az életet sem, hiszen meg sem halhattam. De a vágy a létezésre nem hagyott nyugodni. Megpróbáltam emlékezni arra, ami valójában sosem történt meg. A pékségemre, a kenyerek illatára, a vevők mosolyára. De minden egyre homályosabb lett. Újra és újra átéltem a nemlétezést. Minden alkalommal egyre kevesebb maradt belőlem. Végül már csak egy szó voltam egy üres lapon: „pék”.

 És akkor történt valami. Egy fiatal író ült le az asztalhoz, kezébe vette a tollat, és leírta: „A pék, aki sosem létezett.” Éreztem, ahogy a szavak életre keltenek. A történetem újra formálódott, más alakot öltött. Talán most esélyt kapok. Az író hosszasan gondolkodott, majd áthúzta a címet. „Nem, ez túl abszurd” – mondta, és új lapot vett elő.

Tovább

Celebből másodszor a világ első embere

2024. november 6., 12:12 Módosítva: 2024.11.07 18:42

Az újraválasztott republikánus elnök győzelmi beszédében olyan aranykort ígért, amilyet még nem látott Amerika.

A meglepően gyengén szerepelt demokratáknak köszönhetően republikánus többsége lesz az új amerikai szenátusnak és a képviselőháznak is. Az elemzőknek még sokáig fog témát adni, hogy miként veszíthettek ekkorát a demokraták.

A demokrata elnökjelölt már korábban bejelentette, hogy el sem megy a demokraták eredményvárójára, és beszédet sem fog a választás napján mondani. Ez pedig már a végeredmény előtt órákkal arról árulkodott, hogy a demokraták alulmaradtak a 2024-es amerikai választásokon.

Tovább

Air Force One, az elnök égi irodája

2024. november 3., 20:03 Módosítva: 2024.11.04 18:44

A magyar mozinézők Wolfgang Petersen 1997-es thrillerjéből ismerhették meg közelebbről az amerikai elnök különgépét, az Air Force One-t. A sztori szerint terroristák térítik el a repülőt, fedélzetén James Marshall elnökkel. A túszul ejtett utasokért cserébe egy katonai diktátor, Radek tábornok szabadon bocsátását követelik. A Harrison Ford által alakított elnök kezében a döntés, hogy feláldozza nejét és lányát a világ megmentése érdekében, vagy emberek százezreit küldje a halálba. Nos, nem lőjük le a poént, mindenesetre a látványos akciók révén elkísérhetjük az elnököt a gép legrejtettebb zugaiba is, a konyhától egészen a csomagtérig.

Sokan azt gondolják, hogy az Air Force One az elnök különgépének a neve. Pedig nem. Az Air Force One az Amerikai Egyesült Államok Légierejének (USAF) kötelékében azon repülőgép hívójele, amelyen az Egyesült Államok elnöke éppen utazik.

Amúgy Franklin D. Roosevelt (1933–1945) volt az első elnök, aki hivatali ügyben egyáltalán repülőre szállt. Ahogy az ő nevéhez fűződik a legelső hivatalos transzatlanti repülőút is, amikor 1943-ban a marokkói Casablancába utazott egy konferenciára.

Az első lökhajtásos repülő Dwight D. Eisenhower elnöksége (1953–1961) alatt, 1959-től állt szolgálatba, mégpedig egy Boeing–707 Stratoliner. Ugyancsak a legendás tábornok volt az első elnök, aki helikopterre ült.

John F. Kennedy elnöksége (1961–1963) alatt modernizálódott a gép dizájnja: a Boeing–707-es gép törzse egy máig használatos kék-fehér színösszeállítást kapott, kétoldalt a United States of America felirattal és az elnöki pecséttel, míg a gép farokrészére amerikai zászló került.

A ma is szolgáló gépeket 1991 óta használják az elnökök. A VC–25A az amerikai légierő által üzemeltetett Boeing–747-200B utasszállító repülőgép átalakított változata, amelyből jelenleg kettő is az USA vezetőjének rendelkezésére áll a marylandi Andrews légitámaszponton.

Hogyan néz ki belülről egy VC–25A típusjelű repülőgép? Elég jól. Először is mindkét gép olyan elektromágneses sugárzás kibocsátására alkalmas, amely összezavarja az ellenséges radarokat, illetve képes elhárítani a feléje irányított hőkövető és radarvezérelt rakéták támadását.

Az óriás Boeing, amelyet a Fehér Házban „az elnök égi irodájának” is neveznek, csaknem négyszáz négyzetméter alapterületű, méghozzá három szinten. Az alsó fedélzeten a csomagok kapnak helyet, valamint a fedélzeti konyha. A fő utastér a második fedélzeten van.

Az orr-részt „Fehér Háznak” hívják, ahol az elnöki lakosztály is található, benne hálófülkével, két ággyá átalakítható kanapéval, egy zuhanyfülkével és egy vécével, tükörrel és két mosdóval, az elnök magánirodájával, ahonnan szükség esetén beszédet intézhet a néphez.

A felszereltséghez tartozik egy orvosi állomás műtőasztallal, egy konferencia- és étkezőterem, két főzőkonyha, amely egyszerre száz embert tud ellátni, valamint kijelölt területek is vannak még a sajtó, a vendégek, a biztonsági és a titkársági személyzet számára.

Tovább

A halloween baromság! – mondja a félrészeg csontváz a kanapén

2024. október 31., 19:51 Módosítva: 2024.11.02 13:58

– A halloween egy baromság! – mondja a kipirult arcú, félrészeg csontváz a kanapén. Csontarcát a szónoklata kedvéért a feje búbjára tolta, kipirulva az alatta hordott kövérkés, középkorú van. Kinyilatkoztatásához rövid gesztust tesz a jobb kezével, amitől leönti a cipőjét a középáras „Éljen a barátság!” nevű extra száraz vörösborral. – Nálunk – teszi hozzá miután egy pillanatra zománcos szemekkel elmereng a szemközti falon lógó divatos, geometrikus absztrakt festmény irányába. Aztán megint rám mered, arca elkomorul, és látszatra merész képzettársítással, nyomatékosan a levegőbe rajzszögezi:

– Argentin hangya!

Értetlenül nézek rá a saját poharam mögül, magam is udvariasan elkomorodva, miközben tisztában vagyok vele, hogy az „Éljen a barátság” éppen feloldja a fogzománcomat.

Azt már megtudtam, hogy az egyik vidéki egyetemünkön oktat, és nem érti, miért nem aratott szakmai sikert az 1956 a liberalizmus tükrében című tanulmánykötete, amin öt évig dolgozott. Elvált, az albérlete drága, de nem adja fel, pedig meghízott így negyvenesen. Utóbbit plasztikusan igazolja a hurkásan domborodó gerinc a fekete kezeslábasán. A gyerek kommunikáció szakos, az exneje pedig önismereti irodalomterápiára jár. „Az volt a horror, hallod, az a házasság, akkoriban egy ilyen bulin elég lett volna saját magunknak öltözni…”

A szoba másik felében dokumentumfilm megy Lugosi Béláról. Két zombi és egy baltás gyilkos nézik, a többi rémalak hangos zsivajjal beszélget, épp csak legyőzve a retró feelinggel recsegő skandináv deathmetalt. Igazából még tíz óra sincs, mindenki iszik, hogy utolérje magát. A bútorokon fekete huzat, csak az állólámpák égnek, de azokat is letakarta a házigazda halálfejmintás fekete tüllökkel. Jó lenne elmozdulni az ikeás puffról a lakás valamelyik másik részébe, valaki másokkal beszélgetni, egyáltalán: beszélgetni, de valahogy nem megy, a hülye jólneveltség vagy csak a teszetosza gyengeség miatt. És hogy jött ide az argentin hangya?

Forgatom a talpas poharamat, amire sárgával cápafogsorú kerek tökök vannak festve, és mókás lenne, de „Éljen a barátság” van benne. Most már megiszom.

– Argentin hangya, b*** meg! Egy kulturális argentin hangya!

Ha most előszedi a telefonját, hogy megnézessen velem egy ismeretterjesztő filmet a Youtube-on, elveszem a Lugosi-rajongó gyilkostól a baltáját, és megölöm. De nem. Csak elmondja. Hogy értsem a hasonlatot.

Szóval az argentin hangya. Invazív. De annyira invazív, hogy Európában hatezer kilométeres sávban csak az van. Szinte. Szuperkolónia! Idejött a globális kereskedelemmel, aztán marha jól érzi magát. Szaporodik, mint az őrült, felzabálja a kaját az őshonos hangyák elől. Azok meg odébb mennek, vagy éhen halnak, vagy mindkettő, vagy mittudom én. Mindenhez alkalmazkodnak! Úgy akkomodálódnak, hogy jobban se kell.

Ezen a ponton, biztos mert már pálinkát is ittam az „Éljen a barátság”-hoz, elképzelem, amint egyik-másik nagyon akkomodálódott argentinhangya-királynő közli a boly népével, hogy tulajdonképpen nem érzi magát nőnek, aztán kérelmet fogalmaz meg nemváltó műtétre, de azok nem engedik nekik, mert akkor leáll az invázió. Hoppá! Mondom is gyorsan a csontváznak.

A csontváz szerint hülye vagyok, mert ez komoly dolog.

– Pont ilyen a halloween. Nálunk. Mert az íreknél meg az USA-ban más! Ott őshonos! Ott megvan a kultúrtörténeti alapja, benne van a saját mitológiájuk, a… – Ezzel elvagyunk úgy negyedóráig, közben bedobunk még egy ötven fokos birset. Óvatosan megpróbálom közbevetni, hogy érdekelne, melyik indián nép kulturális hagyományaiban gyökeres ez a halloween, de nem figyel rám. – Az egész világon halloweeneznek! Japán halloween! Halloweenmanga! De semmi tartalma!

Nem akarok semmit, töltök még birset. Közben eszembe jut, hogy november 1-jén megint csak otthon gyújtunk majd gyertyát, mert annyira szanaszét vannak a halottaink a térképen. Egy hetes túra lenne mindenki sírját felkeresni. Nos eddig nem haragudtak meg érte.

A testes csontváz közben folytatja, már a pizza kontra paprikás krumpli globalizációs küzdelem posztmodern tragédiájánál tart.

Tovább

Genezis

2024. október 27., 16:28 Módosítva: 2024.10.28 06:13

Becsukta maga mögött az ajtót, és elégedetten simította le fényes nadrágját. Imádta, hogy tucatnyi színben, de ugyanabban a fazonban ennyi nadrágja van, amit cserélgethet. Ha akarta, szerelő lett, vagy tanár, de lehetett cowboy és Han Solo is. 

*

Az első doboz Duplót négyévesen kapta a szüleitől. Nagyon ügyes a gyerek, dicsekedett mindenkinek Anyu és Apu, kreatív és fantáziadús, bólogatott a rokonság.

Nézegette a kockákat, kicsi kezével megmarkolt egy nagyobb elemet, rárakott egy kisebbet és arra két még kisebbet. Kutya, kutya, vau, nevetett fel.

Kedvenc játékává vált.

A szülei megszokták, hogy a legónak örül legjobban, lassan minden ünnepre ezt kapott, és egyre bonyolultabb, egyre izgalmasabb dolgokat épített. Otthon ülő, jó tanuló lett, szobájában polcon álltak az összerakott állatok, bionicle harcosok és később a több nap alatt elkészült autók, gépek. Végzős konstruktőr volt az egyetemen, amikor egy kiállításon megismerkedett a Lánnyal, aki szintén imádott építeni az apró kockákból. Anyu és Apu készült az esküvőre, ő viszont nem ért rá ezzel foglalkozni, mert minden szabadidejét egy hatalmas nászterem létrehozására fordította, hullámzó függönyöket, feldíszített asztalokat épített, menyasszonnyal, ünneplő rokonsággal.

Kocka vagy, mondta a Lány, és elhagyta. Ekkor döntötte el, hogy épít egy saját várost, egyedül.

Várfalakkal kezdte, lovas figurákkal, szőke gombahajú királylányokkal, ekhós szekerekkel, patakkal, híddal, őrtornyokkal, felhúzható kapuval. Egy idő után rájött, a középkori város nem bővíthető tovább, még akkor sem, ha tanyákat épít mellé, állatokkal. Lebontás helyett félrerakta, de kiemelte belőle a templomot, és azt székesegyházzá bővítette. Emeletes házakat, gyárakat, repülőteret tervezett, lassan rászokott, hogy egész éjjel építsen.

A munkahelye egyre unalmasabb lett számára, a legóból működő liftet tervezni viszont kihívássá vált. Évek alatt a város egyre nőtt, elkészült az első, majd a sokadik felhőkarcoló, ezek már a plafonig értek, és egyre több lakosa lett. A város határában gátat épített a folyóra, a széles sugárutakon távirányított autócsodák száguldoztak, lassan elfoglalva a szobát, ezért ki kellett dobnia a bútorokat.

Egyik éjjel azt vette észre, hogy mintha megmozdulna az egyik figura. Másnap éjszaka több járókelő kicsit darabosan ugyan, de célirányosan haladt a metró felé, sőt egy kék ruhás a cukrászda teraszán beleivott a csészébe. Ahogy teltek az éjszakák, egyre többen keltek életre, hamarosan nyüzsgő emberek lepték el az utcákat, a busz dudált, a jelzőlámpák irányították a forgalmat.

Rohant haza mindennap a munkából, figyelte, ahogy az általa teremtett világ működik, és építette az újabb és újabb helyszíneket, ahogy kérték tőle, szükség szerint.

Ekkorra már a nappali is a városé lett, mohó fejlődése lassan nemcsak a berendezéseket, hanem őt is kezdte kiszorítani. Már nem volt szükség elemekre, távirányítókra, a vonat magától ment, a figurák beszélgetni, szerelmeskedni és kiabálni kezdtek egymással, koncertre jártak, szövetségeket kötöttek, és pártokat alapítottak. A bankban gyűlt a pénz, pedig azt nem ő teremtette. Tudta, hogy egy mozdulattal elseperhetne mindent, de abban bízott, hogy uralja a város életét. Az orvos gyógyított, a tanár tanított, a székesegyházban tőle, a konstruktőrtől egyre többet kértek.

A békét viszont nehezen tudta megőrizni. Az egymással szemben álló csoportok között a konfliktus mindennapossá vált. Igyekezett hol az egyiknek, hol a másiknak kedvére tenni, de ez nem ment érdeksérelem nélkül. A munkások rájöttek, hogy nélkülük nem épül az autópálya, nem működik a vasútállomás, és gyakran sztrájkba léptek.

Egyszerűen nem volt ideje munkába járni, figyelte a nyüzsgő életet, és próbálta megakadályozni a összezördüléseket. Még mindig ő volt a legfőbb hatalom, de egyre kevésbé figyeltek a véleményére. Nem vagyok már az életük része, döbbent rá.

Kirekesztettnek érezte magát, egy értelmetlen külső közeg részeként, miközben ahhoz a világhoz, ahová tartozni akart, nem férhetett. Otthagyta a munkahelyét, mert rájött, a város már nemcsak éjjel, hanem napközben is él, ebből pedig nem maradhatott ki. Nem evett, nem ivott, nem aludt, csak figyelt és intézkedett, lebegve az ébrenlét határán.

Tovább

Kaszinótojás, avagy a lét elviselt könnyűsége

2024. október 20., 10:34 Módosítva: 2024.10.22 07:44

Teri néni egy sárkány volt. Igazi, hétfejű, legalábbis Teri bácsi szerint, akinek a nevét kevesen tudták, én is elfelejtettem, annyira drága jó ember volt a gonosz Teri néni mellett. Ő volt Teri bácsi, így egyszerűen.

Teri nénivel a lépcsőháztól jobbra, egy középső, világos bérlakásban éltek, ahová az utcafront felől is besütött a nap, mert Teri néni addig járt a tanácshoz – ma önkormányzatnak mondjuk – amíg visszakapta azt, ahonnan az ötvenes években kipenderítették. Igaz, azóta a lakás felébe vágott társbérlet lett, meg a tulajdont is elvette a rendszer, de Teri néni így is elégedetten rakta ki az erkély korlátjára a dunyhákat, hogy a levegő napsütésillatúvá puhítsa a libapehely-tölteléket.

Teri nénit a családja zsarnoknak tartotta. Teri bácsi azért haragudott, mert Teri néni szólt a főmérnök feleségének, hogy őt irodai munkára osszák be, ne kelljen fájós lábával járnia az üzem telephelyeit.

Teri bácsinak mindig fájt valamije, elsősorban az, hogy dolgoznia kell, ahelyett, hogy a sakkozókat nézné a Horváth-kertben. Ezért naponta elmondta Teri néninek, mekkora áldozatot hoz is ő a családért, azért, hogy Teri néni urizáló igényeit kielégítse, noch dazu egy könyvespolccal. A noch dazu kifejezést a főmérnök használta az üzemben, Teri bácsi pedig szívesen adaptált intelligens szavakat.

Teri néni ilyenkor pityergett egy kicsit a lavór felett, ahol épp darabolta a csirkét, aminek combját majd Teri bácsi magával viszi rántott húsként a munkába, mert Teri bácsi gyomra csak a házikosztot bírta. Teri néni ezért mindennap hajnali négykor kelt, a Szaratov hűtőből kivette az aznapi ebédrevalót, csöndesen megmelegítette magának az előző este lefőzött kávét, hogy a kotyogós nehogy felriassza Teri bácsit, aki szeretett az utolsó pillanatig aludni, majd nekikezdett a hús panírozásának.

Terinek könnyű, mondta mindenkinek Teri bácsi, mert nincs más dolga, csak az a kis porszívózás, mosás otthon, és a délutáni pletykálkodás a gangon. Teri néni ilyenkor sóhajtott egy nagyot, mert mindketten tudták, hogy Teri néni a főmérnöknél és más elvtársaknál takarít délelőttönként, de Teri bácsi szerint ez nem munka. A munka az, amit ő végez az irodában, elviselve az ostoba munkatársakat és a bunkó főnököket, Teri néni pedig úgyis élvezi a takarítást, hiszen tisztaságmániás. Teri bácsi szégyellte, hogy Teri néni így keres pénzt, ezért ezt titokként őrizték.

Teri bácsi elégedetlen volt a fizetésével, szerinte az ő szakértelmét nem becsülik meg eléggé, ezért elutasította, hogy a kollégái műszaki újításában részt vegyen, mert nem fog ezeknek azért a kis pénzért extra munkát végezni, ő így is mindent megad a családjának, őt nem fogják kizsigerelni, csapott az asztalra a harmadik sör után.

A söröket Teri néni cipelte fel a második emeletre fonotthálós szatyrában, amikor hazaért délutánonként a takarításokból. Az üvegek minden lépésnél nyikkanós koppanással ütődtek a lépcsőhöz. A másik szatyorban a friss csirkehús volt és a vacsorára szánt kenyér, felvágott, zöldség.

Teri bácsinak néha eljárt a keze, mert lusta és követelőző asszonnyal verte meg a sors, egyébként is, ki az úr a háznál. Egy sárkány, panaszolta benn a munkahelyén, mert Teri bácsinak nem voltak barátai sem, csak a családjáért élt.

Teri néni kéthavonta egyszer elment a régi iskolatársnőivel kaszinótojást enni a Jégbüfébe, ahol a pultnál állva meghallgatta, milyen áldott ember is az ő férje. Bólogatott. Nem mondta el, hogy Teri bácsi kártékony, rossz asszonyoknak tartja a barátnőit, akik közül az egyik, borzalom, el is vált, a másik pedig festeti a haját, ahogy azt sem, hogy Teri bácsi napokon át tartó részletes kikérdezést foganatosít ilyenkor róluk. A foganatosít is Teri bácsi kedvelt szavajárása volt.

Teri néni gyenge jelleme akkor vált nyilvánvalóvá a szomszédok számára, amikor elutazott a Balatonra. Itt hagyta ezt a drága embert egyedül, ellátatlanul, hát igen, Teri mindig csak magára gondol, fecsegte a sok pletykára éhes száj, Teri bácsi pedig mártírarccal köszönte meg a sok beadott süteményt, rántott csirkecombot.

Teri néni azért ment a Balatonra, mert az egyik elvtárs kétszintes házat építtetett a vízparton, és a súrolásért, takarításért olyan összeggel kecsegtette Teri nénit, amit nem lehetett elutasítani. Teri néni az egész napos hajtás után esténként felvett egy tiszta otthonkát, kiült a magánstég végébe, és hallgatta a vízen áthullámzó túlparti zenét.

Teri bácsi erre az időre szabadságot vett ki, kibicelt a sakkozóknak, és rászokott a sarki kiskocsmára, hiszen az üvegeket felcipelni nagyon nehéz lett volna az ő fájós lábával.

Teri nénit a gang kiközösítette, mert hazatérve azt tervezte, hogy a keresett pénzből kifesteti a lakást, ezzel Teri bácsit mély depresszióba kergetve. Sárkány, egy csepp nyugalmam sincs tőle, járta végig Teri bácsi az együttérző szomszédokat, és hetekig nem beszélt Teri nénivel büntetésből.

Nem is lett a festésből semmi, mert a pénzre Teri néni és Teri bácsi felnőtt gyermekeinek volt jobban szüksége, Árpi autót akart venni, Verocska pedig a bolgár tengerpartra vágyott repülővel. Teri néni szokásos módon, titokban elsírta magát, és feladta hatalmas álmát egy kifestett lakásról.

Maradt minden a régiben, Teri néni évente kétszer, húsvét és karácsony előtt, létrára mászott, és ultrás vízzel lemosta Teri bácsi mezítlábas Symphoniájának lerakódott sárgás füstnyomait a falról. Teri bácsi ilyenkor elmenekült otthonról, mert ki bírná ki ép ésszel ezt az állandó felfordulást, amit ez a sárkány teremt, magyarázta megértő hallgatóságának a kocsmapultnál.

Tovább

Dalok az örökkévalóságnak

2024. október 13., 12:35 Módosítva: 2024.10.15 06:44

Csodálatos univerzumban él. Boldog és gondtalan. Ha mosolyog, tudják, jó helyen van. Bárcsak az egész világ ilyen volna.

Minden azzal kezdődött, hogy megkérdezték tőle, minek tartja magát. Ha szívére teszi kezét, mit válaszol: abbaista vagy boniemista. Habozás nélkül felelt. Olyan nincs, hogy boniemista, csak olyan, hogy boneymista. Kimondva tök mindegy, vihogták a fiúk, ő pedig érezte, hogy bajban van. Tudta, az utcában csak ő abbaista. Ha bevallja, megverik. Ha hazudik, önmagát csapja be. Próbált időt nyerni, hátha talál innen kiutat. De ha valami, legkevésbé az idő húzható. Ott van mindenhol, nincs is sehol, mégis múlik. Furmányos fejtörő.

Fontos ez, kérdezte, és látta, hogy az. Hat nyurga srác állt vele szemben. Az egyik az ujját tördelte, a másik arcára örök vigyor tapadt, a többiek meg úgy néztek ki, mint akik fél perc múlva megverik. A legmagasabb fiú fehér színű pólójára Bobby Farrell nevét írták vastag filccel, öccse Boney M. pecsétgyűrűt viselt. Vurstliban lőtte, négypálcás kincs.

Ebből nincs menekvés, nézte a feléje gyűlő vadakat. Úgy érezte, mintha a világ összes falát mögé húzták volna, a téglasor felfelé az égig ért, oldalt meg a végtelenbe. Pedig az utca, ahol álltak, üresen kongott, töredezett aszfaltja a folyóig nyújtózott.

Mi lesz, öcsi, az idő lejárt. A fiúk közelebb léptek, érezte testük párolgását. Az erőszak szaga édes, állapította meg, és elámult, hogy az élet milyen egyszerű. Minden csupa kémia. A félelem szúrós és friss, akár a hegyi levegő, a szájban viszont vasas ízű.

De az is lehet, csak a vér miatt érezte így, amit a földre köpött. Ekkor már az oldalán feküdt. Nem tudta, hogyan került le. Minden gyorsan történt. Összehúzta magát, magzatpózban várta az újabb rúgást. Egy idő után az sem fájt.

A csönd jázminillatú, gondolta, az idő meg óceán. Sosem járt ott, még a tengert se látta, de tudta, másként nem lehet.

Aztán a fehér pólós sörillatú leheletét érezte arcán, közel hajolva kérdezte, hogy mondja meg, hogy abbaista-e vagy boniemista. Így, a földön fekve talán könnyebb már a válasz.

Már csak suttogni tudott, talán ki sem mondta, odabent formálta a hangokat: Agnetha, Björn, Benny, Anni-Frid.

Jázmin és óceán. Egyre erősebben ölelte egy álom, húzta magához. A születés előtti pillanat lehet ilyen. Méz illata villant tudatába, majd jázmin és óceán, és lényének alakja, legkevésbé emberforma, egy pillanatra felizzott az univerzum szövetén.

Tovább

A gyilkos szőlőszem meg a szüret

2024. október 6., 10:54 Módosítva: 2024.10.08 11:05

Észrevesszük majd, ha meghalunk? Lesz valaki, aki figyelmeztet, vagy csak a bennünket körülvevő nagy sötétség válik gyanússá, meg az a baromi nagy csend? Halálunk után kívánjuk még a töltött káposztát, és eszünkbe jut, hogy megkeressük azokat, akiknek halálunk után akartunk úgy igazán beszólogatni? Lesz-e termő borvidék a végtelen sötétségen túl, és borozgatunk-e azokkal, akik fent várnak ránk? Itt egy mese felnőtteknek, akik nem hisznek, és kételkednek abban is, hogy az írók igazat mondanak.

Nem érzem a kezem, a metszőollót képtelen vagyok felemelni, pedig anélkül nem tudom levágni ezeket a hatalmas szőlőfürtöket. Feszül a bőröm, mindenem sajog. Benyelhettem valami ronda vírust. Nem hiányzott épp most, amikor szüretelünk. Ha covidos vagyok, annyi az idei bornak, mindenkit megfertőzök vele.

A tegnap esti buli tényleg durva volt, jó sok pálinka fogyott, én pedig kísérőnek gin-tonikot ittam. Azt hiszem, hatig számoltam, aztán már csak arra emlékszem, hogy a haver gyilkos kuvaszát idomítom. Reggel a telefonomban találtam egy fotót – a fejemet a kutya hatalmas fogai közé próbálom betuszkolni. A többiek szerint oroszlánszelídítőt játszottam. Ébredés után rettenetes másnaposság gyötört, olyan érzésem volt, mintha összementem volna.

A tükröt messzire elkerültem, nem volt kedvem a gyűrött fejemmel szembesülni. Reggelire kevertem magamnak még egy gin-tonikot, gondoltam, kutyaharapást szőrével. Nem esett jól, de megittam. Hat órakor már az autóban ültem, ami kihozott a tanyára. Az egész rokonság összegyűlt, itták a pálinkát, és azon vitatkoztak, ki kivel kerüljön párba, ugyanis minden szőlősorba két ember állt be szüretelni.

Nálunk az a hagyomány, hogy egymással szemben szedjük a szőlőt, így gyorsabban haladunk. Legalábbis a hivatalos verzió szerint, de az igazság az, hogy ebben a felállásban legalább lehet pletykálkodni. Én az egyik falusi asszonyt kaptam párnak; arra gondoltam, most mindent megtudok, ami a környéken történt az utóbbi fél évben. Alapesetben nem bántam volna, sőt még szórakoztatnak is a történetei, de ebben az állapotban még a lélegzetvétel is zavart, a fejem szétrobbanni készült. Szó szerint úgy éreztem magam, mint akit hatalmas lufivá pumpáltak.

Miután beálltunk a sorba, kicsit csodálkoztam, hogy a párom nem beszél. Némán szedte a fürtöket, mint aki haragszik rám. Eleinte arra gondoltam, megkérdezem, mi a baja, de aztán úgy döntöttem, jobb, ha csendben szedjük a szőlőt, legalább némán szenvedhetek. Néhány óra elteltével egyre rosszabbul éreztem magam. Egyszerűen nem jutottam egyről a kettőre, nem akart megtelni a vödröm. Nem bírtam megfogni a metszőollót, a lábaimat nem éreztem, az egész testem feszült, sajgott.

Úgy döntöttem, leülök pihenni, és megnyomkodom az elzsibbadt lábaim. Jézusom! Eltűnt mindkét lábam, és a kezeimet sem látom! Valaki adjon egy tükröt! – ordítottam. Az a rohadt kuvasz, az haraphatta le! – gondoltam, és közben az jutott eszembe, hogy talán már meg is haltam, csak nem vettem észre. Egyszer olvastam arról, hogy létezik ilyesmi, mármint hogy az ember olyan erősen ragaszkodik az élethez, hogy egyszerűen nem veszi észre, ha eltávozik az élők sorából. Aztán meg arra gondoltam, ha tényleg halott lennék, reggel nem hánytam volna tele a vécét. Az ordítozásomra többen is összeszaladtak.

Mindenki keresgélt, és azt állították, hallják, hogy valaki segítségért ordibál, de nem látják, honnan jön a hang. Hiába üvöltöztem, hogy: Itt ülök a földön, nézzetek már ide! – senki rám sem hederített. A mellettem álló szőlőtőkét bámulták, s azt állították, olyan ez, mintha az egyik szőlőfürtből jönne a hang. Arra gondoltam, ezek még többet ihattak tegnap este, mint én, ha ekkora marhaságot beszélnek.

Seregélyek vijjogása térített vissza a valósághoz. Az egyik éppen felém repült. Ahogy közeledett, egyre nagyobbnak láttam. Mire felém ért, teljesen elvesztem az árnyékában. Az jutott eszembe, ha nem haltam meg, akkor valaki bedrogozott, mert ilyen dolgokat tiszta fejjel biztosan nem hallucinál az ember. Az egyik seregély lecsapott rám, és a csőrébe vett.

A madár gyorsan elhagyta a borvidéket, majd hosszan körözött egy tó fölött. Arra gondoltam, most aztán tényleg szívás, hogy nincs se kezem, se lábam, mert ha ez a madár véletlenül beleejt a vízbe, nem tudok kiúszni. Aztán egyre lejjebb és lejjebb ereszkedett, a víztükör egészen közel került hozzám. Kirajzolódott benne egy hatalmas seregély, aki a csőrében egy szőlőszemet cipel. Szép nagy, érett, lédús gyümölcs volt, kék bőre hamvas és feszes. Tetszett a látvány, mosolyra húzódott a szám, akárcsak a szőlőszemé.

Tovább
Bezárás