Bárcsak megint gyerek lennék. Ülnék abban a magányos, székekkel és lócákkal telepakolt vidéki moziban, és arra várnék, hogy széthúzzák a függönyt, és elkezdődjön életem egyik legizgalmasabb kalandja.

Gyerekként, persze, minden egyszerre tűnik csodásnak és bonyolultan világosnak, de az is lehet, csak egy kiskamasz érzi igazán, milyen is a végtelen. Világába, ami körülveszi, minden belefér: álom, apu, anyu, testvér, iskola, barát, néhány szerelem, de legfőképp a remény, hogy a holnap legalább annyira izgalmas lesz, mint a ma. Miközben azt sem tudja, mi vár rá a következő percben. Mégsem érdekli, hiszen a világ, és benne az élet, végtelen.

Bárcsak megint ott ülnék abban a székben. Száma is van: 9. sor, 11-es szék. Várnám, hogy a csengő megszólaljon. A mozikban akkoriban csengettek. Jelezték, hogy kezdődik a vetítés. A vásznat – volt idő, amikor csak fehérre meszelt fal volt – függöny fedte, annak szárnyai csúsztak oldalra, ha a lámpafény kialudt. Egyszer valaki kitalálta, hogy a mozi filmszínház. A teátrumban minden előadásnál felmegy a függöny. Lám, mire képes egy szövet: eltűnik, bepillantást enged a mögötte kavargó, csodákkal teli univerzumba.

Itt történt, egyszer, nem is olyan régen, a végtelenhez mérve mintha tegnap történt volna, hogy a csengőszó után a függönyt széthúzták, és a vásznon megjelent egy felirat: A long time ago in a galaxy far, far away. Réges-régen, egy messzi-messzi galaxisban... A film címe: A New Hope, Egy új remény.

Akkor még nem sokat lehetett tudni arról, hogy a Csillagok háborúja az emberiség egyik legújabb meséje. Vetítésekor a moziban néma csönd honolt. Máskor az üljél már odébb, a húzd le a fejed, nem látok bekiabálástól volt hangos a terem.

Akkor a filmet bemutatták, észre sem vettük, hogy valaminek a negyedik részét látjuk. Nekünk ez az első, a felejthetetlen. Naná, hogy a vetítés után mindenki Jedi akart lenni, Han Solóhoz hasonlóan szabadon akart élni. A jó annyira jó volt benne, hogy szinte fájt, a gonosz meg annyira sötét, hogy alig hihető. A történet elvitte a fókuszt a technikai megvalósítás döccenőiről, simán elhittük, hogy amit látunk, az akár lehetne valóság is. Valahol a messzi-messzi jövőben, persze.

A mennyezeten hatalmas kenyerek lógtak, mint furcsa csillárok. A tésztából formált karok felém nyúltak. A falakon lisztből rajzolt arcok vigyorogtak, a padlón gabonaszemekből kirakott ösvény vezetett az ajtó felé. Nem értettem, mi történik. Lekászálódtam az ágyról, de nem éreztem a talajt a lábam alatt. Elvánszorogtam az ajtóig, kinyitottam, a pékségben találtam magam. Minden fejjel lefelé volt. A sütők a plafonon lebegtek, a kenyerek a padlón nőtt fákon teremtek.

Megpróbáltam összeszedni a kenyereket, de azok hangosan nevetni kezdtek. „Nem látod, hogy már nincs szükségünk rád?” – kérdezte az egyik. Hátrahőköltem. Megfordultam, és a tükörben megláttam magam. Arcom helyén üresség tátongott. Megpróbáltam megérinteni, ám ahogy hozzáértem, elszállt, mint egy hatalmas lisztfelhő. Azonnal tudtam, hogy meghaltam. De hogyan? Hiszen itt vagyok, érzem a sütő melegét – vagy azt is csak képzelem? Az utcát bámultam a kirakaton keresztül, az emberek árnyékokként suhantak el a pékség előtt. Kimentem, mindenkinek köszöntem, de senki sem vett észre. Semmi kétség, halott vagyok.

Visszatértem a pékségbe, leültem a dagasztóasztal mellé. Arra gondoltam, ha valóban meghaltam, akkor legalább a temetésemet megtervezem, hogy olyan legyen, amilyent mindig is szerettem volna. Minden részletet aprólékosan kidolgoztam. Azt akartam, hogy a pékségem összes vevője ott legyen a búcsúztatáson, és süssenek egy hatalmas tortát a tiszteletemre. Olyan magasat, ami felér a Parlament kupolájáig. A torta rétegei között különleges krémek legyenek, olyanok, amit ember még nem ízlelt. A legnagyobb vágyam az volt, hogy a tetején álljon egy cukormázból készült szobor rólam, kezemben a péklapáttal.

Perceken belül sok-sok apró termetű pék jelent meg a plafonon, felém masíroztak. Felemeltek, és magukkal vittek a temetőbe, ahol már készen állt az általam tervezett gigantikus torta. Magasabb volt mindennél és mindenkinél. Az emberek tátott szájjal bámulták. Akik nem ismertek, azt találgatták, ki lehettem. Egyesek szerint miniszter, mások keresztapaként emlegettek, de volt egy férfi, aki azt kiabálta, hogy maga a Jóisten halt meg.

Megpróbáltam az ordítozó emberhez lépni, de lábaim a földbe gyökereztek. A nap egyre erősebben tűzött, korongja a Föld felé ereszkedett, lassan, de biztosan közelített a koporsóm és a mellette álló torta felé. A torta krémje lassan olvadni kezdett, folyékonnyá vált, és hatalmas, izzó lávaként elöntötte a körülötte állókat. Az emberek sikoltva menekültek, de a krém magába szippantotta őket. A síremlékem, amit a legnevesebb szobrászművésszel készítettem el még évekkel korábban, lassan elsüllyedt a cukrosban. A márvány péklapát egyre mélyebbre süllyedt a gigantikus tortamasszában.

Ekkor hangot hallottam: „Te nem is létezel.” Megfordultam. Egy nő állt előttem. Jegyzetfüzetet tartott a kezében, tollával kopogtatott rajta.

„Csak egy ötlet voltál” – folytatta. – „Egy karakter, akit én találtam ki az új regényemhez, de végül sosem írtam meg.”

Megpróbáltam tiltakozni, de nem jött ki hang a torkomon. Testem lassan elhalványult. A nő bezárta jegyzetfüzetét, és elsétált. A világ körülöttem szürke porrá vált, a formák és a színek eltűntek. Már csak egy gondolat voltam egy elme mélyén, egy félbehagyott mondat egy üres lapon.

De ha sosem léteztem, akkor mi ez a tudatosság? Mi ez a vágy a létezésre? Talán minden karakter így érzi magát, akit elvetettek? Talán valahol a nemlétezés határán lebegünk mind, várva, hogy valaki életet leheljen belénk, vagy végleg elfelejtsen minket? Nem tudom, mennyi ideig lebegtem ebben az ürességben. Egyszer csak fényt láttam. Apró pont volt, egyre közeledett. Talán egy új lehetőség? Egy másik író talán megtalál és megír? De a fény nem engem keresett. Elhaladt mellettem, és egy másik árnyalakot világított meg. Őt választották.

Különös gondolatok foglalkoztattak. Az jutott eszembe, hogy ha valójában sosem léteztem, nem is veszíthetek semmit, az életet sem, hiszen meg sem halhattam. De a vágy a létezésre nem hagyott nyugodni. Megpróbáltam emlékezni arra, ami valójában sosem történt meg. A pékségemre, a kenyerek illatára, a vevők mosolyára. De minden egyre homályosabb lett. Újra és újra átéltem a nemlétezést. Minden alkalommal egyre kevesebb maradt belőlem. Végül már csak egy szó voltam egy üres lapon: „pék”.

 És akkor történt valami. Egy fiatal író ült le az asztalhoz, kezébe vette a tollat, és leírta: „A pék, aki sosem létezett.” Éreztem, ahogy a szavak életre keltenek. A történetem újra formálódott, más alakot öltött. Talán most esélyt kapok. Az író hosszasan gondolkodott, majd áthúzta a címet. „Nem, ez túl abszurd” – mondta, és új lapot vett elő.

Az újraválasztott republikánus elnök győzelmi beszédében olyan aranykort ígért, amilyet még nem látott Amerika.

A meglepően gyengén szerepelt demokratáknak köszönhetően republikánus többsége lesz az új amerikai szenátusnak és a képviselőháznak is. Az elemzőknek még sokáig fog témát adni, hogy miként veszíthettek ekkorát a demokraták.

A demokrata elnökjelölt már korábban bejelentette, hogy el sem megy a demokraták eredményvárójára, és beszédet sem fog a választás napján mondani. Ez pedig már a végeredmény előtt órákkal arról árulkodott, hogy a demokraták alulmaradtak a 2024-es amerikai választásokon.

A magyar mozinézők Wolfgang Petersen 1997-es thrillerjéből ismerhették meg közelebbről az amerikai elnök különgépét, az Air Force One-t. A sztori szerint terroristák térítik el a repülőt, fedélzetén James Marshall elnökkel. A túszul ejtett utasokért cserébe egy katonai diktátor, Radek tábornok szabadon bocsátását követelik. A Harrison Ford által alakított elnök kezében a döntés, hogy feláldozza nejét és lányát a világ megmentése érdekében, vagy emberek százezreit küldje a halálba. Nos, nem lőjük le a poént, mindenesetre a látványos akciók révén elkísérhetjük az elnököt a gép legrejtettebb zugaiba is, a konyhától egészen a csomagtérig.

Sokan azt gondolják, hogy az Air Force One az elnök különgépének a neve. Pedig nem. Az Air Force One az Amerikai Egyesült Államok Légierejének (USAF) kötelékében azon repülőgép hívójele, amelyen az Egyesült Államok elnöke éppen utazik.

Amúgy Franklin D. Roosevelt (1933–1945) volt az első elnök, aki hivatali ügyben egyáltalán repülőre szállt. Ahogy az ő nevéhez fűződik a legelső hivatalos transzatlanti repülőút is, amikor 1943-ban a marokkói Casablancába utazott egy konferenciára.

Az első lökhajtásos repülő Dwight D. Eisenhower elnöksége (1953–1961) alatt, 1959-től állt szolgálatba, mégpedig egy Boeing–707 Stratoliner. Ugyancsak a legendás tábornok volt az első elnök, aki helikopterre ült.

John F. Kennedy elnöksége (1961–1963) alatt modernizálódott a gép dizájnja: a Boeing–707-es gép törzse egy máig használatos kék-fehér színösszeállítást kapott, kétoldalt a United States of America felirattal és az elnöki pecséttel, míg a gép farokrészére amerikai zászló került.

A ma is szolgáló gépeket 1991 óta használják az elnökök. A VC–25A az amerikai légierő által üzemeltetett Boeing–747-200B utasszállító repülőgép átalakított változata, amelyből jelenleg kettő is az USA vezetőjének rendelkezésére áll a marylandi Andrews légitámaszponton.

Hogyan néz ki belülről egy VC–25A típusjelű repülőgép? Elég jól. Először is mindkét gép olyan elektromágneses sugárzás kibocsátására alkalmas, amely összezavarja az ellenséges radarokat, illetve képes elhárítani a feléje irányított hőkövető és radarvezérelt rakéták támadását.

Az óriás Boeing, amelyet a Fehér Házban „az elnök égi irodájának” is neveznek, csaknem négyszáz négyzetméter alapterületű, méghozzá három szinten. Az alsó fedélzeten a csomagok kapnak helyet, valamint a fedélzeti konyha. A fő utastér a második fedélzeten van.

Az orr-részt „Fehér Háznak” hívják, ahol az elnöki lakosztály is található, benne hálófülkével, két ággyá átalakítható kanapéval, egy zuhanyfülkével és egy vécével, tükörrel és két mosdóval, az elnök magánirodájával, ahonnan szükség esetén beszédet intézhet a néphez.

A felszereltséghez tartozik egy orvosi állomás műtőasztallal, egy konferencia- és étkezőterem, két főzőkonyha, amely egyszerre száz embert tud ellátni, valamint kijelölt területek is vannak még a sajtó, a vendégek, a biztonsági és a titkársági személyzet számára.

– A halloween egy baromság! – mondja a kipirult arcú, félrészeg csontváz a kanapén. Csontarcát a szónoklata kedvéért a feje búbjára tolta, kipirulva az alatta hordott kövérkés, középkorú van. Kinyilatkoztatásához rövid gesztust tesz a jobb kezével, amitől leönti a cipőjét a középáras „Éljen a barátság!” nevű extra száraz vörösborral. – Nálunk – teszi hozzá miután egy pillanatra zománcos szemekkel elmereng a szemközti falon lógó divatos, geometrikus absztrakt festmény irányába. Aztán megint rám mered, arca elkomorul, és látszatra merész képzettársítással, nyomatékosan a levegőbe rajzszögezi:

– Argentin hangya!

Értetlenül nézek rá a saját poharam mögül, magam is udvariasan elkomorodva, miközben tisztában vagyok vele, hogy az „Éljen a barátság” éppen feloldja a fogzománcomat.

Azt már megtudtam, hogy az egyik vidéki egyetemünkön oktat, és nem érti, miért nem aratott szakmai sikert az 1956 a liberalizmus tükrében című tanulmánykötete, amin öt évig dolgozott. Elvált, az albérlete drága, de nem adja fel, pedig meghízott így negyvenesen. Utóbbit plasztikusan igazolja a hurkásan domborodó gerinc a fekete kezeslábasán. A gyerek kommunikáció szakos, az exneje pedig önismereti irodalomterápiára jár. „Az volt a horror, hallod, az a házasság, akkoriban egy ilyen bulin elég lett volna saját magunknak öltözni…”

A szoba másik felében dokumentumfilm megy Lugosi Béláról. Két zombi és egy baltás gyilkos nézik, a többi rémalak hangos zsivajjal beszélget, épp csak legyőzve a retró feelinggel recsegő skandináv deathmetalt. Igazából még tíz óra sincs, mindenki iszik, hogy utolérje magát. A bútorokon fekete huzat, csak az állólámpák égnek, de azokat is letakarta a házigazda halálfejmintás fekete tüllökkel. Jó lenne elmozdulni az ikeás puffról a lakás valamelyik másik részébe, valaki másokkal beszélgetni, egyáltalán: beszélgetni, de valahogy nem megy, a hülye jólneveltség vagy csak a teszetosza gyengeség miatt. És hogy jött ide az argentin hangya?

Forgatom a talpas poharamat, amire sárgával cápafogsorú kerek tökök vannak festve, és mókás lenne, de „Éljen a barátság” van benne. Most már megiszom.

– Argentin hangya, b*** meg! Egy kulturális argentin hangya!

Ha most előszedi a telefonját, hogy megnézessen velem egy ismeretterjesztő filmet a Youtube-on, elveszem a Lugosi-rajongó gyilkostól a baltáját, és megölöm. De nem. Csak elmondja. Hogy értsem a hasonlatot.

Szóval az argentin hangya. Invazív. De annyira invazív, hogy Európában hatezer kilométeres sávban csak az van. Szinte. Szuperkolónia! Idejött a globális kereskedelemmel, aztán marha jól érzi magát. Szaporodik, mint az őrült, felzabálja a kaját az őshonos hangyák elől. Azok meg odébb mennek, vagy éhen halnak, vagy mindkettő, vagy mittudom én. Mindenhez alkalmazkodnak! Úgy akkomodálódnak, hogy jobban se kell.

Ezen a ponton, biztos mert már pálinkát is ittam az „Éljen a barátság”-hoz, elképzelem, amint egyik-másik nagyon akkomodálódott argentinhangya-királynő közli a boly népével, hogy tulajdonképpen nem érzi magát nőnek, aztán kérelmet fogalmaz meg nemváltó műtétre, de azok nem engedik nekik, mert akkor leáll az invázió. Hoppá! Mondom is gyorsan a csontváznak.

A csontváz szerint hülye vagyok, mert ez komoly dolog.

– Pont ilyen a halloween. Nálunk. Mert az íreknél meg az USA-ban más! Ott őshonos! Ott megvan a kultúrtörténeti alapja, benne van a saját mitológiájuk, a… – Ezzel elvagyunk úgy negyedóráig, közben bedobunk még egy ötven fokos birset. Óvatosan megpróbálom közbevetni, hogy érdekelne, melyik indián nép kulturális hagyományaiban gyökeres ez a halloween, de nem figyel rám. – Az egész világon halloweeneznek! Japán halloween! Halloweenmanga! De semmi tartalma!

Nem akarok semmit, töltök még birset. Közben eszembe jut, hogy november 1-jén megint csak otthon gyújtunk majd gyertyát, mert annyira szanaszét vannak a halottaink a térképen. Egy hetes túra lenne mindenki sírját felkeresni. Nos eddig nem haragudtak meg érte.

A testes csontváz közben folytatja, már a pizza kontra paprikás krumpli globalizációs küzdelem posztmodern tragédiájánál tart.

Becsukta maga mögött az ajtót, és elégedetten simította le fényes nadrágját. Imádta, hogy tucatnyi színben, de ugyanabban a fazonban ennyi nadrágja van, amit cserélgethet. Ha akarta, szerelő lett, vagy tanár, de lehetett cowboy és Han Solo is. 

*

Az első doboz Duplót négyévesen kapta a szüleitől. Nagyon ügyes a gyerek, dicsekedett mindenkinek Anyu és Apu, kreatív és fantáziadús, bólogatott a rokonság.

Nézegette a kockákat, kicsi kezével megmarkolt egy nagyobb elemet, rárakott egy kisebbet és arra két még kisebbet. Kutya, kutya, vau, nevetett fel.

Kedvenc játékává vált.

A szülei megszokták, hogy a legónak örül legjobban, lassan minden ünnepre ezt kapott, és egyre bonyolultabb, egyre izgalmasabb dolgokat épített. Otthon ülő, jó tanuló lett, szobájában polcon álltak az összerakott állatok, bionicle harcosok és később a több nap alatt elkészült autók, gépek. Végzős konstruktőr volt az egyetemen, amikor egy kiállításon megismerkedett a Lánnyal, aki szintén imádott építeni az apró kockákból. Anyu és Apu készült az esküvőre, ő viszont nem ért rá ezzel foglalkozni, mert minden szabadidejét egy hatalmas nászterem létrehozására fordította, hullámzó függönyöket, feldíszített asztalokat épített, menyasszonnyal, ünneplő rokonsággal.

Kocka vagy, mondta a Lány, és elhagyta. Ekkor döntötte el, hogy épít egy saját várost, egyedül.

Várfalakkal kezdte, lovas figurákkal, szőke gombahajú királylányokkal, ekhós szekerekkel, patakkal, híddal, őrtornyokkal, felhúzható kapuval. Egy idő után rájött, a középkori város nem bővíthető tovább, még akkor sem, ha tanyákat épít mellé, állatokkal. Lebontás helyett félrerakta, de kiemelte belőle a templomot, és azt székesegyházzá bővítette. Emeletes házakat, gyárakat, repülőteret tervezett, lassan rászokott, hogy egész éjjel építsen.

A munkahelye egyre unalmasabb lett számára, a legóból működő liftet tervezni viszont kihívássá vált. Évek alatt a város egyre nőtt, elkészült az első, majd a sokadik felhőkarcoló, ezek már a plafonig értek, és egyre több lakosa lett. A város határában gátat épített a folyóra, a széles sugárutakon távirányított autócsodák száguldoztak, lassan elfoglalva a szobát, ezért ki kellett dobnia a bútorokat.

Egyik éjjel azt vette észre, hogy mintha megmozdulna az egyik figura. Másnap éjszaka több járókelő kicsit darabosan ugyan, de célirányosan haladt a metró felé, sőt egy kék ruhás a cukrászda teraszán beleivott a csészébe. Ahogy teltek az éjszakák, egyre többen keltek életre, hamarosan nyüzsgő emberek lepték el az utcákat, a busz dudált, a jelzőlámpák irányították a forgalmat.

Rohant haza mindennap a munkából, figyelte, ahogy az általa teremtett világ működik, és építette az újabb és újabb helyszíneket, ahogy kérték tőle, szükség szerint.

Ekkorra már a nappali is a városé lett, mohó fejlődése lassan nemcsak a berendezéseket, hanem őt is kezdte kiszorítani. Már nem volt szükség elemekre, távirányítókra, a vonat magától ment, a figurák beszélgetni, szerelmeskedni és kiabálni kezdtek egymással, koncertre jártak, szövetségeket kötöttek, és pártokat alapítottak. A bankban gyűlt a pénz, pedig azt nem ő teremtette. Tudta, hogy egy mozdulattal elseperhetne mindent, de abban bízott, hogy uralja a város életét. Az orvos gyógyított, a tanár tanított, a székesegyházban tőle, a konstruktőrtől egyre többet kértek.

A békét viszont nehezen tudta megőrizni. Az egymással szemben álló csoportok között a konfliktus mindennapossá vált. Igyekezett hol az egyiknek, hol a másiknak kedvére tenni, de ez nem ment érdeksérelem nélkül. A munkások rájöttek, hogy nélkülük nem épül az autópálya, nem működik a vasútállomás, és gyakran sztrájkba léptek.

Egyszerűen nem volt ideje munkába járni, figyelte a nyüzsgő életet, és próbálta megakadályozni a összezördüléseket. Még mindig ő volt a legfőbb hatalom, de egyre kevésbé figyeltek a véleményére. Nem vagyok már az életük része, döbbent rá.

Kirekesztettnek érezte magát, egy értelmetlen külső közeg részeként, miközben ahhoz a világhoz, ahová tartozni akart, nem férhetett. Otthagyta a munkahelyét, mert rájött, a város már nemcsak éjjel, hanem napközben is él, ebből pedig nem maradhatott ki. Nem evett, nem ivott, nem aludt, csak figyelt és intézkedett, lebegve az ébrenlét határán.

Teri néni egy sárkány volt. Igazi, hétfejű, legalábbis Teri bácsi szerint, akinek a nevét kevesen tudták, én is elfelejtettem, annyira drága jó ember volt a gonosz Teri néni mellett. Ő volt Teri bácsi, így egyszerűen.

Teri nénivel a lépcsőháztól jobbra, egy középső, világos bérlakásban éltek, ahová az utcafront felől is besütött a nap, mert Teri néni addig járt a tanácshoz – ma önkormányzatnak mondjuk – amíg visszakapta azt, ahonnan az ötvenes években kipenderítették. Igaz, azóta a lakás felébe vágott társbérlet lett, meg a tulajdont is elvette a rendszer, de Teri néni így is elégedetten rakta ki az erkély korlátjára a dunyhákat, hogy a levegő napsütésillatúvá puhítsa a libapehely-tölteléket.

Teri nénit a családja zsarnoknak tartotta. Teri bácsi azért haragudott, mert Teri néni szólt a főmérnök feleségének, hogy őt irodai munkára osszák be, ne kelljen fájós lábával járnia az üzem telephelyeit.

Teri bácsinak mindig fájt valamije, elsősorban az, hogy dolgoznia kell, ahelyett, hogy a sakkozókat nézné a Horváth-kertben. Ezért naponta elmondta Teri néninek, mekkora áldozatot hoz is ő a családért, azért, hogy Teri néni urizáló igényeit kielégítse, noch dazu egy könyvespolccal. A noch dazu kifejezést a főmérnök használta az üzemben, Teri bácsi pedig szívesen adaptált intelligens szavakat.

Teri néni ilyenkor pityergett egy kicsit a lavór felett, ahol épp darabolta a csirkét, aminek combját majd Teri bácsi magával viszi rántott húsként a munkába, mert Teri bácsi gyomra csak a házikosztot bírta. Teri néni ezért mindennap hajnali négykor kelt, a Szaratov hűtőből kivette az aznapi ebédrevalót, csöndesen megmelegítette magának az előző este lefőzött kávét, hogy a kotyogós nehogy felriassza Teri bácsit, aki szeretett az utolsó pillanatig aludni, majd nekikezdett a hús panírozásának.

Terinek könnyű, mondta mindenkinek Teri bácsi, mert nincs más dolga, csak az a kis porszívózás, mosás otthon, és a délutáni pletykálkodás a gangon. Teri néni ilyenkor sóhajtott egy nagyot, mert mindketten tudták, hogy Teri néni a főmérnöknél és más elvtársaknál takarít délelőttönként, de Teri bácsi szerint ez nem munka. A munka az, amit ő végez az irodában, elviselve az ostoba munkatársakat és a bunkó főnököket, Teri néni pedig úgyis élvezi a takarítást, hiszen tisztaságmániás. Teri bácsi szégyellte, hogy Teri néni így keres pénzt, ezért ezt titokként őrizték.

Teri bácsi elégedetlen volt a fizetésével, szerinte az ő szakértelmét nem becsülik meg eléggé, ezért elutasította, hogy a kollégái műszaki újításában részt vegyen, mert nem fog ezeknek azért a kis pénzért extra munkát végezni, ő így is mindent megad a családjának, őt nem fogják kizsigerelni, csapott az asztalra a harmadik sör után.

A söröket Teri néni cipelte fel a második emeletre fonotthálós szatyrában, amikor hazaért délutánonként a takarításokból. Az üvegek minden lépésnél nyikkanós koppanással ütődtek a lépcsőhöz. A másik szatyorban a friss csirkehús volt és a vacsorára szánt kenyér, felvágott, zöldség.

Teri bácsinak néha eljárt a keze, mert lusta és követelőző asszonnyal verte meg a sors, egyébként is, ki az úr a háznál. Egy sárkány, panaszolta benn a munkahelyén, mert Teri bácsinak nem voltak barátai sem, csak a családjáért élt.

Teri néni kéthavonta egyszer elment a régi iskolatársnőivel kaszinótojást enni a Jégbüfébe, ahol a pultnál állva meghallgatta, milyen áldott ember is az ő férje. Bólogatott. Nem mondta el, hogy Teri bácsi kártékony, rossz asszonyoknak tartja a barátnőit, akik közül az egyik, borzalom, el is vált, a másik pedig festeti a haját, ahogy azt sem, hogy Teri bácsi napokon át tartó részletes kikérdezést foganatosít ilyenkor róluk. A foganatosít is Teri bácsi kedvelt szavajárása volt.

Teri néni gyenge jelleme akkor vált nyilvánvalóvá a szomszédok számára, amikor elutazott a Balatonra. Itt hagyta ezt a drága embert egyedül, ellátatlanul, hát igen, Teri mindig csak magára gondol, fecsegte a sok pletykára éhes száj, Teri bácsi pedig mártírarccal köszönte meg a sok beadott süteményt, rántott csirkecombot.

Teri néni azért ment a Balatonra, mert az egyik elvtárs kétszintes házat építtetett a vízparton, és a súrolásért, takarításért olyan összeggel kecsegtette Teri nénit, amit nem lehetett elutasítani. Teri néni az egész napos hajtás után esténként felvett egy tiszta otthonkát, kiült a magánstég végébe, és hallgatta a vízen áthullámzó túlparti zenét.

Teri bácsi erre az időre szabadságot vett ki, kibicelt a sakkozóknak, és rászokott a sarki kiskocsmára, hiszen az üvegeket felcipelni nagyon nehéz lett volna az ő fájós lábával.

Teri nénit a gang kiközösítette, mert hazatérve azt tervezte, hogy a keresett pénzből kifesteti a lakást, ezzel Teri bácsit mély depresszióba kergetve. Sárkány, egy csepp nyugalmam sincs tőle, járta végig Teri bácsi az együttérző szomszédokat, és hetekig nem beszélt Teri nénivel büntetésből.

Nem is lett a festésből semmi, mert a pénzre Teri néni és Teri bácsi felnőtt gyermekeinek volt jobban szüksége, Árpi autót akart venni, Verocska pedig a bolgár tengerpartra vágyott repülővel. Teri néni szokásos módon, titokban elsírta magát, és feladta hatalmas álmát egy kifestett lakásról.

Maradt minden a régiben, Teri néni évente kétszer, húsvét és karácsony előtt, létrára mászott, és ultrás vízzel lemosta Teri bácsi mezítlábas Symphoniájának lerakódott sárgás füstnyomait a falról. Teri bácsi ilyenkor elmenekült otthonról, mert ki bírná ki ép ésszel ezt az állandó felfordulást, amit ez a sárkány teremt, magyarázta megértő hallgatóságának a kocsmapultnál.

Csodálatos univerzumban él. Boldog és gondtalan. Ha mosolyog, tudják, jó helyen van. Bárcsak az egész világ ilyen volna.

Minden azzal kezdődött, hogy megkérdezték tőle, minek tartja magát. Ha szívére teszi kezét, mit válaszol: abbaista vagy boniemista. Habozás nélkül felelt. Olyan nincs, hogy boniemista, csak olyan, hogy boneymista. Kimondva tök mindegy, vihogták a fiúk, ő pedig érezte, hogy bajban van. Tudta, az utcában csak ő abbaista. Ha bevallja, megverik. Ha hazudik, önmagát csapja be. Próbált időt nyerni, hátha talál innen kiutat. De ha valami, legkevésbé az idő húzható. Ott van mindenhol, nincs is sehol, mégis múlik. Furmányos fejtörő.

Fontos ez, kérdezte, és látta, hogy az. Hat nyurga srác állt vele szemben. Az egyik az ujját tördelte, a másik arcára örök vigyor tapadt, a többiek meg úgy néztek ki, mint akik fél perc múlva megverik. A legmagasabb fiú fehér színű pólójára Bobby Farrell nevét írták vastag filccel, öccse Boney M. pecsétgyűrűt viselt. Vurstliban lőtte, négypálcás kincs.

Ebből nincs menekvés, nézte a feléje gyűlő vadakat. Úgy érezte, mintha a világ összes falát mögé húzták volna, a téglasor felfelé az égig ért, oldalt meg a végtelenbe. Pedig az utca, ahol álltak, üresen kongott, töredezett aszfaltja a folyóig nyújtózott.

Mi lesz, öcsi, az idő lejárt. A fiúk közelebb léptek, érezte testük párolgását. Az erőszak szaga édes, állapította meg, és elámult, hogy az élet milyen egyszerű. Minden csupa kémia. A félelem szúrós és friss, akár a hegyi levegő, a szájban viszont vasas ízű.

De az is lehet, csak a vér miatt érezte így, amit a földre köpött. Ekkor már az oldalán feküdt. Nem tudta, hogyan került le. Minden gyorsan történt. Összehúzta magát, magzatpózban várta az újabb rúgást. Egy idő után az sem fájt.

A csönd jázminillatú, gondolta, az idő meg óceán. Sosem járt ott, még a tengert se látta, de tudta, másként nem lehet.

Aztán a fehér pólós sörillatú leheletét érezte arcán, közel hajolva kérdezte, hogy mondja meg, hogy abbaista-e vagy boniemista. Így, a földön fekve talán könnyebb már a válasz.

Már csak suttogni tudott, talán ki sem mondta, odabent formálta a hangokat: Agnetha, Björn, Benny, Anni-Frid.

Jázmin és óceán. Egyre erősebben ölelte egy álom, húzta magához. A születés előtti pillanat lehet ilyen. Méz illata villant tudatába, majd jázmin és óceán, és lényének alakja, legkevésbé emberforma, egy pillanatra felizzott az univerzum szövetén.

Észrevesszük majd, ha meghalunk? Lesz valaki, aki figyelmeztet, vagy csak a bennünket körülvevő nagy sötétség válik gyanússá, meg az a baromi nagy csend? Halálunk után kívánjuk még a töltött káposztát, és eszünkbe jut, hogy megkeressük azokat, akiknek halálunk után akartunk úgy igazán beszólogatni? Lesz-e termő borvidék a végtelen sötétségen túl, és borozgatunk-e azokkal, akik fent várnak ránk? Itt egy mese felnőtteknek, akik nem hisznek, és kételkednek abban is, hogy az írók igazat mondanak.

Nem érzem a kezem, a metszőollót képtelen vagyok felemelni, pedig anélkül nem tudom levágni ezeket a hatalmas szőlőfürtöket. Feszül a bőröm, mindenem sajog. Benyelhettem valami ronda vírust. Nem hiányzott épp most, amikor szüretelünk. Ha covidos vagyok, annyi az idei bornak, mindenkit megfertőzök vele.

A tegnap esti buli tényleg durva volt, jó sok pálinka fogyott, én pedig kísérőnek gin-tonikot ittam. Azt hiszem, hatig számoltam, aztán már csak arra emlékszem, hogy a haver gyilkos kuvaszát idomítom. Reggel a telefonomban találtam egy fotót – a fejemet a kutya hatalmas fogai közé próbálom betuszkolni. A többiek szerint oroszlánszelídítőt játszottam. Ébredés után rettenetes másnaposság gyötört, olyan érzésem volt, mintha összementem volna.

A tükröt messzire elkerültem, nem volt kedvem a gyűrött fejemmel szembesülni. Reggelire kevertem magamnak még egy gin-tonikot, gondoltam, kutyaharapást szőrével. Nem esett jól, de megittam. Hat órakor már az autóban ültem, ami kihozott a tanyára. Az egész rokonság összegyűlt, itták a pálinkát, és azon vitatkoztak, ki kivel kerüljön párba, ugyanis minden szőlősorba két ember állt be szüretelni.

Nálunk az a hagyomány, hogy egymással szemben szedjük a szőlőt, így gyorsabban haladunk. Legalábbis a hivatalos verzió szerint, de az igazság az, hogy ebben a felállásban legalább lehet pletykálkodni. Én az egyik falusi asszonyt kaptam párnak; arra gondoltam, most mindent megtudok, ami a környéken történt az utóbbi fél évben. Alapesetben nem bántam volna, sőt még szórakoztatnak is a történetei, de ebben az állapotban még a lélegzetvétel is zavart, a fejem szétrobbanni készült. Szó szerint úgy éreztem magam, mint akit hatalmas lufivá pumpáltak.

Miután beálltunk a sorba, kicsit csodálkoztam, hogy a párom nem beszél. Némán szedte a fürtöket, mint aki haragszik rám. Eleinte arra gondoltam, megkérdezem, mi a baja, de aztán úgy döntöttem, jobb, ha csendben szedjük a szőlőt, legalább némán szenvedhetek. Néhány óra elteltével egyre rosszabbul éreztem magam. Egyszerűen nem jutottam egyről a kettőre, nem akart megtelni a vödröm. Nem bírtam megfogni a metszőollót, a lábaimat nem éreztem, az egész testem feszült, sajgott.

Úgy döntöttem, leülök pihenni, és megnyomkodom az elzsibbadt lábaim. Jézusom! Eltűnt mindkét lábam, és a kezeimet sem látom! Valaki adjon egy tükröt! – ordítottam. Az a rohadt kuvasz, az haraphatta le! – gondoltam, és közben az jutott eszembe, hogy talán már meg is haltam, csak nem vettem észre. Egyszer olvastam arról, hogy létezik ilyesmi, mármint hogy az ember olyan erősen ragaszkodik az élethez, hogy egyszerűen nem veszi észre, ha eltávozik az élők sorából. Aztán meg arra gondoltam, ha tényleg halott lennék, reggel nem hánytam volna tele a vécét. Az ordítozásomra többen is összeszaladtak.

Mindenki keresgélt, és azt állították, hallják, hogy valaki segítségért ordibál, de nem látják, honnan jön a hang. Hiába üvöltöztem, hogy: Itt ülök a földön, nézzetek már ide! – senki rám sem hederített. A mellettem álló szőlőtőkét bámulták, s azt állították, olyan ez, mintha az egyik szőlőfürtből jönne a hang. Arra gondoltam, ezek még többet ihattak tegnap este, mint én, ha ekkora marhaságot beszélnek.

Seregélyek vijjogása térített vissza a valósághoz. Az egyik éppen felém repült. Ahogy közeledett, egyre nagyobbnak láttam. Mire felém ért, teljesen elvesztem az árnyékában. Az jutott eszembe, ha nem haltam meg, akkor valaki bedrogozott, mert ilyen dolgokat tiszta fejjel biztosan nem hallucinál az ember. Az egyik seregély lecsapott rám, és a csőrébe vett.

A madár gyorsan elhagyta a borvidéket, majd hosszan körözött egy tó fölött. Arra gondoltam, most aztán tényleg szívás, hogy nincs se kezem, se lábam, mert ha ez a madár véletlenül beleejt a vízbe, nem tudok kiúszni. Aztán egyre lejjebb és lejjebb ereszkedett, a víztükör egészen közel került hozzám. Kirajzolódott benne egy hatalmas seregély, aki a csőrében egy szőlőszemet cipel. Szép nagy, érett, lédús gyümölcs volt, kék bőre hamvas és feszes. Tetszett a látvány, mosolyra húzódott a szám, akárcsak a szőlőszemé.

Úgy gondoltam, mottóval kezdem ezt a történetet, idézettel a múltból. Merthogy látva a híres emberek esküvőinek képeit, szó bennszakad, könnycsepp legördül, egy régi nóta jut az eszembe. Az Apostol énekelte az 1978-ban megjelent A létrán című lemezén. Szövegét Szenes Ivánnak köszönhetjük:

Ma férjhez megy a lány – halleluja

De nem énhozzám – halleluja

(...)

Szerettem őt, elismerem

Ő is akart, kétségtelen

Hogy sikerült elvesztenem

Jobb neje lett a drágám másnak

[…]

Ma férjhez megy a lány – halleluja

De nem énhozzám – halleluja

Vicces dal, humoros, és nem mondható, hogy házasságellenes. Sőt örömteli. Mert a lényeg a házasság, ugye. Valaki mindig boldog. Ásó, kapa, nagyharang. Aztán az élet kereke úgyis arra fordul, amerre haladnia kell. Az esküvő napján ki gondol a jövendőre. Amikor minden fehér és rózsaszínű, elképzelni sem lehet a napot, amikor minden véget ér.

Szóval történt egyszer, nagyon régen, de olyan régen, hogy tán igaz sem volt. Amúgy igaz, nevettem, amikor mesélték, nagyon emberi.

Esküvőnk hőse a férj. Nem azért, mert volt mersze megnősülni, hiszen szívből mondott igent, a szeme ragyogott a szerelemtől, hevesen dobogó szívvel állt az oltár előtt. Hőssé akkor vált, amikor már javában tartott a lagzi. Ettek, ittak, díntak, dántak, táncra perdültek, könnyes szemmel mulatoztak, egymást lapockázva örömködtek.

A férj azonban, szép szál legény, egyszer csak bajba került. Valamelyik étel illata facsarta az orrát, tüsszentésre késztette. Ezzel még nem is lett volna gond, csak kendő kell a kézbe, aztán hadd szóljon, de a férj emésztőrendszerében fergeteges elegyet alkottak az elfogyasztott ételek. A szakirodalom ezt valahogy úgy magyarázza, hogy a szénhidrátokat lebontó baktériumok miatt gáz keletkezik. Van erre másféle szó is, nem is egy, de az már inkább a folyamat végét jelöli, a hanghatással és szagfelhővel járó végkifejletet. Mindezt tényleg úgy kell elképzelni, ahogyan a szőlőszemek fermentálódnak a hordóban, majd a folyadékban buborékok képződnek. De ebbe inkább most ne menjünk bele.

Szóval a férj homloka erősen gyöngyözött. Egyszerre próbált nem tüsszenteni, és kísérletet tenni arra, hogy el ne szellentse magát. Nyilván nem tudta, csak sejtette, hogy amennyiben e két folyamat egy időben következne be, az olyan eredménnyel járna, amit bármelyik fizikatanár kéjes mosollyal az arcán magyarázna a nebulóknak, azok meg egy életre bevésnék a fejükbe a kölcsönhatás lényegét.

A férj kényszerűségében úgy döntött, angolosan távozik az ünnepi asztaltól, így minden problémája távol a násznép zsivajától megoldódna, de ekkor – isteni beavatkozás vagy csak életszerű pillanat? – az após figyelmet kért. Tenyerét a veje vállára tette, jelezte, hogy szólni kíván. Köszöntőt mondana, ha lehet, mert a szíve a kezében remegő, pálinkával teli pohárral együtt túlcsordult, szeretetét és boldogságát most megosztaná mindenkivel. Éppen most.

A csönd és az após tenyere tonnányi súllyal nehezedett a férj vállára. A férfi homlokán patakokban folyt a verejték, nem győzte damasztszalvétával felitatni, és becsületére váljék, végig ülve tudott maradni, amíg az após beszélt, majd miután az öreg végzett mondandójával, reményt látott a kortyok mögött megbúvó csendben, riadt tekintetével a menekülőutat kereste.

Ekkor azonban, ez már biztosan nem lehet másként, csak úgy, hogy az istenek is szórakozásra vágytak, az após ismét megszólalt. Az ifjú férj felé fordulva kérdezte, hogy édes fiam, nem akarnál te is párt szót mondani...

A férj tudta, sorsa bevégeztetett. Kényszeredett kínnal markolta a feles pohár szárát. Körbenézett a társaságon, számba vette a lehetséges károkat... Azoknak a tekintetét kereste, akikről tudta, hogy a legnagyobb bajban is mellette szoktak állni. Irgalmatlan messzeségből látta őket... Koncentrált, hasizmait feszítette, záróizmait szorította, próbálta visszafojtani az orrában mocorgó, felszakadni vágyó tüsszentést.

Óvatosan megmozdult. Örömmel tapasztalta, hogy védekező taktikája működött. Lassan kiegyenesedett. Elhatározta, hogy röviden szól, aztán pálinka be, irány a mosdó. Jobbra van, oldalt, a zenekar mellett. Legalább a dobos nyomhatna egy hangos szólót...

Homlokán végigtörölt a damaszttal, nagy levegőt vett, és belekezdett mondandójába.

Vagyis csak kezdett volna... A tüsszentés évezredek óta szunnyadó vulkán erejével tört ki belőle. Ezzel egy időben záróizmai elernyedtek, a gázok pedig, amelyek eddig feszülten arra vártak, hogy a légkörbe jussanak, hangos robbanással, mit robbanással, robbanássorozattal áramlottak ki egységnyi méretű keresztmetszeten. Az ég dörög így, amikor a villámok csapkodnak a közelben. A víz robaja zeng így, amikor áttöri a gátat. S hogy ez a történet azért mégis emlékezetes lett, az annak is köszönhető, hogy a tüsszentés következtében a férj orrából a nyálkahártya mirigyei által termelt sűrű váladék is előbukkant, jégcsapként lógott a mélybe.

Így állt a férj a násznép előtt, kissé előre dőlve, létezésének kiszolgáltatott állapotában.

„A tőzsde olyan, mint egy nagy kaszinó, ahol mindenki italozik. Ha te megállod, hogy ne igyál, minden rendben lesz” – tartja a tőzsdéről Warren Buffett amerikai üzletember. Az árukereskedés az ember születésével gyakorlatilag egy időpontra tehető, majd ebből fejlődhetett ki a tőzsde, ami gazdag, és hosszú múltra tekint vissza. Az igazi tőzsde gyökerei egészen az 1500-as évekre nyúlnak vissza, Antwerpen és London utcáin kelt életre. Az általunk ismert modern kereskedés pedig az amszterdami tőzsde 1668-as alapításával kezdődött. A modern tőzsdékhez kapcsolódó elemeket, mint például a nyilvános részvénykibocsátást először itt vezették be. Innen pedig az 1700-as években világhódító útjára kelt, hogy végül kormányok döntéseit és üzletemberek sorsát határozza meg.

1776. július 4-én a Kontinentális Kongresszus elfogadta a tizenhárom gyarmat Brit Birodalomtól való függetlenségét kimondó Lee-határozatot, így ezen a napon elfogadták az Amerikai Egyesült Államok függetlenségi nyilatkozatát. Majd mindössze 16 évvel később, 1792. május 17-én megalakult a New York-i Wall Street. 1817-ig csak államkötvényekkel és banki részvényekkel kereskedtek, ezt követően vette kezdetét a vállalati részvényekkel való kereskedés. Ezekben az években már dübörgött az ipari forradalom, ami átfogó társadalmi, gazdasági és technológiai változást hozott magával, és az élet minden szegletét megreformálta. Azon túl, hogy az ipari forradalmak sorozata meghatározta a történelmet, és először Lord Palmerstont – a világtörténelem egyik legnagyobb külügyminiszterét –, majd később az Amerikai Egyesült Államokat a világ vezetőjévé tette, természetesen mindent megváltoztatott a gazdaságban, és így a tőzsdén is.

Az új kommunikációs technológiák, mint például a távíró, lehetővé tették a nagy távolságokra történő részvényügyleteket, és segítettek létrehozni a nemzeti tőzsdéket. Idővel pedig számos magántőzsde egyesült szabályozott nyilvános tőzsdévé. Majd az 1929-es tőzsdei összeomlás gazdasági világválságot indított el, de később szigorúbb ellenőrzéseket vezettek be a túlzott spekuláció és a csalás korlátozása érdekében, és ez végül 1934-ben az Értékpapír- és Tőzsdebizottság (SEC) megalakulásához vezetett. Azóta a tőzsdék világszerte figyelemreméltó növekedésen mentek keresztül, majd végül elválaszthatatlanul összekapcsolódtak a nemzeti gazdaságokkal és a globális kereskedelemmel. A 20. század közepe óta a tőzsdék globalizálódtak, átálltak az elektronikus kereskedésre, és több ezer vállalatot, valamint a befektetések széles körét jegyzik.

Gyakran felmerülő kritika a tőzsdével szemben, hogy csak a kapitalisták kaszinója, ahol jóformán a szerencse dönt. „Senki nem tudja, hogy egy részvény értéke felfelé, lefelé vagy oldalra fog-e menni, legkevésbé a brókerek. De úgy kell tennünk, mintha tudnánk” – hangzott el a Wall Street farkasában. Ugyanakkor a tőzsdéről nem ilyen egyszerű ítéletet mondani. Ugyanis három kulcsfontosságú szerepe van: egyrészt a vállalatok részvényeket tudnak kibocsátani, így azok pénzhez jutnak, amiből ha nem spekulálnak, akkor a nagyobb profit elérése érdekében végül hatékonyságnövelést finanszíroznak.

Másrészt rengeteg ember megélhetését biztosítja a tőzsde, rengetegen itt kereskednek, és ebből nagyon nagy vállalatokat tartanak fenn. Végezetül, mivel minden befektető a legnagyobb profit elérésére törekszik, így hosszú távon a pénz az innovatív és folyamatosan növekvő vállalatokba áramlik, ez pedig javítja az erőforrások elosztását. Így a tőzsdével szembeni kritikát szintén pont Warren Buffett fogalmazta meg talán a legjobban: „megtanultuk, hogyan termeljünk sok árut és szolgáltatást, de azt még nem tanultuk meg, hogyan osszuk meg mindenkivel a bőséget”.

Kevés olyan vállalattal találkozni manapság, mely olyan tempóban diktálná a techvilág aktuális trendjeit, mint az Apple. Még csak néhány nap telt el az iPhone 16-os széria leleplezése óta, máris arról olvasni, a konkurens gyártók hogyan szerelnének az almás telefonokban frissen debütáló Kameravezérlőhöz hasonló gombot saját készülékeikbe. Persze korábban már más iphone-os fejlesztésekre is lecsaptak „a többiek” – elég csak a Dynamic Islandre gondolni –, ami nem meglepő; a vállalat évtizedek óta a technológiai innováció krémjét képviseli, a manapság Tim Cook által vezetett Apple azonban sokak szerint már nem olyan, mint ahogyan azt alapító atyja, Steve Jobs megálmodta...

1976-ot írunk, Steve Jobs, Steve Woziak és Roland Wayne ekkor alapítja meg az Apple Computer Inc.-et, ami a két Steve hobbijára épülő garázsvállalkozásként indul el – nem sokkal később pedig piacra dobják első számítógépüket is, az Apple I-et. A gép nem hoz kirobbanó sikert, az akkoriban húszas éveik elején járó lázadó fiatalok azonban nem adják fel, és elkészítik az Apple II-t, amiből 1977-ben 2500 darabot adnak el, négy évvel később ezt a számot pedig már 210 ezerre emelik. A gépek sikerének köszönhetően egyre többen figyelnek fel az Apple-re, úgy tűnik, Jobs tényleg tud újat mutatni; az álom azonban egyszer csak kettétörik. Steve Jobs 1985-ben hatalmi összetűzések miatt elhagyja az Apple-t, és új céget alapít NeXT néven.

Távolléte a vártnál sokkal tovább, közel tíz éven át tart, az Apple azonban 1996-ban felvásárolja a NeXT-et, egy évvel később pedig Jobs az Apple ideiglenes vezetőjeként visszatér a vállalathoz – innentől kezdve pedig az almás cég megállíthatatlanná válik. 1998-ban piacra dobják az iMac-et, ami átütő siker lesz, többmilliós példányszámban értékesítik. 2001-ben forradalmasítják a zenehallgatást az iPoddal, míg 2003-ban a digitális zenevásárlást helyezik új dimenzióba az iTunes elindításával. 2007-ben megjelenik az első igazi okostelefon, az iPhone, három évvel később pedig az iPad, a többi pedig már csak történelem. A vállalati sikert azonban beárnyékolja Jobs egyre csak romló egészségügyi állapota...

Elkerültük egymást anyámmal, ő a szülői értekezletre sietett, én haza rohantam, pedig nem gyűlöltem az iskolát, sőt… Ha megfeszülök sem tudok visszaemlékezni arra, hogy a kisöcsém mivel foglalatoskodott a teljesen átlagosnak ígérkező kora őszi délutánon. Az biztos, hogy apám már előttem hazaesett, a tőle megszokott intenzitással kapcsolgatott egyik csatornáról a másikra, mert a pocsék műsorok egyáltalán nem tudták lekötni megfáradt figyelmét, de elérkezett a pillanat, amikor már nem volt értelme adót váltani, mert mindenütt megszakították az éppen futó műsort. „Amerikát megtámadták!”

A füstölgő, hamarosan összeomló ikertornyokat látva olyan izgatott lettem, hogy majdnem leestem a kanapéról. Lehet, hogy nem ez volt az érzelmileg legérettebb reakció, hiszen hamarabb rá kellett volna döbbennem, hogy tömegek halálát nézzük élő egyenes adásban, nem babra megy a játék, nem egy akciódús sorozat újabb epizódját látjuk. 2001. szeptember 11-én nem az áldozatok jutottak először eszembe. Ma már értem, hogy mitől lettem olyan izgatott: a történelemnek sosem lehet vége, kereke ekkor ismét forgásba lendült. Mi meg az otthon melegében néztük.

Állítólag tátott szájjal bámultam a közvetítést, aztán ugrabugrálva kérdezgettem, hogy akkor most mégis mi lesz, az egyébként inkább bőbeszédű apám azonban szóhoz sem jutott a döbbenettől, végtelenbe nyúló másodpercek után csendesen, kérdéseimet figyelmen kívül hagyva azt latolgatta, hogy kik, melyik szervezet vagy ország állhat a terrortámadás mögött. Háborút, Afganisztánt, Iránt emlegetett, és Észak-Koreát sem zárta ki a végrehajtók, kitervelők közül. Az esti híradó után már kívülről fújtam, hogy kik a tálibok, hol van pontosan Afganisztán és kicsoda Oszáma bin Láden, akire akkor még nem tudtam hús-vér emberként tekinteni, mesebeli alaknak tűnt turbánjával, hatalmas szakállával, kiismerhetetlen tekintetével.

Anyám még az esti híradó előtt hazaért, kirohantam hozzá az előszobába, hogy elmondjam neki, mi történt, de osztályfőnökömnek hála már mindenről tudott, nem tűnt különösebben zaklatottnak. Gosztonyi Laci bácsi, a világ legjobb történelemtanára tanítás után, a szülői értekezlet előtt a szertárban hallgatta rádióját, messze a szüleink előtt járt. Az értekezlet nyitányaként tájékoztatta őket a terrortámadásról, „Kedves szülők, legelőször is tájékoztatnom kell önöket arról, hogy az Egyesült Államokat megtámadták a saját területén” – idézte anyám a tanáromat. A mai napig csak szeretettel tudok Laci bácsira gondolni, szavai közelebb hozták, különös súlyt adtak a támadás hírének.

Már megint eltévedtem. Hiába, ha az ember angyal, aki mindig éhes, és a mennyország helyett inkább a csokoládégyárak, illetve gyorséttermek felett lebeg, könnyen megesik, hogy elterelődik a figyelme, nem nézi rendesen a GPS-t, így aztán nem ott ér földet, ahol eredetileg tervezte. Így kerültem egyszer egy furcsa faluba, ahol a húslevesfőző versenyen kis híján megfőztek, mert nagy madárnak néztek. Most meg egy szemetesben landoltam, szerencsére nemrég ürítették ki, így nincs benne semmi. Legalább rendesen elférek benne.

Bevallom, a nyáron sokat híztam a lángos, palacsinta, kukorica szentháromságtól, de hát ki tud ellenállni ennyi finomságnak, pláne, ha folyamatosan előtte van. Az elmúlt három hónapban egy balatoni strandon dolgoztam őrangyalként, s mivel szerencsére kevés dolgom akadt, így unaloműzésként ettem. Gyakorlatilag mindent, amit láttam.

A szezon végeztével átirányítottak egy iskolába, de úgy látszik, a GPS kibabrált velem, mert a suli helyett egy kórház konténerében sikerült leszállnom. Csupán az apróbetűs, csillagozott lábjegyzetben merem bevallani, hogy a balesetem oka nem a nagy melegtől megzavarodott GPS volt, hanem egy darabka megolvadt csokoládé, amit repülés közben a zsebemben találtam, s amit próbáltam kulturáltan elfogyasztani. S mivel ez nem sikerült, és mindenem maszatos lett, a vadonatúj, csillogós retikülömben nedves törlőkendőt kerestem. A navigáció kiesett a kezemből, én meg zavaromban utánazuhantam. Így kerültem a kórházi szemetesbe.

Arra gondoltam, ha már itt vagyok, nem töltöm haszontalanul az időt, benézek kicsit a baleseti sebészetre, ahol korábban az apám és a nagyapám is dolgozott. Mindketten orvosok voltak, amíg éltek. Haláluk után szintén angyalok lettek, csak ők nem kaptak őrző-védő feladatokat, ugyanis a termetük nem volt hozzá megfelelő. Én persze a család minden tagjánál nagyobbra nőttem, s amikor először megláttak a mennyországban, azonnal őrangyali feladatok teljesítésére osztottak be. Azt is elárulom, hogy a baleseti sebészeti osztály nem a szakma szeretete miatt vonz, hanem a rántott húsos szendvicsek miatt, amiket a folyosó végén lévő büfében lehet venni.

A váróteremben rengeteg ember ül. Az ég és föld között ilyen tekintetben nincs nagy különbség. Az emberek itt is, ott is várakoznak, csak itt azért, mert a fűnyíróval levágták a lábujjukat, fent meg mert mindenki vezekelni akar a nagyfőnök előtt.

Még apám idejéből emlékszem arra, hogy a baleseti sebészet folyosóján hol van a büfé, ezért arra veszem az irányt. Senki nem néz rám, a földi halandók egy átlagos, kövér, középkorú nőnek gondolnak, nem láthatják a szárnyaimat. Jól ismert illat csapja meg az orromat, sokszor éreztem ezt, amikor gyerekként édesapámra vártam a folyosón. Miután anyám fiatalon meghalt, apám egyedül nevelt fel, s mivel esténként sokáig rendelt, kénytelen voltam a törött bokájú, kificamodott vállú betegek között ücsörögni. Pontosan tudom, hány csempe vezet a rendelő ajtajától a folyosó végén lévő ajtóig. Unalmamban milliószor megszámoltam.

Most is ezt teszem, csak nem unalmamban, hanem nosztalgiából, meg hogy el ne tévedjek. Hiába bolyongok a folyosón, nem találom a rántott húsos szendvicset. Azt még nem is mondtam, hogy bár a mennyországban nem fogyasztunk emberi táplálékokat, csak ambróziát, ami magas cukortartalma miatt veszettül hizlal, de amikor földi küldetésen vagyunk, megengedett az itteni ételek evése. Ezért is szeretem különösen ezeket az utakat. Hiába telt el jó néhány év jobblétre szenderülésem óta, a csülökről, a velős pirítósról meg a töltött káposztáról nem tudok lemondani. A múltkor egy lagziban, ahol a menyasszonyra vigyáztam, úgy bekajáltam, hogy hetekig fájt a gyomrom meg az epém. Hiába, halottnak sem vagyok már a régi.

Egy csempe, két csempe, száztíz, százhúsz... Óriás világosság. Jesszus, véletlenül visszakerültem a mennyországba? Felnézek. Ez nem a nagyfőnök szobája, ez egy műtő.

Ott egy angyal, nem akarom, hogy magával vigyen!, mondja a műtőasztalon fekvő beteg, akit éppen most készül elaltatni az aneszteziológus. Feri bácsinál máris beütött a cucc, nevetgél az altatóorvos, miközben én arra gondolok, milyen tájékozatlanok az emberek, nem tudják, hogy a haldoklókat nem az angyalok viszik magukkal, hanem a kaszás, akit per pillanat sehol nem látok. A műtőbe bemosakodott doktor lép be, tetőtől talpig beöltözve, maszkban szerencsére nem vesz észre, sikerült elbújni egy paraván mögött, bár nem volt egyszerű eltakarni a méretes testemet. Korog a gyomrom, ennivalót kellene szereznem, valahogy ki kell jutnom a műtőből még mielőtt belevágnak ebbe az emberbe. Nem bírom a vért, félek, hogy elájulok.

Nem is volt szöszi...

19 éves volt, amikor az őt foglalkoztató modellügynökség tulajdonosa, Emmeline Snively rábeszélte, hogy festesse platinaszőkére barna, göndör fürtjeit, továbbá egyenesítse ki hullámosra, mert úgy dögösebb.

Sőt, még csak nem is volt Marilyn Monroe. 1926. június elsején Norma Jeane (ejtsd: dzsín, nem dzséjn!) Mortensonként született, habár egy 2022-es DNS-teszt kiderítette, hogy a vér szerinti apja nem Mortenson, hanem Charles Stanley Gifford, aki Norma Jeane édesanyjának, Gladys Pearl Bakernek volt a munkatársa a kislány fogantatásakor.

Jóformán semmi sem az Marilyn Monroe-ban, aminek látszik. Például az orra és az álla sem, mivel mindkettőt kisebb plasztikai műtéttel korrigálták, nem is beszélve a fogsoráról, ugyanis a lánynak enyhe mélyharapása volt, azaz a felső fogsora túlságosan eltakarta az alsót.

Ki tudja, a kebleit is megcsináltatta volna-e, ha az efféle plasztikai műtét ismert lett volna az ötvenes-hatvanas években...

Monroe élete mintha csak a legemlékezetesebb filmje, a Van, aki forrón szereti befejező képsorának az esszenciája lenne. Amikor a nőnek álcázott Jack Lemmonba fülig szerelmes milliomos az esküvőjüket tervezi:

„Felhívtam a mamát! Örömében sírva fakadt! 

Én nem esküdhetek a mamája ruhájában, hiszen, nekem egészen más az alakom!

Átalakítjuk.

Öntsünk tiszta vizet a pohárba, mi nem házasodhatunk össze!

Miért nem?

Először is azért, mert nem vagyok természetes szőke!

Nem számít!

Dohányzom!  Éjjel-nappal dohányzom!

Nem zavar.

Szörnyű múltam van. Három éve együtt élek egy szaxofonossal!

Megbocsátom.

Tovább, nekem nem lehet gyerekem.

Örökbefogadunk!

Kérem, értse már meg végre! Férfi vagyok!

Igen? Senki sem tökéletes...”

No de mindez kit érdekelt? Engem biztosan nem. Marilyn Monroe-nál csábosabb, igézőbb, naivabb szöszit nem hordott a hátán a filmvászon, Brigitte Bardot hozzá képest Kathy Bates volt a Tortúrában. Ahogy a Van, aki forrón szeretiben önmagát ukulelén kíséri a vonaton, és fülbemászóan énekel (jó hangja volt, bizony!), az maga a gyönyör.

Oké, nem volt makulátlan az élete, de hát kinek az? Állítólag sokáig édeshármasban élt a filmtörténet két óriásának fiával, Charlie Chaplin Jr.-ral és Eddie G. Robinson Jr.-ral, ahogy az a sokkolóan depresszív remekműben, a Blonde (Szöszi) című Andrew Dominik-opuszban erős hangsúlyt kap. (Bár állítólag az egész csak kitaláció, legalábbis írásos dokumentumok nem tesznek említést erről a sajátos szerelmi háromszögről.)

Nagy ügy... Ettől függetlenül Ana de Armas tökéletes Marilyn a filmben, de ez csak egy mellékszál.

Egyébként ha már Van, aki forrón szereti: Eddie G. Robinson Jr. egy cameo erejéig szerepel a filmben, ő az a Johnny Paradise, aki a gengszterfőnök születésnapi buliján előugrik az ünnepi tortából, és mindenkit legéppisztolyoz.

De még ez az édeshármas – ha egyáltalán igaz volt – a legkevesebb. Ha már szó esett románcokról, Norma Jeane/Marilyn Monroe háromszor ment férjhez, először néhány nappal tizenhatodik születésnapja után a szomszéd sráchoz. Aztán már híres színésznőként a baseball-sztár Joe DiMaggióhoz, majd végül Arthur Millerhez, immár harmincévesen.

Már ez utóbbi románc kezdete is zűrös volt, valahogy jellemző Marilyn életére. Elia Kazan, a neves filmrendező ismertette össze a filmsztárt és az írót, amiben csak az a kissé szokatlan, hogy Kazan éppen kavart Marilynnel...

Mindegy is, az ismerkedés 1950-ben történt, és évekig látens volt kettejük szerelme, míg végül 1955-ben vulkánként tört a felszínre.

27 évvel ezelőtt ezen a napon hunyt el Diana hercegné, miután a paparazzik elől menekülve szerelmével, Dodi Fayeddel együtt balesetet szenvedtek egy párizsi alagútban. A nép hercegnéjének is nevezett Diana az egyik leginkább kedvelt tagja volt a királyi családnak, ám nem érezte annyira otthonosan magát ebben a közegben.

Diana hercegné az akkor még herceg Károllyal összeházasodva a legelőkelőbb arisztokraták közé került, és édesapja révén ő maga is a nemesekhez tartozott, viszont a protokollok és íratlan szabályok uralta világ nem volt neki való. Hétköznapi életet szánt gyermekeinek, amivel a királyi család tagjaként gondjai adódtak. A famíliából nála könnyebben senki nem tudott szót érteni a néppel, és megannyi jótékony ügy mellett állt ki. A taposóaknák felszámolásáért küzdve Angola egyik veszélyes terepének frissen megtisztított részén sétált, illetve kezet rázott egy AIDS-beteggel, amiről a 90-es években sokak a tudatlanságuk miatt úgy vélték, az felér egy halálos ítélettel.

A hercegné ugyan a nép szemében előkelő helyen szerepelt, akkori férje mégis egy másik nő mellett találta meg a boldogságot. Erről az elhíresült Panorama-interjúban is szót ejtett, kiemelve, egy harmadik fél férkőzött be a házasságukba. Diana egyáltalán nem találta a helyét a családban, ráadásul trónörökös párja a monarchia érdekeit nézte, így mindezek, illetve a média iránta tanúsított érdeklődésének súlya alatt megroppant. Bulimiás lett, és egyéb egészségügyi panaszokkal is küzdött, amelyek arra késztették, hogy új életet kezdjen.

Porviharok, tömegesen menekülő nincstelen farmerek, éhezés, ellehetetlenülő tömegek. Az 1929-ben kirobbant gazdasági világválság az Egyesült Államokat súlyosan érintette.

A krach a hagyományos farmergazdálkodásban apokaliptikus pusztítást vitt véghez. Főként azért, mert az agrárszektort nemcsak az egész USA-t padlóra küldő válság, hanem a termőtalaj felelőtlen használata meg a tragikus aszály is ellehetetlenítette a Great Plain vidékén.

Oklahoma, Texas, Colorado, Kansas, Új-Mexikó gazdálkodói óriási számban próbáltak menekülni az élhetetlenné vált vidékekről. Közülük sokan Kaliforniába áhítottak eljutni, amit akkoriban az ígéret földjének hittek. John Steinbeck világhírű regénye, az Érik a gyümölcs erről az országon belüli hatalmas migrációról szól.

A válság központi, állami szintű orvoslására találta ki az 1935-ben megválasztott új elnök, Franklin D. Roosevelt és adminisztrációja a New Dealt. Ennek keretében létrehozták a Resettlement Administrationt, amiből két év múlva a Farm Security Administration (FSA) lett. A cél az volt, hogy felmérjék, dokumentálják az amerikai mezőgazdaság megtépázott részét, illetve államilag finanszírozott programokkal igyekeztek segíteni a földönfutóvá vált embereknek.

Az FSA indította el azt a programot is, aminek keretében 15 profi fényképész, valamint írók-újságírók indultak a Nagy Síkság szenvedőinek életét megörökíteni. Köztük olyan fotográfus nagyságok, mint Walker Evans, Gordon Parks vagy Dorothea Lange. Evans későbbi fotós nemzedékek mintaképe lett, a streetfotó előfutárának tartják. Gordon Parks, a legendás Magnum tagja lett, és az első nemzetközileg is magasan jegyzett afroamerikai fotóriporter volt. Dorothea Lange elegáns San Francisco-i műtermét hagyta el a FSA programért.

Negyedmillió felvétel született, köztük a leghíresebbé vált Migrant Mother, amit Lange készített 1936-ban egy vándorló farmercsaládról. Florence Owens Thomson hétgyermekes, egyedül élő anya már megérkezett Kaliforniába, amikor a híres fotó elkészült róla és a gyermekeiről, de a jövőtől való félelme és aggodalma szemmel látható a megrázó fényképen. Ez a fotó szinte a válság ikonjává vált. Magazinokban jelent meg, bélyeget készítettek róla, és azóta is számos alkalommal használták jótékonysági kampányokban.

Nyomai maradtak csak, álom az álomban. Méghogy szabadság, egyenlőség... A testvériség is oda. Ott fekszik mind, magára hagyva, Bethel meghasadt égboltja alatt. Ott, hol tócsákba gyűlt, sárba rekedt a remény. Gyűrűző víztükör, ha a Föld szíve dobban. Pedig akkor, a fesztivál alatt minden esőcsepp apró lámpásként hullt férfira és nőre. Bőrük ragyogott. Mondták, Isten könnye volt az, attól fénylett. Három napon át, s rátapadt még néhány óra...

De az ember furcsa lény. Úgy hiszi, nemes és szabad, önálló akarattal bíró teremtmény. Pedig csak szelídített vad, ösztönös őserő. Ereiben a halál és a születés lángja lobog, izmaiban könyörtelen erő feszül. S bár lelke mélyén alkot és ragyog, agyával a túlélés képletének egyenletén dolgozik. Magányra vágyik, pedig társas lény; kivonul a természetből, mégis visszavágyik oda; falkákba gyűlve él, területét éppúgy védi, mint a városfalon kívülre szorult állat.

Bethelben egy pillanatra mégis látszott, a homályban is tisztán, hogy indulhatnánk másik úton. Még úgy is, hogy egy pusztítás kellős közepében ragadt az élet, azt éppen vietnáminak hívták, háborúnak. De az a kor is csak olyan volt, amilyen a mai, s amiről minden történelemkönyv mesél, írja bárki is: élet vett el életet, álmot anyáktól és apáktól. S miért is? Az ember folyton méricskél és viszonyít. Azt hiszi, nála jobban senki nem érti ezt a világot. Nála jobban senki nem tudja, mi kell neki, mire van szüksége másnak. 

Csak a legszerencsésebbek szorulnak be a hetedik és a kilencedik emelet közé. Ezt mondogatta Béla, közműügyi előadó, ha arról kérdezték, hol él. Mondta volna, persze, az őszintét is, hogy nyomorult az élet így, szája szélére gyűltek szavak, de apjától azt tanulta, aki pásztorként ötven nyarat lehúzott a Hortobágy peremén, hogy a férfiember nem zokog, nem nyüszög, hanem teszi a dolgát, amit az Úr számára kijelölt.

Béla persze nem az égi hatalmak kezét látta abban, amikor a lakótelepi háromszobást kiutalták neki, mint inkább a tanácselnök jobbkezének hurkás ujját, amivel az engedélyt aláírta, és hiába fellebbezett, hogy neki egy földszintes, kétszobás parasztház is megteszi, azt mondták, neki ez jár, és ahelyett, hogy válogatna, inkább örüljön, mert az állam észrevette őt, az állam gondoskodik az embereiről. Béla azóta liftezik az égbe, minden áldott nap, föl és le, és azon tűnődik, mit vétett a sorsa ellen, s hogyan tudna azon fordítani.

Munkába menet gyakran a kertvároson át gyalogolt, és azt játszotta, hogy a saroktól a nyolcadik ház az övé. Ott aztán megállt, kigyönyörködte magát a kert látványában, majd újabb számolásba kezdett. Így, mire a hivatalba ért, hat-tíz helyen is lakott már. Lelke megtelt füvek és bokrok illatával, ablakba tett muskátlik pirosával. Csak a visszaút, az ne lett volna mindig nyomorúságos. Csak a legszerencsésebbek szorulnak be a hetedik és a kilencedik emelet közé, mantrázta a liftben, minden emelet fémesen koccant, alig hallhatón, mint amikor egy golyót arrébb tolunk a rózsafüzéren.

Egy év panelélet a leglágyabb szívet is feszesre húzza. Talán ezért történhetett meg, hogy Béla, egy késő tavaszi napon lángoló arccal állt felesége elé. Idén nyaralunk, mondta. Tavaly is voltunk, felelte az asszony, de Béla legyintett: az csak a kötelező szabadság idejének szakszerű, a társadalmi elvárásoknak megfelelő módon történő eltöltése volt. Otthon amúgy soha nem használta a hivatali nyelvet, el is nevette magát, majd táskájából katalógust húzott elő, és boldogan mutatta a nyolcadik oldalt. Megyünk az NDK-ba, dagadt a melle, és nem holmi kétszemélyes Pionerben alszunk, hanem ebben a fejedelmi sátorban.

1992. február 9-én láttam életemben először cheerleadereket.

Vagy pomponlányokat – esetleg pompomlányokat, mert így is írják –, bár akkor még nem ismertem ezt a szót, és mindmáig nyelvi szörnyszülöttnek tartom, de hát egymagam hiába megyek szembe az árral, forgalom ellen az egyirányú utcában. De hoppá, míg el nem felejtem, mazsoretteknek is hívják őket. Nehéz eldönteni, melyik az adekvát magyar megfelelő.

Szóval 1992. február 9. – Orlandóban vagyunk, itt rendezik az NBA All-Star mérkőzését. Életem első ilyen gáláján vagyok. Különleges jelentőségét az adja, és akkori lapom, a Pesti Hírlap is azért fizette ki a repülőjegyet és a szállodát, mert Magic Johnson feltámadt halottaiból.

Vagy legalábbis azt hittük, mivel HIV-fertőzött lett a Los Angeles Lakers sztárkosarasa, hogy neki már annyi. Akkoriban, az AIDS berobbanása idején úgy tudtuk – és egy évvel kősőbb a Philadelphia című, poétikusan megható Tom Hanks-filmből is úgy jött le –, hogy az AIDS-ből nincs menekvés, még az is lehet, az egész emberiséget kipusztítja.

Persze aki gazdag, arra más szabályok érvényesek. Magic dúsgazdag volt. Még ma, 65 évesen is az. Megengedhette magának az azidotimidin, elterjedtebb nevén az AZT csodaszer luxusát. Az AZT egyévi adagja 6400 dollárba, 2,25 millió forintba kerül, ami Magicnek annyi, mint nekünk egy fagylalt vagy egy kiló kenyér.

Szóval Magic, aki előző évben, 1991. október 19-én Párizsban, a McDonald's Open kosártornán jelentette be, hogy megfertőződött a HIV-vel – volt szerencsém ott és akkor is jelen lenni –, az 1992-es All-Star-meccsre előjött a visszavonultságából, nyilván már azzal a hátsó szándékkal, hogy játsszon a Dream Teamben is, az 1992-es barcelonai olimpián szereplő amerikai válogatottban.

Orlando maga a Walt Disney World, gigantikus giccs az észak-floridai városban. Minden tehetős amerikai polgár ide viszi a csemetéjét, még a kevésbé tehetős is. Van itt Miki egér, Donald kacsa, minden, mi szem-szájnak ingere – és 1992 februárjában, apró bónuszként, a földkerekség legjobb kosarasai is összegyűltek itt.

Az egyik – a nyugati – csapatban Magic Johnson, Clyde Drexler, David Robinson, Karl Malone, Chris Mullin, Hakeem Olajuwon, John Stockton, James Worthy, a másikban, a keletiben Michael Jordan, Scottie Pippen, Patrick Ewing, Charles Barkley, Isaiah Thomas, Larry Bird, Dennis Rodman, Dominique Wilkins.

Óriási felhajtás, tizennégyezer néző tombol az Orlando Arenában, a parketten fölöttébb csinos lányok ugrabugrálnak. Ugrabugrálnak?! Úgy táncolnak, mintha egy rugóra járnának, a Bolsoj balettkara sem adja elő különbül. Plusz időnként, markos legények is közébük állnak, a csajokat két emelet magasba dobálják, de el is kapják őket, ami a nagyobb kunszt. A közönség talán jobban élvezi a látványt, mint amikor Magic Johnson átveri Michael Jordant, és a világ végéről bebombáz egy hihetetlen kosarat.

Na, ezek hát a cheerleaderek – szó szerinti fordításban a vezérszurkolókat jelent, a hazai drukkerek hangulatának fokozóit –, akiknek magyar elnevezéséről akkor még halvány fogalmam sem volt.

Rácsorgott a holdfény a Balatonra, kövér hullámok ti-ti-tát csapkodnak a parti köveken. Megijesztenek a váratlan neszek, mint akkor éjjel, amikor titokban először kóstoltam meg azt a barna italt. Akkoriban csak azok a gyerekek ittak kólát, akiknek a szüleik gazdagok voltak, és nyaranta olyan helyen vakációztak, ahol nem holmi „pult alól” kínált nyugati termék volt a kóla, hanem egy hétköznapi ital. Hazahozták a menő fémdobozokat és a karcsú üvegpalackokat, mi meg irigyeltük őket.

Akkor este egy barátnőméknél aludtam. Éjszaka kiosontam a hűtőszekrényhez, és titokban megkóstoltam a kólát. Nekik ugyanis futotta rá, ráadásul egy hatalmas üvegben tartották. Később tudtam meg, hogy csupán egy liter volt az, amit akkor én óriásnak véltem. Nem gyújtottam villanyt, csak úgy, sötétben kinyitottam a fridzsidert, gyors mozdulatokkal lecsavartam az üveg kupakját, és belekortyoltam a vágyott italba. Az ismeretlen íz végigkarcolta a nyelőcsövemet. Köhögnöm kellett tőle, de visszatartottam, nehogy valaki észrevegyen. Remegtem a félelemtől. Gyorsan visszatettem az üveget a hűtőbe, és visszamentem a szobámba, ahol aznap éjszakára elszállásoltak. Sokáig nem bírtam elaludni, s mikor végre álomba merültem, egy ismeretlen helyről álmodtam, ahol mindenki kólát iszik, és gazdag, még mi is.

Romos putrik mellett visz az utam, cipőtlen gyerekek bámulják az utcában elhaladó autót. Koppan valami a karosszérián. Útitársam szerint nem kellene megállni, de én ragaszkodom ahhoz, hogy megnézzük, mi történt. Mi van, ha elgázoltunk valakit? Remegek, amikor kiszállok a kocsiból. Gyerekek rohannak felénk, idegen nyelven üvöltöznek valamit. Nem értem, mit akarnak. Körbejárom a kocsit, hátul a jobb oldalon kisebb horpadást fedezek fel. Kicsit arrébb egy kólásüveg hever. Nem kétséges, ezzel dobták meg a kocsinkat. Rohadt ideges vagyok. Az egyik gyerek kézbe veszi az üres üveget, megpróbál inni belőle, mintha komolyan hinné, hogy még talál benne legalább egy cseppnyit a barna italból. Útitársam sürget, hogy menjünk tovább, mielőtt a felnőttek is megjelennek, és belénk kötnek. A kisfiú, akinél a kólásüveg van, hozzám lép, a tenyerét nyújtja felém, szerintem pénzt akar. Az üveg a szájából lóg kifelé, folyik a nyála. Arra gondolok, miféle betegségeket terjeszthet ez a koszos palack, na meg ez a kisgyerek. Próbálom elkerülni, hogy hozzám érjen. Eszembe jut a múlt, meg hogy én mikor és hogyan ittam először kólát.

Akkor reggel, amikor a vendéglátóim észrevették, hogy valaki felbontotta a fridzsiderben lévő üveget, rákérdeztek, hogy én voltam-e. Letagadtam, aztán elsírtam magam. Azt mondták, a kóla nem gyerekeknek való ital, aztán töltöttek nekem egy pohár szörpöt. Amikor legközelebb hallottam, hogy az osztálytársam azzal dicsekszik, a nyáron az amerikai rokonoknál mindennap kólát ivott, azt mondtam neki: hazudik, mert a gyerekek nem ihatnak ilyesmit. Azt válaszolta: hülye vagyok és csóró, aki azt sem tudja, mi a kóla. Miközben a vécében bőgtem, egy papírra leírtam, hogy én már egyszer megkóstoltam azt az italt, és igenis tudom, milyen az íze. Végezetül még azt is odaírtam: ha felnőtt leszek, annyit veszek magamnak, amennyit akarok, mert híres tudós leszek, aki sok pénzt keres, és abból az anyukámnak is adok, mert megérdemli, és mert ő még sosem ivott kólát. A cetlit gondosan összehajtogattam, betettem a zsebembe, otthon pedig eldugtam az ágyam alatt lévő lötyögő parkettacsík alá.

A karosszériaszerelő, amikor meglátta a kocsi oldalán lévő horpadást, azt kérdezte, ki dobta meg kővel a kocsit. Azt válaszoltam, gyerekek voltak, és nem kő volt, hanem üveg. A karosszériás erre azt mondta, reméli, lekevertem egy jó nagy pofont annak a kölyöknek. Csendben bámultam a szerelőt, és arra gondoltam, hogy csillogott a kisfiú szeme, amikor odaadtam neki a táskámban lévő kólát. Mohón itta, a barna lé végigcsorgott az állán. Útitársam megjegyezte: nem vagyok normális.

Ez a történet nem Illyriában játszódik, hanem Kubában, a főhősét, a Herceget nem Orsinónak hívják, hanem Teófilo Stevensonnak, a lányt nem Oliviának, hanem Gabrielának, de egyelőre többet nem árulok el a sztoriból. Van annyira érdekes, mint Shakespeare vígjátéka.

Eljutni egy (pláne több…) olimpiára egy sportújságíró álmainak netovábbja. Nekem huszonnyolc évesen sikerült először, méghozzá 1984 nyarán, Havannába.

Micsoda? Hogy Havannában még sohasem rendeztek olimpiát?

Ezt csak úgy hiszik a tudatlanok. Ugyanis megannyi tanúm van rá, hogy negyven évvel ezelőtt a kubai fővárosban is rendeztek olimpiát. Igaz, hogy csak három sportágban, ökölvívásban, vízilabdában és férfi röplabdában, továbbá Juegos de Amistad, vagyis Barátság Verseny volt a hivatalos neve, de ez a bohózat valójában a szocialista országok olimpiája volt, Kína, Románia és Jugoszlávia kivételével, mert ezeknek az országoknak a vezetői vettek egy nagy levegőt, és inkább elküldték a sportolóikat Los Angelesbe, az igazi olimpiára.

Utólag bevallom, szégyellem magam, de jól éreztem magam két héten át a Hotel Deauville-ben, a már akkor is ütött-kopott, még az amerikaiak által épített szállodában a Malecónon, a havannai tengerparti sétányon.

Mai fejjel visszatekintve azon kellett volna rágódnom, hogy micsoda galádság volt a Magyar Olimpiai Bizottság részéről megszavazni a Los Angeles-i olimpia bojkottját. Tényleg az volt, egyetlen ellenszavazatra futotta a nagyérdemű grémium tagságától, bizonyos dr. Jacsó István, a kézilabda-szövetség delegáltja vette a bátorságot, hogy szembemenjen a párthatározattal. (Egy évvel később meg is halt, de nem ezért…)

Szóval 1984. augusztus 16-án elindultunk a Ferihegyi Nemzetközi Repülőtérről Havanna felé, az Iberia járatával, jómagam a Magyar Távirati Iroda képviseletében. Madridban átszálltunk, rettenetesen hosszú volt az út az Atlanti-óceán felett, de legalább tartalmas beszélgetéseket folytathattam Farkas Jóskával, minden sportfotósok egyik legjobbikával, a magyar férfi röplabda-válogatott valamikori kiválóságával. „Cimbinek” – mert Jóska mindenkit így szólított – kimeríthetetlen volt a sztorigyűjteménye, észre sem vettük, hogy közben leszállt a gépünk a José Martí Nemzetközi Repülőtéren.

A Hotel Deauville-ben szállásoltak el bennünket, magyar újságírókat. Engem a Magyar Hírlap rovatvezetőjével – egykori ÁVH-s őrnaggyal – helyeztek el egy szobában, akkor még nem tudtam a nálam jóval idősebb férfi undorító előéletéről. A pasas már régen meghalt, a velem nagyjából egyidősek tudják, kiről beszélek. (Ezek a sötét titkok úgyis csak a rendszerváltozás után derültek ki Kiszely Gábor leleplező könyvéből, az ÁVH – Egy terrorszervezet története című munkából.)

Szóval beköltöztünk a Deauville-be, ahol a viharvert hotel hatodik emeleti tetőteraszán kellemes kis úszómedence volt. Alighogy lecuccoltam a szobánkban, fürdőgatyára vetkőztem, és kiültem a medence partjára, miközben a lábamat belelógattam a kellemesen langyos vízbe. Eltöprengtem Enrique Ojeda barátom, a madridi As című sportújság szakírója bon mot-ján, aki egy évvel korábban, a budapesti torna-világbajnokság idején visszatérő rendszerességgel emlegette két korsó sör között:

„Qué dura la vida del enviado especial!”

„Milyen gyötrelmes a kiküldött tudósító élete!”

Önfeledt merengésemből egy váratlan esemény riasztott fel. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy valaki odakönyököl a két térdemre. Mármint a medence vizében.

Lepillantottam, és úgy jártam, mint Sir Oliver Yolland, Denham örökös ura a Láthatatlan légióban.

Aki a térdemen könyökölt, a világ legszebb nője volt.

„Qué tal?” – érdeklődött a ragyogó macskaszemekkel megáldott, éjfekete hajú hölgy, aki önfeledt merengésemet kihasználva odatempózott a térdemhez a medencében.

„Bien…”, brekegtem, mert bár úgy emlékeztem, hogy tudok spanyolul, ennél több egyelőre nem jött ki a torkomon.

Aztán persze fokozatosan magamra találtam, szép lassan beindult, majd felpörgött az ismerkedő beszélgetés. A 24 éves lányt Gabriela de Leónnak hívták, a mexikóvárosi Nemzeti Balett szólótáncosnője volt, kiderült, hogy a társulat éppen Havannában vendégszerepel, és a sors kifürkészhetetlen akaratából ők is a Deauville-ben szálltak meg.

Gabriela egy jómódú, a konkvisztádorok, Hernán Cortéz idejéig visszanyúló pedigrével rendelkező kreol család sarja volt, szűkszavúsággal nem lehetett vádolni (be nem állt a szája), de engem cseppet sem zavart, tágra nyílt szemmel és füllel ittam a szavait. És közben tanultam a mexikói spanyol dialektus fordulatait. Megtudtam többek között, hogy náluk a beszélgetni nem „conversar”, hanem „platicar”.

Így hát „platicartunk” késő délutánig, nem is vettük észre az idő múlását a tetőteraszon, azonos hullámhosszon jártak a gondolataink, hosszú percekre egymásba fonódott a tekintetünk, így hát hat óra tájban úgy sétáltunk el a szobámhoz, mintha az a világ legtermészetesebb dolga lenne röpke kétórás ismeretséggel a hátunk mögött.

A meghitt légyottot dörömbölés szakította félbe. Az ex-ÁVH-s próbált meg bejönni a közös szobánkba, én azonban természetesen kulcsra zártam az ajtót, és csak annyit ordítottam ki a folyosóra, hogy ne zavarjon, menjen le vacsorázni az étterembe.

Nem szaporítom fölöslegesen a szót, a Havannában töltött két hét addigi életem legszebb két hete volt. Közben ugyan zajlott egy Barátság Verseny, a szocialista országok olimpiája, amikor is olyan zseniális sportemberekkel laktunk egy hotelben, mint Csapó Gábor, Gerendás György, Horkai György, Papp László, Csötönyi Sándor, de az az igazság, hogy vajmi kevésre emlékszem a sporteseményekből.

Az autósport királykategóriája, a Formula–1 egykor a hangorkán Mekkája volt, a versenyautók hangosan üvöltöttek az őket meghajtó, dobhártyaszaggató V10-es motortól. Ez és a kerék a kerék elleni harcok elegendőek is voltak ahhoz, hogy beinduljon a nyálelválasztás a szurkolókban a lelátókon és a tévékészülékek előtt. Ez a fény aztán megkopott, mégis a mai napig milliókat hoz lázba az F1, mert a versenyzés szívbemarkoló izgalma és az ikonikus istállók küzdelme még mindig komoly adrenilifröccsel látja el a szurkolókat.

Mika Häkkinen, Michael Schumacher, Kimi Räikkönen, Fernando Alonso, Juan Pablo Montoya – az 1990-es évek elején született szurkolók ezeken a pilótákon nőttek fel, miközben elszakíthatatlannak hitt kötelék alakult ki közöttük és a Formula–1 között. Tényleg hihetetlen, hogy Alonso még mindig a mezőny tagja. A Schumi-érát aztán felváltotta Sebastian Vettel és Lewis Hamilton rivalizálása, de emlékezhetünk arra, hogy a Red Bull több éven át oktatta a mezőnyt, amit aztán a Mercedes is megtett, unalomba fullasztva így jó pár szezont.

Persze a nosztalgia mindent megszépít, régen is voltak unalmas versenyek, a Ferrari-dominancia a vörös csapat szurkolóin kívül mindenkit lehozott az életről. Azt viszont bátran merem állítani, hogy régen hús-vér emberekért szurkoltunk, szemben a mostaniakkal. Miközben minden tiszteletem az övék, hiszen hihetetlen gyors autókat vezetve teszik kockára az épségüket minden versenyen, de őket hallgatva az az ember érzése, hogy van valahol egy gyár, ahol elkészítik a gépversenyzőket, akik a betanult paneleket ügyesen felmondják, de mást, valami személyest, emberit, örökre belénk égőt ne várjunk tőlük.

Kezdenek elveszni a nagy egyéniségek, az utolsó ilyen mohikánok közül már csak Alonso van itt. Személy szerint Hamiltont már nem sorolnám ide, pedig már ő is rutinos, vén rókának számít. A mostani felhozatalból üdítő kivételnek számít Max Verstappen, aki mindig őszintén a világ elé tárja a véleményét, ezért üt el látványosan a többiektől, mert ők az esetek többségében hússzor is meggondolják, mit mondjanak. Pedig a hőskorban ez egyáltalán nem volt jellemző, és ettől vált igazán emberivé, még szerethetőbbé.

Régen úgy ültünk le futamot nézni, hogy benne volt, csak páran érnek célba, a motorok gyakran füstöltek el, ehhez képest napjainkban alig-alig következnek be látványos technikai meghibásodások. A szigorú versenyfelügyelők sokszor a kerék a kerék elleni harcot sem engedik, pedig ez lenne az F1 sava-borsa, a nézők azért fizetnek rengeteg pénz a belépőért, ülnek közel két órát a tévék előtt, hogy késhegyre menő csatákat nézve tomboljanak.

De ami a leginkább bántja a szurkolókat (és amúgy a pilótákat is, nem mellékesen), az az, hogy elvették tőlünk a V10-es motorok gyönyörű hangját, amit már csak régi felvételeken tudunk visszahallgatni. A Liberty Media megjelenése után a rajtrácslányok eltűnése is kiverte a biztosítékot a férfi szurkolóknál, és minden bizonnyal a pilóták közül is többen elmorzsoltak pár könnycseppet.

„A múltban egy lányt sem kényszerítettek arra, hogy ezt csinálja, élvezték, hogy ott lehetnek. Ez egyszerűen a manapság jellemző túlzó fontoskodás. Minden lány, aki rajtrácslányként részt vett a versenyeken a múltban, azért tette, mert akarta. Nem hinném, hogy bárki kényszerítené őket erre. Ez sokat elárul a korszakunkról, arról, hogy szeretünk nagy feneket keríteni a semmiségeknek” – kommentálta Vettel a 2018-as fejleményt.

– Dalí – mutatott a kocsimra a kedvenc hajléktalanom. Nemcsak azért kedvenc, mert amikor évekkel ezelőtt kezet fogtam vele, kinevezett angyalnak, és azóta nem fogad el pénzt, hanem azért is, mert büszke arra, hogy úgy hívják, mint a volt kisgazda miniszterelnököt. Márpedig aki kéregetőként Nagy Ferenchez méri magát, azt nem lehet nem kedvelni.

– Mi az, hogy Dalí? – kérdeztem gyanakodva.

– A varjúfos – nevetett rám –, pont olyan, mint az órák.

– A varjúfos?

– Igen, még a mutatók is látszanak.

El kellett ismernem, igaza volt, a megszáradt ürülék pont úgy folyt végig az autóm szélvédőjén, mint egy Dalí-festmény.

– Mondja, maga honnan küzdötte le magát idáig? – fitogtattam egy Rejtő-idezettel én is a műveltségemet. Erre a kérdésre, mint ahogy máskor sem, most sem válaszolt, pontosan meghúzva a határokat. Furcsa ember volt az én kedvenc hajléktalanom. Kéregetett is, ivott is, de őrzött valami olyan méltóságot, ami nem engedte, hogy a múltját és a jelenét összekösse.

*

Vele kapcsolatban már nem szoktam meglepődni. Úgy másfél évvel ezelőtt egy könyvekkel púposra rakott bevásárlókocsival várt a kapu előtt. Mint mondta, a könyveket a Báthori utca sarkán rakta ki valaki, ő lenyúlt egy bevásárlókocsit az Alditól, és belepakolta, azért hozta, hogy nézzük át, van-e olyan köztük, ami engem érdekel. Nem volt, mérnöki szakkönyveket talált, látszott, sosem olvasta ezeket senki, nekem sem kellettek. Sértődés nélkül tolta el, fogalmam sincs, mit csinált velük, de azt megígérte nekem, hogy a bevásárlókocsit visszaviszi a helyére.

Mostanában ritkán futunk össze. Először ő költözött el az utcából, ahol napközben tanyázott, aztán én váltottam irodát. Nem szerette az új hajléktalanokat, vadaknak, agresszíveknek, drogosoknak tartotta őket, nem akart küzdeni velük a placcért. Hogy hova ment, nem tudom, de gyakran vissza-visszalátogatott, ha meglátott, integetett, kézcsókom, Angyal, kiáltotta. Jól összeszokott társaság voltak valamikor, a mindig Himnuszt éneklő, a parkolni segítő és ő, aki beszélgetni szeretett. Mára mindhárman eltűntek.

A Himnuszt éneklő mindig a templom előtt állt, tekintetét az égre emelve, folyamatosan ugyanolyan átéléssel énekelte egymás után ötvenszer-százszor, ki tudja, a Himnuszt. Semmi mást. Hogy bolond volt, vagy nagyon okos, nem derült ki, de a pénz gyűlt előtte, az biztos. Ki ne adakozna a legszebb magyar imádságok egyikét éneklőnek?

A parkolós gyűjtési technikája igencsak fifikás volt. Az autók többségére még ma sem jellemző a tolatóradar, különösen a női autókból hiányzik. Olvastam egyszer, hogy a nők parkoláskor lehalkítják a rádiót, nagyon nevettem mindaddig, amíg rajta nem kaptam ezen saját magamat is. A parkolós hajléktalan rendszeresen letáborozott az egy-egy felszabadult hely mellett, és ha női vezető jött, segített beállni. Leállította a forgalmat, körbe-körbe szaladgált az autó körül, csápolt, hadonászott, mutogatott, halálba idegesítve mindenkit. Engem különösen, mert aggódtam, hogy addig ugrál mögöttem, amíg pont ezért töröm el a lábát a vonóhoroggal. Ő is nagyon hatékony volt, hálás nők nyomtak pénzt a markába csak azért, mert az előadott színészi teljesítmény lenyűgözte őket. Mi kötöttünk egy egyezséget, hogy csak akkor lesz övé az apróm, ha nem segít.

Szerettem a Belváros egyedi figuráit.

Az amerikaiak jogosan sértődnek meg, ha valaki csak a vállát vonogatja, amikor a Kentucky Derbyről kérdezik. Bezzeg az epsomiról mindenki hallott, legfeljebb nem tudja megmondani, hogy lovak vagy autók versenyeznek-e a London melletti kisvárosban. Lovak. 1780 óta minden évben a legjobb hároméves telivérek állnak starthoz, hogy elhódítsák a kék szalagot.

És a Kentucky Derby? A szervezők sohasem tagadták, hogy a verseny ötletét az angoloktól vették át. A Kentucky állambeli louisville-i derbit 1875 óta rendezik, minden május első szombatján. A kentucky-i futam a Hármas korona verseny első etapja, amelyet a Preakness Stakes és a Belmont Stakes rendezvénye követ. Az első derbin tizenöt hároméves angol telivér futott, az Epsom Derbyhez hasonlóan 2400 méteren. Aztán a távot 1,25 mérföldre, 2012 méterre rövidítették. A versenyrekordot 1973 óta egy Secretariat nevű angol telivér tartja: fél másodperc híján két perc alatt teljesítette a távot.

Semmi sem úgy van, mindenki rosszul tudja, még a történészek is, legfőképpen ők nem tudnak semmit. Éppúgy, mint Havas Jon a Trónok harcában, legalábbis Ygritte szavai szerint.

Merthogy történt egyszer, nem is olyan régen, hogy a Glastonbury Fesztivál egyik sörsátrának csapja előtt megállt egy lovag. Finomra csiszolt páncéljáról a napfény lecsúszott, övén hosszú, széles pengéjű kard lógott. Szépen beszélt, választékosan, talán túlságosan is, zavarát pedig azzal próbálta leplezni, hogy minden mondatvég után köhintett. Akkor is, ha a hangsúlyt felvitte, amitől úgy tűnt, mintha énekelne, és akkor is, ha tétován kivárt, keresve a megfelelő szót.

Szomjúhozott. Így mondta, és ezen az állapoton változtatna, ha kapna egy kupával abból a habzó italból, amit a népek a szeme előtt vedeltek. S miközben magyarázott, ujjai közt aranynak tűnő pénzt egyensúlyozott, mire a krézi, a söntésben álló, fullra tetovált, loncsos hajú kölyök, kinek szájából egyszerre két izzó végű trombita lóg, rekedt hangon hadarta, hogy ilyen szépen megmunkált páncélt még nem látott, és ha a vitéz úr itt, helyben kivirítja a melle szőrét, akkor még fizetnie sem kell a sörért, legkevésbé azzal a csillogó zsetonnal, amivel ebben a kultúrkörben, amit úgy hívnak, rablókapitalizmus, úgyse menne semmire. Miközben beszéltfazékhangon röhögött, a trombiták pereme izzott, hamu hullt a mélybe.

A vitéz nem sokat várt, vetkőzni kezdett. Mellvértjét lecsatolta, testén meglazította gyolcsszerű ruháját, majd ha neked ettől delel a jókedved dörmögéssel megvillantotta szívének tájékát. A csapos könnye kicsordult, úgy röhögött. Az egyik trombitát a bambán bámuló lovag szájába tolta, a kezébe meg frissen csapolt, jéghideg söritalt tett, majd arról értekezett, hogy a vetkőztetést tréfának szánta, és szabadkozva magyarázta, hogy kérését a páncéltalanított vendég nehogy a szívére vegye.

Az persze nem vette. A délceg lovag vonásai, amint a sört szusszanásra megitta, a trombitát meg lényegében sóhajtásra csonkra szívta, kisimultak.

Mindezt ráadásul úgy, hogy a mutatvány után a lovag képtelen volt levegőt venni. Se ki, se be. Elvörösödött, olyan ábrázatot öltött, mintha a szemgolyóját valamiféle erő ki akarta volna tolni gödréből, trombitaizmait pedig labdányi méretűre fújta. Amikor meg kiszakadt belőle a sóhaj, besült sárkány módjára kaffogott, orrából dőlt a füst, ujjával azonban újabb sörért esedezett.

Az időt eztán pintekben és trombitákban mérte, a földön ülve is támaszkodott. A krézi olykor leguggolt hozzá, paskolgatta a vitéz arcát, és rendre sodorta a boldogságot.

Idővel készült néhány fotó a páncélban táncoló lovagról, olyan is, amint ismeretlen, hajukba tépett virágszirmot tűző hölgyek gyűrűjében átszellemülve tolja az éjjelt...

Majd a hajnal első sugaraival, ahogyan érkezett, észrevétlenül távozott. Mintha ott sem lett volna.

Másnap Artúr, a britonok királya iszonyatos fejfájással ébredt. Magához szólította Merlint, és kérte, keverjen neki orvosságot, olyat, ami elűzi a démonokat. Az éneklőket, a folyton elméjében zsongó hangokat. „I hear Jerusalem bells a-ringin’ / Roman Cavalry choirs are singin’”, vagy „Gloria, exultate / Gloria, Gloria / Oh Lord, loosen my lips”.

Merlin látta, van itt baj, nem kevés a toronyban, titkos receptből démonűző főzetet készített.

Régi történet, még az is lehet, egyetlen szó sem igaz belőle, de egy napon Sir Edwin Henry Landseer (1802–1873) angol festőművész vacsorázott. Ilyet többször is tett, megtehette, szokásává vált, hogy estebédjét békésen, nyugodt körülmények között fogyassza el. Tehetős volt, korának kedvelt, nagyra becsült művésze. Olyannyira, hogy amikor meghalt, a zászlókat félárbócra húzták, az emberek pedig koszorúkból emeltek hegyet tiszteletére az éppen negyven esztendővel korábban felállított Nelson-emlékoszlopnál – azoknál az oroszlánoknál, amelyeket Landseer Carlo Marochetti szobrászművésszel közösen alkotott.

Történt tehát, hogy a vendéglőben, ahol a festőművész falatozott, furcsa pár telepedett a szomszéd asztalhoz. A férfi és a nő lármázott, vihogott. Viselkedésükkel rendre megzavarták a húsok nyugodt szeletelését, párolt zöldségek pöckölését, kenyérszeletek roppanását. A festő egy ideig tűrte a zajongást, majd félretette villáját, elővette vázlatfüzetét, és rajzolni kezdett. Éppen úgy, mintha témát keresne magának: hol a skiccre pillantott, hol a szomszéd asztalnál vihogó nőre. A hölgy férje látta, hogy Landseer egyre sűrűbben nézi asszonyát, majd elvesztve türelmét idegesen fölpattant, és ráförmedt a művészre. Valami olyasmit mondott, hogy milyen jogon merészeli engedély nélkül lerajzolni a feleségét, mire Landseer megmutatta a rajzát, és tétovázva így szólt: Ez az ön felesége? A füzet egy tökéletesen megrajzolt libát ábrázolt...

Vacsorázunk apámmal, már harmadszor szed a majonézes krumpliból, ami elég meglepő, tekintettel arra, hogy tíz éve halott. A kávénál kissé elkomorul az arca, és azt mondja: ez az utolsó napod. Na, basszus, mondom neki, szólhattál volna korábban is, már este hat óra van, hogy lesz most időm megcsinálni mindazt, amit az utolsó időszakra tartogattam. Apám is jót kacag, aztán megkérdezi, maradt-e még a zserbóból, lenyomtatná vele a majonézes krumplit.

Kinyitom a szemem, a nagy fekete semmit látom. Igaza lett apámnak, meghaltam. Csak az gyanús kicsit, hogy izzadságszagot érzek. Talán verejtékeztem, amikor az életből átmentem a halálba, s ez a szag a túlvilágon sem tűnik el önmagától. Tapogatni kezdem az arcom, ráeszmélek, hogy tegnap este felvettem a szemtakarót. Lerántom, elém tárul a megszokott kép: a hálószobám. Mégsem haltam meg, apámat csak álmodhattam, bár eléggé valóságosnak tűnt a vacsorázás. Kivánszorgok a konyhába, a konyhapulton mosatlan edények, de csak egy tányért látok, meg egy poharat. De nem, itt van egy másik is: ezt még a hét elején vettem elő, csak nem volt időm elmosni, azóta már többször ittam belőle tejet és kólát is, amitől rohadt büdös. Apámnak nyoma sincs, se annak, hogy együtt ettünk volna majonézes krumplit.

Kávét főzök, szigorúan koffeinmentes, egyszer 170 volt a vérnyomásom, és nagyon beparáztam, hogy agyvérzést kapok. Mindenki azt mondja, ihatnék normális kávét, de én ragaszkodom saját szabályaimhoz, mint ahogyan ahhoz is, hogy nincs tésztaevés, mert akkor visszahízom a nagy szenvedés árán leharcolt kilókat. Vágyom a koffeinre meg a tésztára is, néha titokban kólát iszom. De amióta abból is gyártanak koffeinmenteset, inkább azt veszem, pedig annak sokkal rosszabb az íze.

Sütök két tükörtojást, olaj nélkül. Megvettem a méregdrága elektromos, kerámiaburkolatú kütyüt, hogy ne tapadjon le semmi, ha zsiradékmentesen sütök. Emiatt gyakran összeveszem a pasimmal, szerinte ugyanis kell a szervezetnek a zsír. A tojáshoz kenyér helyett salátát eszem, nem jó, de megszoktam. Szénhidrátot nem viszek be a szervezetembe. Mióta lefogytam, a színpadon is jobban mutatok. Nem mondtam még, hogy dzsesszénekes vagyok. Eleinte csak zenélni akartam, megtanultam szaxofonozni, de nem találtam olyan bandát, ahol női szaxist kerestek volna. Ám amikor meghallottak énekelni, mindenkinek leesett az álla. Tíz éve már, hogy dzsesszénekesként dolgozom. De hiába vagyok jó, nem jutok előre, csak egy bárban énekelek.

Leülök, hogy megegyem a tojást és a salátát, bekapcsolom a laptopom, nézek valami sorozatot, amíg eszem. Így szoktam meg, ez a reggeli rutinom. Most éppen egy krimi van soron, egy nő a sorozatgyilkos, olyan pasikat öl, akik lányokat vernek. Arra gondolok, hogy megérdemlik azok a rohadékok, aztán meg gyorsan elmormolok egy miatyánkot. Nem az én dolgom ítélkezni, megteszik azt mások helyettem. Például azok, akik olyanokat terjesztenek rólam, hogy az utóbbi időben sokat piálok, és emiatt elment a hangom. Nem tudom, honnan veszik, hogy a gin-toniktól romlik az ember teljesítménye.

Nézem a sorozatot, és közben fura érzésem támad. Hátranézek, apám a konyhapultnál ül és falatozik. Azt mondja, kenyeret is tarthatnék itthon, mert anélkül nem jó a kolbász. Mi a frászt keresel már megint itt?, kiabálok vele, és közben arra gondolok, hogy mégsem álom volt a tegnap esti vacsora. Apám hanyagul keresztbe teszi a lábát, aztán kiböki, hogy bocsi, elnéztem a naptárt, nem tegnap volt az utolsó napod, hanem a mai az. Csípőből tüzelek: nem hiszek neked, tegnap is átvertél, ma is hazudsz! Aztán azt is hozzáteszem, hogy: egész életedben kamus voltál, és haragszol rám, amiért nem mentem be hozzád a kórházba, mielőtt meghaltál. Apám röhögve mondja: ennek semmi köze ahhoz, hogy eljött az időd. Nem akarok hinni apámnak, de mi van, ha mégis a mai az utolsó napom? Sokszor látni efféle filmeket, ilyenkor szinte kötelező megtenni mindent, amit korábban elhalasztott az ember.

A délelőtti próbán azon töröm a fejem, el kellene lopnom a bár lelakatolt tárlójában őrzött drága szaxofont, hogy legalább egyszer megfújhassam. Régóta áhítozom már rá, de senki nem veheti kézbe, félnek, hogy baja lesz. Mondjuk, ha az enyém lenne, én sem engedném, hogy mindenki beleköpködjön meg tapogassa. Azt mondják, olyan hangja van, hogy attól még a halottak is feltámadnak. Ha holnapra úgyis meghalok, nem tudnak megbüntetni a lopásért, győzködöm magam, amikor a karbantartó erővágójával lecsípem a lakatot a tárlóról. Mindenki ebédel, ketten vagyunk az épületben a portással. Neki mindegy, hogy a kiöregedett, elhangolódott szaxofont fújom meg, vagy ezt a becses kincset. Bár győzködöm magam, hogy nem így van, de félek a lebukástól. A számhoz emelem a drága hangszert, és megfújom. Mennyei hangot hallat, majd egy mondat jön ki belőle emberi hangon: még ma meghalsz! Hirtelen elejtem, megpördül a tengelye körül a kemény járólapon. Ha mégsem halnék meg ma, holnap biztosan megölnek azért, amit tettem. Felemelem a behorpadt hangszert, és visszateszem az üveglap alá, a lakatot is rábuherálom, már amennyire tudom. Összeszedem a cuccaimat és angolosan távozom, mielőtt a többiek észrevennék, hogy mit tettem.

Szedem a lábam, a cipőim szüntelen azt kopogják, még ma meghalsz, még ma meghalsz. Jól van, gondolom, ha mégis igaz, hogy holnapra hulla leszek, ma legalább még bezabálok. Évek óta nem ettem tésztát, pedig az a kedvencem. Folyton fogyókúrázom, a szénhidrát nem fér bele az étrendembe. De ha holnap végem, nem mindegy? Már elhízni sincs időm. A lakásomhoz közel van egy kínai büfé. Kérek egy adag pirított tésztát jó sok hússal, tojással, elvitelre. Aztán meggondolom magam, szólok, hogy inkább két adagot csomagoljanak, és tegyenek hozzá karamellizált diót és sült banánt is. Vendégség lesz?, kérdi a kínai tulaj, és mosolyog.

Rég nem érzett kéjjel tömöm magamba a még meleg barna tésztát. A szójaszósz lefolyik a szám sarkából az államra. Alkarommal törlöm le. Vettem kólát is, nem cukormentes és koffein is van benne. A két litert fél óra alatt megiszom. A kínai kajában van valami, amitől mindig rohadt szomjas az ember. A második adag tészta utolsó harmadát már nem bírom megenni, pedig szeretném. A sült banánt is befalom. Egyszer-egyszer rám tör az öklendezés, de kitartok az eredeti tervem mellett, hogy az utolsó napomon mindent felfalok, amit korábban nem ehettem meg.

Este nyolc óra van, megittam öt pohár gin-tonikot, és legalább tízszer kinyomtam a telefont, amikor a menedzserem hívott. Biztosan észrevették, hogy mit műveltem a méregdrága szaxofonnal. Szerintem csak azért nem jött még ide, mert azt hiszi, az esti fellépésen úgyis találkozunk. Téved! Én már többé nem lépek fel azoknak az idióta, hozzá nem értő dzsesszanalfabétáknak. Csak azért jönnek minden héten a bárba, hogy igyanak és csajozzanak, s közben leszarják, hogy mit énekelek. Szelfiznek és költik a pénzt. Reggelre úgyis meghalok, minek rontsam el az utolsó estémet velük. Meg egyébként is, kicsit megülte a gyomromat a tészta, mozdulni sem bírok, nemhogy énekelni.

Tíz óra van, egyre szarabbul vagyok. Többször hánytam, és ráz a hideg. A telefonomat kikapcsoltam, hogy a menedzserem ne tudjon elérni. Úgy érzem, igaza volt apámnak, ma este tényleg eljön a vég, halálra zabáltam magam. Vélhetően az a fél liter pálinka sem használt, amit a gin-tonik mellé küldtem, hogy véget vessen a gyomromban dúló háborúnak. Órák óta az életemért küzdök. Apám is itt van valahol a lakásban, az imént még az ágyam végében ült, és azt sorolta, mit rontottam el az életem során. Hosszú még az a k...a lista, mert közben kimennék hányni?, kérdeztem tőle. S bár úgy tettem, mintha semmivel nem értenék egyet, amit mond, de közben tudtam, igaza van, sok mindent elszúrtam. A vécén ülve bőgök és hányok, nem tudom eldönteni, mitől félek jobban, a haláltól, vagy attól, amit magam után hagyok: a nagy ürességtől, a semmitől, a nem létező halhatatlanságtól. Semmit nem így terveztem, de mégis ez lett belőlem, egy lúzer, aki utolsó óráiban halott apjával társalog ahelyett, hogy egy luxushelyen lenne a luxusszeretőjével és a luxustemetését tervezné. Újabb görcsök törnek rám, azután csak a nagy fehér csendre emlékszem.

Nem tudom, meddig lehettem ájult, de most egy férfi hajol felém, azt magyarázza, még jó, hogy a menedzserem rám talált, különben perforálódhatott volna a vakbelem. Kórházba visznek, magyarázza, és megoperálnak, aztán reggelre minden rendben lesz.

Apám vonzódott a mozihoz. Jókat nevetett Buster Keaton A generális című, 1926-ban készült burleszkjén, de értékelte az első színes filmeket is, mint például a Hófehérke és a hét törpe című Disney-rajzfilmet vagy az Elfújta a szél című romantikus film­eposzt. Mindenféle filmes újítás érdekelte. Tőle hallottam először az anamorfikus nyújtási technológiát használó CinemaScope eljárásról, aminek az volt a lényege, hogy a szélesvásznú filmet beletuszakolták az akkoriban legelterjedtebb 35 mm-es film 1,33:1-hez képarányú filmkockáiba, hogy aztán ezeket a képeket a vetítőgép megfelelő képarányúra nyújtsa. De nagy kedvvel mesélt a Technicolor eljárásról is, amely a három alapszínnel, illetve azok keverésével teremtett lehetőséget az első színesfilmek elkészítésére.

A későbbiekben is megmaradt mozirajongónak. Kedvenc férfi színésze a markáns arcú Charles Bronson volt, a színésznők közül kiváltképp Sophia Loren és Audrey Hepburn filmjeit nézte szívesen. Nagyra értékelte a jó filmmusicaleket, mint Liza Minnellivel a Kabarét vagy Barbra Streisanddal a Hello, Dollyt. A legjobb olasz filmnek Fellini Országútonját, míg a legjobb franciának A félelem bére című drámát tartotta. Mindig csodálattal beszélt az 1959-es Ben-Hur című film híres kocsiversenyéről. A tizenegy perces jelenetet állítólag több kamerával, két hónapig forgatták, de azt sem felejtette el kiemelni, hogy a film zenéjét a magyar származású Rózsa Miklós szerezte.

Bolondult a fotózásért. A Duflex fényképezőgép gyártása miatt ment a Műegyetemet követően a Gamma Finommechanikai és Optikai Művekbe dolgozni. (Dulovits Jenő 1943-ban szabadalmaztatta a fotótechnika történetében egyedülálló Duflexet, a világ első tükörreflexes, kisfilmes és beugrórekeszes tárgylencsével működő fényképezőgépét.) Apám pechjére pár hónappal a belépése után állították le a masina gyártását. Összesen 550 darab készült belőle, és egy jobb állapotú példányáért mostanság egymillió forintnál is többet kérnek.

Nem volt tizennégy esztendős, amikor már színes felvételeket készített. Szívesen kísérletezett színekkel és formákkal.

Imádta a különböző fotótechnikai eszközöket: a fényképezőgépeket, objektíveket, állványokat és vakukat, a filmelőhívás kellékeit. A legjobb családi felvételeket önkioldóval készítette. Ennek a módszernek az volt a legnagyobb előnye, hogy maga a fotográfus is szerepelhetett a képen, általában oldalt állva, kissé lihegve, miközben a többiek arcán kaján vigyor jelent meg. Az önkioldóval öt-tíz másodperces késleltetést lehetett beállítani a kioldógomb megnyomása és az exponálás között.

Nem, semmi emlékem nincs a Trabantról. Nekünk Zsigulink volt. Emlékszem, nagyapám vitt minket a friss autó első útján Dombegyházára, végig magyarázott, aztán fel s alá gurulgattak a faluban, hol apám, hol anyám gyakorolta vele a csúsztatott kuplungot. Apám, mondjuk, sosem tanulta meg, csak beleugrott, gáz és fék, mi meg később minden utazáson hánytunk az öcsémmel.

Tudod, irigyellek, hogy titeket, amikor lerobbantatok München előtt, egy targoncával felraktak a platóra, és úgy utaztatok a szervizig, micsoda buli lehetett.
Erről jut eszembe, mégis van emlékem, volt az a nagy havazás, a híres ’87-es havazás, nálunk a hegyen vállig ért a hó, pont láttam az ablakomból a Fogas fék nélküli száguldását, a balesetet, rettenetes volt, egész éjjel kerestük a hóban az embereket, a mentő nem tudott feljönni. Szóval ezen a napon, de még délután, amikor csak ömlött és ömlött a hó, semmilyen más autó nem tudott felmenni a Diósárok úton, csak a Trabantok. A büszke Zsigulik, Daciák lenn küzdöttek a János kórház aljánál, és akkor valaki kitalálta, hogy a Trabanttal talán vontatni is lehet. Úgyhogy valahogy rákötötték az egyik autót, a Trabant húzta, a férfiak tolták, egyiket a másik után, olyan kaláka volt, hogy mindenki nevetett, kimelegedve, mi meg ugráltunk körülöttük, és drukkoltunk. De akkor már nagyapám nem élt.

Nem, nem jártam az NDK-ban sem, sőt a Balatonon is ritkán, nem láttam a kempingekben az átalakított Trabantokat, értelemszerűen a könnyen kapható Angelák sem érdekeltek, hiszen nem fiú vagyok, én Dombegyházán nyaraltam. Ez egy kis határ menti falu, Mami ott született, nagyapám pedig a családi legenda szerint vitte Klebelsberget hazafelé Pécskára, megálltak Dombegyházán, mert a minisztert behívták a faluházára, a kocsiját megcsodálták kinn, nagyapám mint sofőr pedig élvezte a dicsőséget. A sok szájtáti közt volt Mami, a rátarti, nagyapámnak egyből feltűnt, udvarolni kezdett neki, és nem sokra rá el is vette.

Nagyapám Tata melletti sváb volt, az anyukája csak németül beszélt, ezzel a szép németséggel vallották magukat magyarnak a világháború idején, így is meghurcolták őket később, de legalább nem telepítették ki a családot. Dombegyházán viszont nagyapámnak lett a legkülönlegesebb gyümölcsöse, mert a rokonoktól Németországból kapott magokat, azokat csíráztatta, és a sarjakat ráoltotta a magyar fajtákra, ha jött Korom elvtárs a faluba, mindig nagyapám gyümölcsösét mutogatták neki, elhallgatva, hogy az nem a tsz-é. Meséltem, hogy nagyapám faragott nekem lúdtollat, és azzal írtam az első és egyetlen színdarabomat a szőlőlugasban 8 évesen?

Persze hogy nemzedéki élmény a Trabant, tudom, az apák vezették, az anyák ültek az előre lesütött rántott húsokkal teli szatyorral a lábuk között mellettük, hátul a gyerekek a lehúzhatatlan ablakok közt nyelték a cigifüstöt, irány a jugó tengerpart, max 80 kilométeres száguldással, mesélték. Nagyapám hivatásos sofőr volt, telente velünk éltek Budán, pontosabban mi éltünk az ő lakásukban, tavasztól őszig mentek csak le a dédihez.

Tudod, ha metsző szél fúj, rajtakapom magam, hogy várom az érzést, ahogy a hatalmas kezével óvatosan a szám elé rakva, a sapkámba tűri a frissen vasalt zsebkendőjét, hogy ne kapkodjam be a hideg levegőt óvodába menet, ahogy fogja a kezemet ez a nekem óriásnak tűnő, hatalmas biztonságot nyújtó ember. Szerettem vele sétálni, még a metróállomásokat is többször bejártuk, csavargólelkű volt, mint én, később, ha rohantam, pontosan tudtam, melyik állomáshoz melyik kocsiba kell szállnom, hogy elsőnek érjek a mozgólépcsőhöz. Mindig nagyon finom illata volt, mert a minisztériumban kapott egy bőrkabátot, annyira vigyázott rá, hogy hetente bekente babakrémmel, ez egy szertartás volt nála, és az egész kabátnak kék tubusos babaillata volt. Később tudtam meg, hogy ez olyan kabát volt, mint az ávósoké, de szegények voltunk, hát hordta, ha már kapta, nem volt más, micsoda kontraszt egy babaillatú ijesztő bőrkabát, ugye.

Igen, nekem is volt egy haverom, aki ralizott a Trabantjával, nagyon vicces volt, kiszerelte az üléseket, körbe vasrudakat hegesztett, és az anyósülés helyén egy sámli volt, de ha bulizni mentünk, gond nélkül befértünk így tizen. Azt akartam még mesélni, hogy Dombegyházán nagyapám háromszobás lakhelyet építtetett a vályogvető cigányokkal a disznajainak, ott tapostam velük a töreket mezítláb, közben a falu férfijai könyököltek a kerítésen, szívták nagyapám csavart dohányát, hogy bolond ez a Gyuri, palotát épít a disznóknak. Ő viszont óriási türelemmel betanította a malacokat, hogy ne ott egyenek, ahol piszkítanak, vagy később ellenek, ilyen ember volt.