Sorban álltunk narancsért, kazettáért, és közben ment az itt a piros, hol a piros

A Nagyvásárcsarnok az idő múlásával Budapest egyik ikonikus épületévé vált, ahol egy meleg nyári napon egyszerre 5-6 idegenvezető keringett feltartott esernyővel, angolul, németül, olaszul kísérve a tikkadt turistákat, akik persze vitték a mézet, a szalámit vagy a fokhagymafüzért haza.

Vagy a paprikát, ahogy Margaret Thatcher mellett oly sok államfő és híresség, akiket úgyszintén elvittek a Nagycsarnokba, ahol kellő biztonsági intézkedéseket követően, fotósok gyűrűjében vásárolt a magyarosch kínálatból.

A piacokon és a vásárcsarnokokban álltak sorban a háziasszonyok krumpliért, káposztáért, szebb napokon import kubai narancsért. Vitték az élő csirkét, később a szovjet halkonzervet. Aztán a '80-as évek végén megjelentek a KGST-piacok vagy „lengyelpiacok″, ahol a kazettától a bugyin át a vízforralóig, vekkerig, törölközőig és Fa szappanig mindent megvehetett az ember, amit az üzletek polcain nem talált meg.

Megjelentek az autópiacok és a bolhapiacokon is egyre több minden bukkant fel – a kétes értékű festményektől a bútorokon át a hamis érettségiig szinte minden megjelent az Ecserin. És persze volt itt a piros, hol a piros, meg zsebtolvajok is szép számmal.