Itt éltek, itt élnek közöttünk a magyar indiánok

Túl sok nem volt ezekből a magyar indiántáborokból, ahova szó szerint elvonultak a szerencsések, kettőről tudunk, amelyek évtizedeken át fennmaradtak. A Baktay Ervin által alapított dunai indiánok egészen 2005-ig táboroztak a Duna szigetein, Cseh Tamás bakonyi indiánjai mind a mai napig évente kétszer – télen és nyáron – tábort ütnek, hogy az autentikus indián életmód szerint éljenek, megvívják harcaikat, elszívják a békepipát. Ezekben a magyar indiántáborokban azért a szerepjátékok mindig túlmutattak az indián kultúra iránti érdeklődésen, miközben a törzsek tagjai sátrakban élnek, a valódi indiánokéhoz nagyon hasonló ruhákat és használati tárgyakat készítenek maguknak, saját maguk által készített ételeket esznek, de pontosan tudták, hogy ez a szerepjátékkal fűszerezett indiánozás egyfajta kivonulást is jelentett számukra az éppen aktuális berendezkedésű társadalomból. És lássuk be a múlt század a háborúival, a különböző színű diktatúráival, illetve ez a mostani is bőven ad okot arra, hogy az ember visszavágyjon egy régi kor romantikus világába.

A leghíresebb magyar indiánok közül kettőt már említettünk. De – szem előtt tartva a legutóbbi Petőfi Irodalmi Múzeum (PIM) által rendezett kiállítást bemutató Wirth Imre tárlatvezetésén elhangzottakat – még legalább két nevet meg kell említeni, Xántus Jánosét és Borvendég Deszkáss Jánosét.

A PIM kiállítását Rézbőrű volt az alkony címmel rendezték még, a címet egy Radnóti-versből vették.

Már mozdulatlanul lapult az indián, de izgalom szaladt még sziszegve fönt a fán s a szél forgatta még a puskaporszagot. Egy megrémült levélen két vércsöpp csillogott, s a törzsön szédelegve tornázott egy bogár. Rézbőrü volt az alkony. És hősi a halál.

Xántus János nevét azért is érdemes a magyar indiántáborok történetével kapcsolatban kiemelni, mert több kutató – így az 1970-es évek végén Franz Remmel író, irodalomtörténész és Karl May-kutató – is arra a következtetésre jutott, hogy Karl May Xántus Jánosról, a híres geográfus-utazóról és vadnyugatkutatóról mintázta Old Shatterhand figuráját, mégpedig Xántus naplója és hazaküldött levelei alapján. Eszerint lehetséges, hogy Old Shatterhand magyar volt, és Karl May regényeinek ihletőjét is tisztelheti Xántus Jánosban az utókor.

Wirth Imre a magyar indiánok történetének négy legfontosabb alakja között idézte fel – a már említett, PIM-beli tárlatvezetésen – Borvendég Deszkáss Sándor regényeit, különleges szerepét a szabadságvágyat, a természetszeretetet, a gyerekkor gondatlanságát jelentő indiánozásban, ahol az indián főhőssel azonosulva közösségi szempontú lelki alapállást lehetett felvenni. Wirth szerint „nem véletlen, hogy a politika ebbe is beletenyerelt”.

Borvendég Deszkáss Sándor Fehér Szarvas néven öt regényt írt az 1940-es években, 1948-ban előállították az Államvédelmi Hatóságnál, írói tevékenységét nem folytathatta. 1963-ban letartóztatták, a magyar Népköztársaság Államrendje ellen kezdeményezett összeesküvés vezetése volt ellene a vád. Végül az amnesztiának köszönhette a szabadulást, ám írói tevékenységét nem folytathatta. Életműve azonban továbbra is hatott az ifjúságra, mert amikor betiltották a cserkészszövetséget, az egyházi kisközösségek indián táborként vitték tovább a mozgalmat. A hagyatéka eltűnt, a relikviáit elkobozta az ÁVO, ám könyvei szellemisége hatott az indiánozókra – mondta el Wirth Imre a kiállítás Covid-járvány miatti online tárlatvezetésén, április 15-én.

Borvendég Deszkáss Sándor története megérdemli, hogy felidézzünk még néhány részletet a korabeli pártállami titkosrendőrségnek „köszönhető” megpróbáltatásaiból Kovai Melinda szociológus tanulmánya segítségével. A kutató egy másik ügyben folytatott kutatása kapcsán kapta meg az indiánokkal foglalkozó ügy aktáját az állambiztonsági iratok történeti levéltárában.

Az akta összefoglalója szerint arról szól, hogy „Borvendég Deszkáss Sándor „Fehér Szarvas” író 1937-ben kapcsolatba került a „The Indian Assotiation of America” indiánokból álló kulturális szervezettel. Írásai nyomán a cserkészszervezeten belül megalakították az Indián Abroncsot. A cserkészmozgalom feloszlatása után azzal vádolták őt és társait, hogy az indiánmozgalom klerikális, jobboldali szervezkedés, amely szemben áll a demokratikus ifjúsági mozgalmak céljaival.”

Fehér Szarvas A Szikláshegyek varázslójával és a regény folytatásaival népszerű ifjúsági íróvá vált, a magyar „indiánozó” gyerekek cserkészként az ő könyveiből merítették a játék ötletét és kellékeit. 1949-ben a cserkészmozgalom felszámolásával az „indiánozás” is gyanússá vált. Borvendég Deszkáss Sándort kizárták az Írószövetségből, és mivel cserkész körökben Fehér Szarvasként rendkívül népszerű volt, 1949-ben előállította az ÁVH, elkobozta relikviáit és figyelmeztetésben részesítette.

Mint kiderült ez az egyházellenes politika irányította a belső elhárítás figyelmét a kaposvári indián baráti körre is a 60-as évek elején.

Az „Indiánok” fedőnevű ügy egy elfogott levéllel kezdődött. A kaposvári törzsfőnök egy fővárosi indiánnak írt egy levelet, amelyben a hitvallásnak is beillő következő szöveg is megtalálható volt:

A cél: 1. önmagunk tökéletesítése, 2. harc az elnyomott indián nép és elsősorban a mi magyar népünk ügye mellett. Igaz magyarok legyünk. Ha kell, fegyverrel is harcoljunk a mi magyar népünk érdekeiért és az igaz ügyért. 3. amennyire csak lehet, éljük az indiánok életét, és a hős szabadságszerető indián harcos nép szellemében nevelkedjünk.

A nyomozati dokumentum szerint „gyakorlati tevékenységük lényege: a különböző ifjúsági kalandregényekben leírt indián életmódnak a szabad idejükben való utánzása. Megalakulásuk óta rendszeresen és csoportosan az erdőkben járkálnak, indián öltözetet és eszközöket készítenek, használnak. A csoportba történő felvétel indián szokásoknak megfelelően tábortűz mellett, béke-pipa elszívása útján történik. A tagok indián neveket kapnak (Nagy-teknősbéka, Heverő bölény, Sas-szem stb.) és egymást testvérnek szólítják.”

1963 januárjában az „indiánozó” Borvendég Deszkáss Sándort és négy társát államrend megdöntése elleni összeesküvés előkészülete vádjában bűnösnek találták, majd 1963 tavaszán „bűnük” az általános amnesztia hatálya alá került, az ellenük folyó eljárást megszüntették. Az ügy komolyságát jelzi, hogy az eljárás során 56 személyt hallgattak ki, 8 embert tartóztattak le, 16 esetben végeztek házkutatást, végül 5 főt ítéltek el.

„Az indián sohasem szakadt el a természettől, hanem minden idegszálával Isten szabad világába kapcsolódott. A természet szelleme, a természeti élet ősi szabadsága, de ugyancsak a természet parancsolta szigorú önfegyelem s a közösség kötelességtudata jellemezte az indiánok életét mindaddig, amíg a fehér civilizáció erőnek erejével rá nem kényszerítette őket az új, idegen, mesterkélt életformák elfogadására, megfosztva őket szabadságuktól”– ezt már egy magyar indián törzsfőnök, Heverő Bölény írta az indiánokról.

Heverő Bölényről még a Karl May indiánkönyvein felnőtt nemzedék sem hallott túl sokat, de az író, műfordító és orientalista Baktay Ervin neve közismert. Azt azonban kevesen tudhatták róla a múlt század első felében, hogy mennyire vonzotta őt az észak-amerikai indiánok, cowboyok élete. Mint ahogy a múlt században több generációra is jellemző volt, ő is rajongott gyerekkorában az indiánokért, ám ez a rajongás Baktay Ervin felnőtt korában is megmaradt.

Annyira, hogy 1924-ben barátaival létrehozta a vadnyugati „várost”, majd 1931-ben megalapította az első magyarországi „indán törzset” a Dunán, a Verőcei-, a Kismarosi-, majd a Kompkötő-szigeten, ahol – a világháború utolsó két évét leszámítva – minden nyáron összejöttek a Törzs tagjai. Heverő Bölény egészen 1955-ig volt a Törzs főnöke, illetve aktív tagja. Hosszú ideig csak férfiak vehettek rész az indiántábor életében, később befogadták az egyik indián hétéves gyerekét, majd egy idő után bekapcsolódhattak táborozásba a családtagok is, nők is, gyerekek is. A Baktay Ervin által alapított indiántáborok egészen 2005-ig fennmaradtak.

A másik indiánozás Cseh Tamás vezetésével 1961-ben indult, amikor a dalszerző énekes néhány barátjával a Bakonyban indiános harci játékba kezdett. Ők semmit nem tudtak Borvendég Deszkáss Sándor indián peréről. A dunai indiánok azonban felkeltették a rendőrség figyelmét, hiszen nekik volt kapcsolatuk korábban Borvendég Deszkás Sándorral, Fehér Szarvassal.

Valamiféle védelmet biztosított a bakonyi indiánoknak, hogy az újságok „romantikus, gyerekes foglalatosságnak” tüntették fel a nyári együttléteket. Azonban a rendőri vegzálások mégiscsak kiváltottak belőlük valamiféle ellenállást, vagy legalábbis dacot. Erről maga Cseh Tamás írt egy bejegyzést a bakonyi indiánokat bemutató kiállítás elé.

„A falu szeretettel volt [irántunk], de azért csak eljutott a hír a zirci rendőrkapitányságra, és azok már jöttek is a dzsippel. Megálltak a patakparton, na, vegyük elő a személyi igazolványokat, mit keresünk ott s a többi. Nem esett bajunk, de mindennek azonnal ellenállásíze lett. Meg se fordult a fejünkben, hogy mi ellenállók lennénk, mi csak jól akartuk érezni magunkat... Akaratlanul is kialakult a tiltott gyümölcs érzése. Ez pedig dacot szül, mi pedig még inkább rejtőzünk, titkolózunk. Ez persze kíváncsivá teszi a barátokat, egyre többen szeretnének csatlakozni, de legalább belekóstolni az Indiánba” – mondta Cseh Tamás Bérczes László 2007-ben megjelent Cseh Tamás című beszélgetőkönyvében.