Körbe-körbe, karikába

Bambán gyönyörködött a felkelő nap fenséges látványban a Balaton-felvidéki hegyoldal kedves kis utcácskájában. Ütött-kopott bevásárlós biciklijére támaszkodva, hunyorogva bámulta az imádott tó keleti medencéjében csillogó kora reggeli fényjátékot.

Igazából maga sem tudta, mi ütött bele, hiszen előző este még kedves nyaralószomszédaival dajdajozott a nyaranta szokásosan rögtönzött kerti partik egyikén, most pedig, néhány órányi kába alvás után kótyagosan szívta magába az elé táruló látványt és a levegőben lebegő édes illatokat.

Június elején a nap öt óra körül kel, este fél kilenc körül nyugszik. A köztes mintegy 16 órát arra szánta, hogy körbebiciklizze a Balatont. Csak úgy, hogy megtudja, milyen az. Hiszen végül is csak egy kör, két nagyobb forduló és 210 kilométer. Hátizsákjában egy kulacs víz, szendvicsek, némi költőpénz és egy flakon naptej kotyogott. Csípős volt a hajnal, dideregve száguldott lefelé a hegyoldalban, pillanatoknak tűnt, amíg Alsóörs határában elérte a bicikliutat, és nyugat felé fordulva megkezdte a maga kis expedícióját. Kiszámolta, hogy ha vastag kerekű csotrogányával sikerül 15 kilométeres óránkénti átlagsebességet elérnie, akkor néhány pihenővel, pisiszünettel, evéssel-ivással elvileg teljesíthető estig a rá váró kihívás.

Eleinte minden szuper volt: Balatonfüredre érkezve magányosan suhant végig a kihalt Tagore sétányon, Tihanyt elhagyva kezdte érzékelni, hogy élénkül körülötte a hétköznap reggeli forgalom. Akkor tűnődött el először azon, hogy mások, a normális emberek ilyenkor még ébredeznek, kávéjukat kortyolgatják. Ő viszont nyomkodja itt a bicikli pedálját fel s alá.

Kisvártatva nyüszítve egy nádi sakál keresztezte az útját, nehéz volt eldönteni, ki ijedt meg jobban a másiktól, izgalmas és szép volt a reggel. Ábrahámhegy környékére nyolc óra tájt érkezett, és hirtelen igencsak megéhezett. A még kihalt strandon reggelizett, és mielőtt újra nyeregbe pattant, eltűnődött, hogy mások, a normális emberek ilyentájt indulnak munkába. Ő pedig gépiesen nyomta a pedálokat, fel-le, fel-le.

Badacsony lábánál érte az első holtpont, amikor arra gondolt, mi a csudáért csinálja ezt. Csakhogy visszaút már nem volt, pontosabban milyen is lenne visszakozni, tehát irány tovább, mert ha Keszthelyt eléri, akkor sitty-sutty rákanyarodhat a déli partra, és már egyenesben is van, hiszen Balatonszentgyörgytől csupán 80 kilométer Balatonaliga, ahol újabb fordulóval ismét az északi parton van.

Csakhogy Keszthely még odébb volt, késő délelőtt ért oda. A mólónál talált egy kisboltot, friss péksüteményt, kakaót vásárolt, egy padra telepedve megcsodálta a maga mögött hagyott Balaton nyugati medencéjét, és eszébe türemkedett, hogy mások, a normális emberek ilyenkor a munkahelyükön dolgoznak és az ebédre készülnek. Ő azonban nyeregbe pattant, folytatta az útját, gépiesen fel-le, fel-le nyomta a bicikli pedáljait.

Így érkezett el a tó déli partjára, Balatonmáriafürdőre, ahol hirtelen pusztító éhség és szomjúság tört rá, azonnal meg kellett állnia, hogy pótolja az elvesztett energiát. A fél távot teljesítette, ugyanannyi volt hátra, de az az ugyanannyi valahogy többnek tűnt. Összeszedte magát, nyeregbe kászálódott, és arra gondolt, hogy mások, a normális emberek ilyentájt már a délutáni kikapcsolódásukra készülnek. Ő pedig egyre csak nyomta, nyomta a pedálokat.

Aztán a déli parton hosszú egyenes utcák tűntek előtte a végtelenbe, és mire egy távolban kiszemelt ponthoz érkezett, ugyanazt látta maga előtt, ismét és ismét. Önkívületi állapotban érkezett kora délután Balatonlellére, ahol minden energiája elhagyta: beesett egy helyi gyorsétterembe, minden zsíros menük legnagyobbikát rendelte, rengeteg cukros és jeges üdítővel, fagyival, ami mint a víz a szikes talajban, pillanatok alatt felszívódott a szervezetében, és a következő egy órában bágyadtan nézett ki a fejéből, azon tűnődve, miért csinálja ezt, hiszen jár itt vonat is, komp is, haza lehetne jutni ember módjára. De csak feltápászkodott, folytatta útját, gépiesen nyomkodta a pedálokat, fel-le, fel-le.

Már javában benne járt a délutánban, amikor a szántódi révhez érkezett, és arra gondolt, hogy mások, a normális emberek ilyentájt hazaindulnak a munkából, családjukkal, barátaikkal töltik a szabadidejüket, beszélgetnek, élnek. Miért ne járna neki is valami ilyesmi, hiszen jár a komp, lelehetne rövidíteni azt a távot, incselkedett vele a tókerülő bringások ördöge. De már jött is a válasz: ha már idáig elvergődtél, semmi értelme feladni. Folytatta tehát, lábai fel-le, fel-le, zsibbadtan és gépiesen nyomták a pedálokat.

És akkor megállt az idő. Hiába küzdött, hiába látta a keleti medence túlpartján Alsóörsöt és a környék jól ismert hegyeit, kilátástalan távolságnak tűnt az északi part fordulója, Balatonaliga–Balatonakarattya. Késő délután azonban mégis csak odaért, és arra gondolt, hogy mások, a normális emberek ilyenkor vacsorát készítenek a párjukkal, randiznak, moziznak, miközben ő itt vánszorog és nyomja a pedálokat.

De aztán végre ismét az északi parton tekert, Balatonalmádiban kezdett ráereszkedni a sötétség, arra gondolt, hogy mások, a normális emberek ilyenkor tessékelik ágyba a gyerekeiket, a szerelmesek összeölelkeznek, a racionálisabbak megnézik a híradót, ki-ki alváshoz készülődik. Ő pedig elgyötörten, de a közeli végcél tudatában újult erővel nyomta, nyomta a pedálokat.

A jól ismert alsóörsi hegyoldalhoz már a balzsamos illatú balatoni nyáresti sötétségben érkezett. Az emelkedőn küzdött, amíg tudott, de aztán csak lekászálódott a nyeregből, feltolta a biciklit a meredek utcácskán, és a kertkapuhoz érve visszanézett: a parti fények villództak a tó tükrén, ott, ahol kora reggel a felkelő nap fényei játszadoztak. Késő este volt, amikor kinyitotta a kertkaput, a biciklit a mandulafához támasztotta, a kerti csapnál locsolta magára a friss vizet, egy palack jéghideg ásványvizet nyitott, kortyolgatta, és a csillagos ég alatt elaludt.

Első gyerekkori biciklijéről álmodott, az első nagy baráti biciklitúrákról, egykori szerelme lobogó hajáról, amint egy kempingbiciklin előtte suhan a Balaton-felvidéki szőlőültetvények között, később bájosan ügyetlenkedő lányaira, akiket apaként maga tanított biciklizni a parti sétányon. Peregtek álmai mozifilmkockái, mint a fényesen forgó bicikliküllők közt felvillanó képek, körbe-körbe, karikába.

A korai napfény ébresztette. Törődött végtagokkal, izomlázzal, leégett testtel tápászkodott fel, és csomagolni kezdett. Várta a város, a normális emberek normális élete.