„Ez a ház is ledőlhet, ellopta az időmet”

Sár, por, állványok, malterosládák, rendetlenség, málló vakolatok, itt-ott tompa golyónyomok, másutt sarkos panel. Az ócska autók is csodálatosnak tűnnek, minden menő, ami berreg. Jól élnek a verebek, hiszen nem ritka az egy-két lóerős jármű, amely büdös gázok helyett lócitromot termel. Amit a lovak pufognak ki, azt a földutak elnyelik, a városban lemossa az eső az aszfaltról, a maradék kilapul és elporlad. Elfújja a szél. Tehát van lovas kocsi, fuvaros, még szódáslovak is. Nincs műanyag szemét, csak rozsdás bádog, hegyes vasdarabok, tégla- és betontörmelék, cserép, üvegszilánk, üres konzervdobozok. Újságpapírt is fúj a szél. Ha vizes, nehezen olvashatók az épülő erőművekről készült riportok, elmosódnak az integető párttitkárok és téeszelnökök, de ebből sincs sok eldobálva, mert csomagolni, begyújtani és ablakot mosni is nagyszerűen lehet vele. Plusz mindenütt van MÉH- (Melléktermék és Hulladékhasznosító Vállalat) telep, ahol pénzt adnak a kötegelt papírért. Filléreket, de azért is lehet kapni valamit. Mondjuk zsömlét vagy kupakos bort. Vasat és színesfémeket is átvettek, de akkoriban feltűnt volna az átvevőnek, ha egy bronz Lenin-szobor fejét próbálja valaki kilóra eladni.

Volt egyszer egy szocialista Magyarország, amihez képest Románia maga a nyomor, az NDK a fakóság, a csehek, lengyelek is irigykedve nézik a magyar határt. Az oroszok mifelénk egyenruhában járnak. A jugók persze nálunk is sokkal menőbbek. Ott van farmer, Puma cipő meg tenger is.

Az emberek faluból városba költöznek, vidéki városokból meg Budapestre. Dagadnak és szaporodnak a lakótelepek, mohón felzabálva a valódi házakat, utcákat, tereket. Most már erre nosztalgiázunk. Elköltöztünk régi lakásokból, házakból, a hatvanas, hetvenes, nyolcvanas, kilencvenes évekből. Eljöttünk a XX. századból is, fölpakolva egy csomó lomot, ami még értékesnek tűnt, és talán egy része az is volt. Sok mindent csomagoltunk dobozokba, zsákokba, ami az új helyen már nem fért el. A régi dalok szerencsére kevés helyet foglalnak. A címben idézett sort arról, hogy hátra se nézünk, ha végre elmehetünk valahonnan, ahol nem igazán jó, Víg Mihály énekelte harminc-negyven éve, és azóta is elénekli néha:

Ez a ház is ledőlhet, / ellopta az időmet. / Szemem sarka megremeg, / nekem aztán egyre megy. / Mégis van egy pillanat, / ahol a hang elakad. / Ez egy olyan fényes érzés, / ahonnan nincs visszanézés.

Meg ilyenek.

Költözünk tovább, rutinosan dobáljuk el régi dolgainkat, és veszünk helyette újakat, melyek eleve eldobhatónak készülnek. Nem megyünk vissza sehova, hiszen, ahová mennénk, az már csak régi fényképeken látható. De költünk és költözgetünk, amíg van miből és hová. Lesz olyan is, amikor nagyon elköltözünk, talán stráfkocsival, amit angyalok vagy ördögök hajtanak, és amire földi lomok nem pakolhatók.