Neonfényben suhant a Skoda a Rákóczi úton

Nyolcévesen hazafelé tartva a Keleti pályaudvartól a kocsi hátsó ülésén olyan volt az esti Rákóczi út, mint egy diadalmas álom. Háromhetes drezdai száműzetés után itt minden ragyogott. Úgy örültem, mint amikor megkaptam az első csattogó lepkém a mátraszentimrei búcsúban, hiszen az emberek végre ismét normális nyelven beszéltek, menő ruhákban jártak, a kirakatok ragyogtak, és ahogy apám piros Skodája közeledett az Erzsébet híd fel, egyre nőtt bennem az öröm: Mindjárt jön a varázslat!

Már ott is volt bal kéz felé az Úttörő Áruház falán a két guggoló gyermek. Egy fiú és egy lány piros nyakkendőben. Profilból lehetett látni őket, ahogy fogják a közös labdát. Majd egyszerre felegyenesednek, karjuk felfelé lendül, a laszti pedig száll, száll a magasba. Biztos voltam benne, hogy ilyen nincs az NDK-ban, de talán sehol se! Csak itt. Büszke voltam, hogy magyar vagyok, és nem keletnémet vagy bolgár vagy csehszlovák. (Jugoszlávnak lenni azért nem rossz a tenger miatt, de a bolgároknak még a tengerük is medúzás.) Legjobb magyarnak lenni, itt minden menő. Gagarin csak repdessen a világűrben, de ha ezt meglátja, leesik az álla.

Úgy hittem, ott dobálja a labdát egész éjszaka a ragyogó úttörőfiú és az úttörőlány, színesen, fényesen. Nappal látni lehetett, hogy csupa mozdulatlan üvegcső meg drót az egész, ami a sötétben életre kel, repül, nyújtózkodik, guggol.

Persze azt is csodálatosnak láttam, amikor a kézírás világítani kezdett a Csemege bolt bejárata felett, és bármilyen egyéb szó és forma is felragyogott szerte az országban, de főleg Budapesten, ha a mérnökök úgy akarták, de ez még mozgott is.

Jóval később gondoltam arra, hogy a Rákóczi út látványa esténként olyan volt, mint Las Vegas. Laza, fényes, már-már erkölcstelenül szellemes – tiszta Nyugat.

Még sokkal később már egyáltalán nem nyűgözött le Luke fénykardja a Csillagok háborújában, hiszen mi már általánosban használtunk olyat. Egy építkezésen találtunk több tucat leselejtezett neoncsövet, persze hogy azonnal elindult a párbaj váltott fegyverekkel. A mi kardunk nem világított, de csodálatosan szétrobbant, amikor belelendültünk a játékba.

Ezek a fehér csövek eredeti helyükön is sokoldalúak voltak. Egyrészt hideg fénnyel világítottak, másrészt berregtek vagy zúgtak, esetleg kattogtak, és nagyszerűen tudtak villogni is. Az osztályban az ilyesmi jobban zavarja a tanárt, mint a diákot, tehát az ő fényük velünk volt. Szerettem, ahogy a gondnok be- és kiszerelte a csöveket, később magam is kipróbáltam otthon a konyhában: a létra tetején állva odatenni vízszintesen, megkeresni a végén levő pöckök számára kialakított vájatot, belecsúsztatni egyszerre mindkét végét, majd óvatosan rámarkolva elfordítani a tengelye körül, és már újra világít is a három cső közül legalább kettő.

Az utcai neonreklámok is tudtak berregni, de azoknak saját rejtélyes üzeneteik is voltak, attól függően, melyik betű romlott el a szövegből, vagy a kép mely részlete maradt sötét. Ahogy emlékszem, hét-nyolc évesen még fenntartások nélkül voltam büszke magyar. Nem tudom pontosan, hogy ez mikor módosult, csak arra, hogy még akkor is mindenütt volt neon.