Szép volt tüntetni a közös kokárdák idején

A hetvenes évek közepén minden második gyerek műanyag diplomatatáskával járt iskolába, később honvédségi szimatszatyorral és egyéb tarisznyákkal. Volt egy rövid korszak, amikor nyugatról származó műanyag reklámszatyrokba kellett pakolnia a füzeteit annak, aki trendi középiskolás és szelíd lázadó akart lenni.

A tömegközlekedéshez és az uszodákba diákbérlet járt, a fiatal pedig kocsmába, meccsre és koncertre. Fradi, Dózsa, Vasas, Honvéd, MTK, blues, pop, rock, underground, punk, kinek mihez volt kedve, és mit diktált az aktuális divat.

Mindezek mellett a nyolcvanas évek legvége felé minden rendes tinédzser járt tüntetésre is. Ez a divat úgy tört rá a magyar társadalom fiatalabb tagjaira, mint néhány évvel korábban a limbóláz. Az illegális tömeggyűléseken már nagy magyar zászlókat és üzenőtáblákat is tartottak a kezükben. Nem sokkal korábban már azért igazoltatott a rendőr, ha valaki március 16-án se vette le a kokárdát, így nagyszerű érzés volt a közös lázadás. A tömegben mindenki szerette a másikat, mindenki örült, hogy együtt vagyunk mi, magyarok, és juszt sem leszünk orosz gyarmat.

A szocialista államrendszerrel cicázó spontán március tizenötödikei összejövetelek meghatározó eleme volt a közös ének. Sem azelőtt, sem azután nem hallottam annyiszor a „Kossuth Lajos azt üzente”, illetve a „Gábor Áron rézágyúja” kezdetű nótákat. Természetesen a tömegdemonstrációk legfontosabb interaktív műsorszáma a Himnusz maradt, a fentebb említett népdalok afféle közösségteremtő alhimnuszként szerepeltek. Említendő még a Szörényi–Bródy szerzőpárostól a Ha én rózsa volnék néven ismeretes sláger is, de az előénekes nélkül túl bonyolult volt néhány ezer ember számára.

Egyszer csak végleg leszerelték a vörös csillagot a Parlamentről, és hazavonatoztak az orosz katonák. Aztán teltek-múltak a rendszerváltott évek. Az egymással négyévente pozíciót cserélő kormányzat-ellenzék időszakában minden komolyabb politikai csoport megünnepelte saját március 15-éjét, melyhez saját Kossuth, Petőfi és Gábor Áron járt, és újra politikai kérdéssé vált a kokárda.

Nem lett könnyebb az élet, kevesebb a gond, és korábban nem sejtett módon egyre veszélyesebbé váltak a szabad tüntetések is. A köztereken összegyűlő elégedetlen tömeg és a rendőrség viszonylatában megjelent a blokád, az égő tévészékház, a rohamrendőrbosszú és szemkilövés is.

Az élet azóta sem lett könnyebb, vagy a gond kevesebb. Mostanában ismét az éneklős demonstrációk korát éljük. A jelen helyzettel és az ebből következő jövővel elégedetlenek dacosan kántálva a vígszínházi musical slágerré vált dalát Kossuth Lajos helyett a Pál utcai fiúkkal demonstrálnak.

Március 15-én viszont őrizzük a tradíciókat. A kormányzat és az ellenzék hívei a múlt évezredben kialakult hagyományt követve egymástól elkülönülve ünneplik meg a magyar szabadság napját. Hallgatják kedvenc szónokaikat, majd külön falkákban énekelnek arról a rézágyúról, melyet egy székely ezermester öntött még a XIX. század közepén a közös haza védelmére. Sok ellenzéki csak azért is kitűzi a kokárdát.