Már megint eltévedtem. Hiába, ha az ember angyal, aki mindig éhes, és a mennyország helyett inkább a csokoládégyárak, illetve gyorséttermek felett lebeg, könnyen megesik, hogy elterelődik a figyelme, nem nézi rendesen a GPS-t, így aztán nem ott ér földet, ahol eredetileg tervezte. Így kerültem egyszer egy furcsa faluba, ahol a húslevesfőző versenyen kis híján megfőztek, mert nagy madárnak néztek. Most meg egy szemetesben landoltam, szerencsére nemrég ürítették ki, így nincs benne semmi. Legalább rendesen elférek benne.

Bevallom, a nyáron sokat híztam a lángos, palacsinta, kukorica szentháromságtól, de hát ki tud ellenállni ennyi finomságnak, pláne, ha folyamatosan előtte van. Az elmúlt három hónapban egy balatoni strandon dolgoztam őrangyalként, s mivel szerencsére kevés dolgom akadt, így unaloműzésként ettem. Gyakorlatilag mindent, amit láttam.

A szezon végeztével átirányítottak egy iskolába, de úgy látszik, a GPS kibabrált velem, mert a suli helyett egy kórház konténerében sikerült leszállnom. Csupán az apróbetűs, csillagozott lábjegyzetben merem bevallani, hogy a balesetem oka nem a nagy melegtől megzavarodott GPS volt, hanem egy darabka megolvadt csokoládé, amit repülés közben a zsebemben találtam, s amit próbáltam kulturáltan elfogyasztani. S mivel ez nem sikerült, és mindenem maszatos lett, a vadonatúj, csillogós retikülömben nedves törlőkendőt kerestem. A navigáció kiesett a kezemből, én meg zavaromban utánazuhantam. Így kerültem a kórházi szemetesbe.

Arra gondoltam, ha már itt vagyok, nem töltöm haszontalanul az időt, benézek kicsit a baleseti sebészetre, ahol korábban az apám és a nagyapám is dolgozott. Mindketten orvosok voltak, amíg éltek. Haláluk után szintén angyalok lettek, csak ők nem kaptak őrző-védő feladatokat, ugyanis a termetük nem volt hozzá megfelelő. Én persze a család minden tagjánál nagyobbra nőttem, s amikor először megláttak a mennyországban, azonnal őrangyali feladatok teljesítésére osztottak be. Azt is elárulom, hogy a baleseti sebészeti osztály nem a szakma szeretete miatt vonz, hanem a rántott húsos szendvicsek miatt, amiket a folyosó végén lévő büfében lehet venni.

A váróteremben rengeteg ember ül. Az ég és föld között ilyen tekintetben nincs nagy különbség. Az emberek itt is, ott is várakoznak, csak itt azért, mert a fűnyíróval levágták a lábujjukat, fent meg mert mindenki vezekelni akar a nagyfőnök előtt.

Még apám idejéből emlékszem arra, hogy a baleseti sebészet folyosóján hol van a büfé, ezért arra veszem az irányt. Senki nem néz rám, a földi halandók egy átlagos, kövér, középkorú nőnek gondolnak, nem láthatják a szárnyaimat. Jól ismert illat csapja meg az orromat, sokszor éreztem ezt, amikor gyerekként édesapámra vártam a folyosón. Miután anyám fiatalon meghalt, apám egyedül nevelt fel, s mivel esténként sokáig rendelt, kénytelen voltam a törött bokájú, kificamodott vállú betegek között ücsörögni. Pontosan tudom, hány csempe vezet a rendelő ajtajától a folyosó végén lévő ajtóig. Unalmamban milliószor megszámoltam.

Most is ezt teszem, csak nem unalmamban, hanem nosztalgiából, meg hogy el ne tévedjek. Hiába bolyongok a folyosón, nem találom a rántott húsos szendvicset. Azt még nem is mondtam, hogy bár a mennyországban nem fogyasztunk emberi táplálékokat, csak ambróziát, ami magas cukortartalma miatt veszettül hizlal, de amikor földi küldetésen vagyunk, megengedett az itteni ételek evése. Ezért is szeretem különösen ezeket az utakat. Hiába telt el jó néhány év jobblétre szenderülésem óta, a csülökről, a velős pirítósról meg a töltött káposztáról nem tudok lemondani. A múltkor egy lagziban, ahol a menyasszonyra vigyáztam, úgy bekajáltam, hogy hetekig fájt a gyomrom meg az epém. Hiába, halottnak sem vagyok már a régi.

Egy csempe, két csempe, száztíz, százhúsz... Óriás világosság. Jesszus, véletlenül visszakerültem a mennyországba? Felnézek. Ez nem a nagyfőnök szobája, ez egy műtő.

Ott egy angyal, nem akarom, hogy magával vigyen!, mondja a műtőasztalon fekvő beteg, akit éppen most készül elaltatni az aneszteziológus. Feri bácsinál máris beütött a cucc, nevetgél az altatóorvos, miközben én arra gondolok, milyen tájékozatlanok az emberek, nem tudják, hogy a haldoklókat nem az angyalok viszik magukkal, hanem a kaszás, akit per pillanat sehol nem látok. A műtőbe bemosakodott doktor lép be, tetőtől talpig beöltözve, maszkban szerencsére nem vesz észre, sikerült elbújni egy paraván mögött, bár nem volt egyszerű eltakarni a méretes testemet. Korog a gyomrom, ennivalót kellene szereznem, valahogy ki kell jutnom a műtőből még mielőtt belevágnak ebbe az emberbe. Nem bírom a vért, félek, hogy elájulok.

A beteg végre alszik, még erősebbre kapcsolják a fényeket a műtőasztal felett. Szikét?, kérdi az asszisztens a maszkos sebésztől. Köszönöm, nem kérem, hoztam magammal kaszát, mondja a beöltözött alak, és a műtősruha alá nyúl. Egyre zavarodottabban viselkedik, ordibál: ennyire hülye nem lehetek, otthon felejtettem a kaszámat! Azt is üvöltözi, hogy ezért most őt meneszteni fogják.

Csörög a mobilom, elfelejtettem lenémítani. A kijelzőn a nagyfőnök arca villog. Ezt muszáj felvennem. Most jön a leszúrás, amiért nem az iskolában vagyok. Halló, suttogok a telefonba, csak nincs valami baj? De van, válaszolja a főnök. A halál, az az idióta itthon hagyta a kaszáját. Ma neked kell helyettesítened, ez a büntetésed, amiért nem az iskolába mentél, hanem inkább rántott hús után kajtattál. Ott fekszik egy férfi a műtőágyon. Na, nem őt kell magaddal hoznod, hanem az orvost, aki altatja. Siess, mielőtt a másik csoki is a zsebedbe olvad, amit reggel elloptál az asztalomról.