A halloween baromság! – mondja a félrészeg csontváz a kanapén

– A halloween egy baromság! – mondja a kipirult arcú, félrészeg csontváz a kanapén. Csontarcát a szónoklata kedvéért a feje búbjára tolta, kipirulva az alatta hordott kövérkés, középkorú van. Kinyilatkoztatásához rövid gesztust tesz a jobb kezével, amitől leönti a cipőjét a középáras „Éljen a barátság!” nevű extra száraz vörösborral. – Nálunk – teszi hozzá miután egy pillanatra zománcos szemekkel elmereng a szemközti falon lógó divatos, geometrikus absztrakt festmény irányába. Aztán megint rám mered, arca elkomorul, és látszatra merész képzettársítással, nyomatékosan a levegőbe rajzszögezi:

– Argentin hangya!

Értetlenül nézek rá a saját poharam mögül, magam is udvariasan elkomorodva, miközben tisztában vagyok vele, hogy az „Éljen a barátság” éppen feloldja a fogzománcomat.

Azt már megtudtam, hogy az egyik vidéki egyetemünkön oktat, és nem érti, miért nem aratott szakmai sikert az 1956 a liberalizmus tükrében című tanulmánykötete, amin öt évig dolgozott. Elvált, az albérlete drága, de nem adja fel, pedig meghízott így negyvenesen. Utóbbit plasztikusan igazolja a hurkásan domborodó gerinc a fekete kezeslábasán. A gyerek kommunikáció szakos, az exneje pedig önismereti irodalomterápiára jár. „Az volt a horror, hallod, az a házasság, akkoriban egy ilyen bulin elég lett volna saját magunknak öltözni…”

A szoba másik felében dokumentumfilm megy Lugosi Béláról. Két zombi és egy baltás gyilkos nézik, a többi rémalak hangos zsivajjal beszélget, épp csak legyőzve a retró feelinggel recsegő skandináv deathmetalt. Igazából még tíz óra sincs, mindenki iszik, hogy utolérje magát. A bútorokon fekete huzat, csak az állólámpák égnek, de azokat is letakarta a házigazda halálfejmintás fekete tüllökkel. Jó lenne elmozdulni az ikeás puffról a lakás valamelyik másik részébe, valaki másokkal beszélgetni, egyáltalán: beszélgetni, de valahogy nem megy, a hülye jólneveltség vagy csak a teszetosza gyengeség miatt. És hogy jött ide az argentin hangya?

Forgatom a talpas poharamat, amire sárgával cápafogsorú kerek tökök vannak festve, és mókás lenne, de „Éljen a barátság” van benne. Most már megiszom.

– Argentin hangya, b*** meg! Egy kulturális argentin hangya!

Ha most előszedi a telefonját, hogy megnézessen velem egy ismeretterjesztő filmet a Youtube-on, elveszem a Lugosi-rajongó gyilkostól a baltáját, és megölöm. De nem. Csak elmondja. Hogy értsem a hasonlatot.

Szóval az argentin hangya. Invazív. De annyira invazív, hogy Európában hatezer kilométeres sávban csak az van. Szinte. Szuperkolónia! Idejött a globális kereskedelemmel, aztán marha jól érzi magát. Szaporodik, mint az őrült, felzabálja a kaját az őshonos hangyák elől. Azok meg odébb mennek, vagy éhen halnak, vagy mindkettő, vagy mittudom én. Mindenhez alkalmazkodnak! Úgy akkomodálódnak, hogy jobban se kell.

Ezen a ponton, biztos mert már pálinkát is ittam az „Éljen a barátság”-hoz, elképzelem, amint egyik-másik nagyon akkomodálódott argentinhangya-királynő közli a boly népével, hogy tulajdonképpen nem érzi magát nőnek, aztán kérelmet fogalmaz meg nemváltó műtétre, de azok nem engedik nekik, mert akkor leáll az invázió. Hoppá! Mondom is gyorsan a csontváznak.

A csontváz szerint hülye vagyok, mert ez komoly dolog.

– Pont ilyen a halloween. Nálunk. Mert az íreknél meg az USA-ban más! Ott őshonos! Ott megvan a kultúrtörténeti alapja, benne van a saját mitológiájuk, a… – Ezzel elvagyunk úgy negyedóráig, közben bedobunk még egy ötven fokos birset. Óvatosan megpróbálom közbevetni, hogy érdekelne, melyik indián nép kulturális hagyományaiban gyökeres ez a halloween, de nem figyel rám. – Az egész világon halloweeneznek! Japán halloween! Halloweenmanga! De semmi tartalma!

Nem akarok semmit, töltök még birset. Közben eszembe jut, hogy november 1-jén megint csak otthon gyújtunk majd gyertyát, mert annyira szanaszét vannak a halottaink a térképen. Egy hetes túra lenne mindenki sírját felkeresni. Nos eddig nem haragudtak meg érte.

A testes csontváz közben folytatja, már a pizza kontra paprikás krumpli globalizációs küzdelem posztmodern tragédiájánál tart.

Az én fejemen egy jó nagy halloweentök van, amin előrelátóan akkorára vágtam a szájat, hogy tudjak benne inni. A homlokomon meg narancsszínű ledlámpa. Sötétben elég durva, csak kicsit billeg. Persze ha belegondolok, most tényleg tökfej vagyok. Elröhögöm magam. Erre megsértődik. Elnézést kérek, koccintunk, folytatja. És folytatja és folytatja. Aztán egyszerre megszakad az előadás.

Nézem, mit néz. Az erkélyajtó felé, amin túl dohányozni lehet, combtőig nejlonharisnyás, ribancosan kifestett, harmincas boszorkány lépked, fűzőtől karcsún, nagy, bibircsókos műanyag orral, enyhén billegve.

A csontváz hirtelen behúzza a hasát, és meglepő könnyedséggel felpattan a kanapéról. A kezében valahonnan egy ájkosz terem, már be is van töltve, ki tudja, mikor csinálta, és rám se néz, amint eliramlik a nagy, inváziós halloweenben a nő felé.

– Te, szavad ne felejtsd, csak kimegyek elszívni egy cigit. De utána folytatjuk!