Gyilkosság rózsaszín graffitivel

Rózsaszínnel írni fel a rendőrség falára, hogy gyilkoltam, és a hullát a temetőbe rejtettem? Már megint átbasztak a webáruházban. Fekete festéket rendeltem, nem pinket! Most mi a fenét csináljak? A Gy betű nem maradhat ilyen! Ki venne komolyan egy barbie-s megfélemlítő üzenetet? Honnan vegyek fekete festéket az éjszaka közepén? És ha beírnék néhány csúnya káromkodást, és a végére halálfejet rajzolnék? Az ellensúlyozná a pink színt? Rugdosom a falat, és némán szitkozódom, hangosan nem lehet, mert meghallja az ügyeletes tiszt. Félek, ha elkezdem vízzel lemosni a graffitimet, csak rontok a helyzeten, az egész olyan lesz, mintha egy csillámpóni lepisilte volna a falat. Döntök: a fenyegetést rózsaszínnel fejezem be, talán még jobb is, így végképp megzavarom azt az öntelt kis ficsúrt, akit a múlt héten a helyemre tettek a rendőrkapitányi posztra. A festékszórót rutinosan használom, pár perc alatt kész a teljes felirat: Gyilkoltam, a hullát a temetőbe rejtettem! Na, ki találja meg?

Női rendőrkapitánynak lenni olyan, mint magas sarkúban üldözni a tolvajt egy kavicsos úton – technikailag lehetséges, de mindenki azt lesi, mikor esel pofára. Az elmúlt tíz évben végig így éreztem magam. Jöttek a férfi kollégák, mind arról biztosítottak, támogatnak, és örülnek, hogy végre egy nő irányítja a rendszert. Közben meg az állománygyűléseken nem hozzám beszéltek, hanem a sörhasú, nagy bajszú kollégáimhoz. Tíz év alatt sokat javult a bűnügyi statisztikánk, de egyetlenegyszer sem dicsértek meg, a jutalmakat is a szomszéd község kapitánya kapta, holott mindenki tudta, hogy náluk nincs olyan hét, hogy valahová ne törnének be, vagy ne lenne késelés a kocsmában. Tíz éven át azért ittam szó nélkül a mosogatólé ízű kávéjukat, mert a nagyfőnök azt ígérte, ha itt jól teljesítek, felkerülhetek a fővárosba kapitányságvezetőnek.

Épp azt próbáltam kiszámolni, mikor menstruáltam utoljára, vagyis mikor csapott le rám a klimax, amikor csöngött a szolgálati mobilom. Ez általában bajt jelent, ellentétben a privát telefonommal, aminek megszólalása után vagy randi, vagy baráti vacsora, esetleg női csacsogás következik. A céges telefon más – ha cseng, lecsesznek, munkát tollnak rám, vagy valaki panaszkodik. Egyikre sem vagyok kíváncsi. Rendőr is csak apám miatt lettem, aki rajtam keresztül valósította meg az elbaltázott álmait. Amikor megláttam, hogy a főkapitányságról hívnak, kivert a víz. Biztosra vettem, eljött az idő, most végre előléptetnek. A nagyfőnök személyi titkára azért hívott, hogy időpontot adjon a főkapitánnyal való találkozásra. „Aztán egyenruhában jöjjön, ne forrónaciban” – tette hozzá befejezésül, és gúnyosan nevetett. Büdös tahó, csak azért gúnyolódik, mert nő vagyok! – ordítottam a telefonba, de azt akkor már nem hallhatta, mert megszakadt a vonal.

Csak nehogy balesetet okozzak! Erre gondoltam, miközben a főkapitányság felé autóztam. Piros lakk tűsarkú volt rajtam, abban nyomtam a gázpedált. Ne aggódjatok, prímán vezetek tűsarkúban is, nem amiatt volt gyomorgörcsöm, inkább attól féltem, hogy elkalandozik a figyelmem vezetés közben, ugyanis egyfolytában a saját lábaimat bámultam, annyira jól nézett ki az a cipő. Eleinte kicsit hezitáltam, hogy illik-e piros tűsarkút venni az egyenruhához, de aztán úgy döntöttem, az előléptetésem alkalmából ennyit csak megengedek magamnak. Mert bár senki nem mondta, de biztos voltam benne, hogy emiatt rendeltek be a főkapitányhoz. Ráadásul ebben a cipőben sokkal magabiztosabbnak éreztem magam, amire akkor nagy szükségem volt. Útközben azon gondolkodtam, hogyan fogom azt a rengeteg holmit Budapestre költöztetni, amikor az új szolgálati lakásomba becuccolok. Az egyik csajtól tudom, hogy a főkapitányság szolgálati lakásainak az ablaka a hegyekre néz, éjszaka olyan a panoráma, mintha az ember a mennyországban lenne. Már láttam is magam, ahogy reggelente a teraszon kávézok, és bámulom a csodás kilátást. Mindezt egyedül, mert azt terveztem, hogy a pasimnak kiadom az útját, amint előléptetnek. Nem illett az új életembe, meg már egyébként is untam.

A főkapitány irodája pont olyan volt, mint egy belvárosi ügyvédi szalon: túldíszített, barokk bútorokkal telepakolt szoba. Az aranyozott képkeretekben komoly tekintetű férfiak bámulták az érkezőt. Magabiztosan léptem be, készen álltam a gratulációkra, az elismerő bólintásokra, de helyette egy rezzenéstelen arcú főkapitány és egy fiatal, jól fésült, szőke egyenruhás fiú fogadott. Összenéztek, mint akik épp egy menhelyről hozott macskát készülnek visszavinni, mert mégsem olyan cuki, mint a fotón. Miután hellyel kínáltak, a piros tűsarkúmat úgy igazítottam, hogy a keresztbe tett lábamon a lehető legjobban mutasson. Jó választás volt a lakkbőr, csillogott a lámpafényben.

A főkapitány, miután bemutatta a huszonnyolc éves választottját, gyorsan elmondta a magáét – „fiatalítás”, „új szelek”, „dinamizmus”, „városias szemlélet” –, az én agyamban meg végig az pörgött, hogy ez a „szőke kisgyerek” vajon még mindig az anyjával lakik-e, vagy vettek neki egy lakást valami belvárosi társasházban, ahol a reggeli zabkását matcha teával öblíti le. Az én időmben, ha valakit kineveztek kapitánynak, az legalább egy-két bordáját elvesztette már egy veszélyesebb bevetésnél, de ennek a srácnak az egyetlen sérülése valószínűleg az volt, amikor megégette a nyelvét egy kézműves lattéval.

Miközben a főkapitány folytatta a szövegét, elgondolkodtam, hogy vajon hány másodpercig bírná ki ez a kis taknyos egy rendes éjszakai razzián. Mondjuk egy hajléktalantábor kiürítésénél, ahol az ember már azelőtt megbánja, hogy rendőr lett, hogy megérezné a szagot. De a srác csak ült, mosolygott, és minden egyes fejmozdulatánál látszott, hogy komolyan elhiszi: ő tényleg jobb nálam. Mert ha eddig nem mondtam volna, naná, hogy ő lesz az utódom, engem meg visszaminősítettek mezei nyomozónak.

A főkapitány végül egy sóhajjal lezárta a beszédét, és közölte, biztos benne, hogy megértem a döntést. Nem, nem értettem meg. De bólogattam. Egy erős nő méltósággal viseli a vereséget – főleg ha közben arra gondol, hogy milyen rohadtul jól mutat a piros tűsarkúja a barokk padlószőnyegen. Kifelé menet megbotlottam, de szerencsére sikerült megkapaszkodnom az egyik rohadt nagy fotelban és nem estem el. A szőke fiú búcsúzóul csak annyit mondott: hoppá.

Már egy hete nem mentem be a kapitányságra. Minek legyek ott? Hogy nézzem az új főnököm elégedett vigyorát? Senkinek nem szóltam, hadd keressenek. Majd észreveszik a hiányomat, ha szembejön velük egy komolyabb ügy. Mondjuk a rózsaszín graffiti megfejtése. Ma reggel stílusosan pink bögréből kortyolom a kávét és azon töprengek, hogyan kellene megtudnom, tajtékzik-e már az utódom, és éppen kik azok a szerencsétlenek, akikkel felásatja az egész temetőt, hogy megtalálja az elrejtett hullát. Annyit mondhatok, nem lesz egyszerű dolga, ha meggyilkolt áldozatot akar találni. Egyrészt mert ugye nincs, másrészt pedig épp halottak napja után vagyunk, nem lehet megállapítani, hogy felásták a földet vagy csak felgereblyézték, és eligazították a sírt. Nem beszélve arról, hogy frissen ásott sírok is szép számmal vannak. Elégedett vagyok a tervemmel, dörzsölöm a tenyerem, hogy ez a kisgyerek most tényleg nagyon megszívja. Remélem, belebukik, és újra én leszek a főnök, talán még valami díjat is kaphatok. Csöng a telefonom, az egyik kollégám keres. Nem veszem fel, biztosan segítséget akar kérni. Legalább tízszer próbálkozik, aztán küld egy sms-t: „Hol vagy? Egy hete nem tudunk semmit rólad. Meg kell keresni egy hullát, az új kapitány őrjöng. Azonnal gyere a temetőbe!” Elégedetten mosolygok, pontosan erre számítottam. Na, csak hadd túrja fel az egész temetőt az az idióta, ezek után estére már bukott kapitány lesz.

Egy bokor mögül lesem, ahogy az összes falubeli rendőr ásóval a kezében a temetőben dolgozik. Az utódom úgy pörög, mintha megitta volna egy város egész évi koffeinadagját. Osztja az észt, hogy hol kellene keresni, ásni, hol lehet az elrejtett holttest. Hallom, ahogy azt kiabálja, mindenáron kerítsenek elő, talán én tudok valami jó tippet adni, hogyan lehet felgöngyölíteni ezt az ügyet. A kollégám azt válaszolja, hogy egy hete nem tudnak elérni, már ma is százszor hívtak, kerestek a lakásomon is, de nem találtak. Hát persze, hogy nem, mert itt vagyok, vigyorgok. A temető délutánra úgy néz ki, mintha vakondok foglalták volna el az egész területet. A kollégám azt mondja, ebből baj lesz, ha valaki meglátja, mit műveltek a sírokkal. Jaj, csak a sajtó ki ne szagolja, mondja az új kapitánynak, aki láthatóan egyre idegesebb, hiszen nem találtak friss hullát.

Egyre fáradtabb vagyok én is ebben a bujkálásban. A templom tornyát és az árnyékokat is elnyeli a szürkület. Arra gondolok, hogy lassan hazamegyek, már eleget láttam. Az is eszembe jut, hogy felhívom a megyei lap egyik újságíróját, hogy jöjjön ide, nézze meg, mit művelt ez a barom. Közben hallom, hogy a kapitány ordibál valakivel, hogy miért nem fotózták le a rózsaszín graffitit, ami ugye bizonyíték. Ez nekem kapóra jött. Azt tervezem, hogy most azonnal odamegyek, lefújom fekete festékkel, s akkor majd magyarázkodhat az új fiú, miért túrta fel a temetőt. Ha nem látszik a felirat, magyarázkodhat. Már épp indulnék, amikor csődületre leszek figyelmes. Minden rendőr egy kupacban áll, valamit bámulnak. Muszáj közelebb jutnom, hogy lássam, mi történt.

Akkora a felfordulás, hogy nem vesznek észre, amikor mögéjük lopózom. Az egyik eldugott, ősrégi sír mellett a földön egy nagyobb, levelekből és ágakból összerakott kupac hever. A sírkövön rózsaszín graffiti felirat: „Gratulálok! Megtaláltad!” A levelek alól kilóg egy láb, rajta vörös lakkbőr tűsarkú. A kapitány leguggol, gumikesztyűs kezével lesöpri az avart a hulla arcáról. Ő az, mondja. Hát ezért nem találtuk egy hete.

Csak állok, és nézem, ahogy az élettelen testemet körbekerítik a Rendőrség feliratú szalaggal.