Zöld bolygólakók ejtőernyősugráson

A büdös francba fogok én kiugrani ejtőernyővel ebből a gépből. Engem aztán nem kényszeríthet senki. Kit érdekel, hogy a Zöld bolygólakók vezető aktivistájától jött az utasítás, jöjjön ide, neki is a szemébe mondom, hogy engem nem lehet csicskáztatni. A csicskáztatni szó i betűje hosszan, elnyújtva hangzik, amikor kidobnak a repülőgépből. Hallom, ahogy valaki utánam kiabálja: ugye elolvastad az új SZMSZ-szel együtt küldött táblázatot? Abban benne volt, hogy melyik zsinórral nyílik az ernyő.

Órák óta vakaródzom, allergiás lehetek valami növényre, ami a susnyásban volt. Fél napot kuporogtam a bokorban, hogy megleshessem őket. Kiket? Hát a Zöld bolygólakók elnevezésű ökoaktivistákat, akikhez egy éve én is csatlakoztam. Akkor jó ötletnek tűnt, de most már látom, hogy nem az volt. A vezetőjük, Feri, maga a zöldkeresztapa. Az apósa rohadt gazdag, saját repteret üzemeltet. Pár napja nagy bulit csaptak, csak engem nem hívtak meg. Ráadásul azt hazudták, hogy az AI-asszisztens véletlenül kihagyott a listából, s amikor észrevették a tévedést, már késő volt. „Személyre szabott ültetési rend van, és az étel is ki van számolva. A székekből is pont annyit hoztak, amennyit a virtuális asszisztens a táblázat alapján rendelt, szóval le sem tudnál ülni” – magyarázkodott Feri, amikor számonkértem, hogy én miért nem vagyok meghívva a buliba. „Legszívesebben kirúgnám a felelőst, de hát az AI-t nem lehet elbocsátani” – vigyorgott. „De majd jövőre te is meg leszel hívva, akkor lesz 10 éves az alapítvány, nagy partit rittyentünk, ott majd jól kibulizzuk magunkat veled együtt.” Miközben beszélt hozzám, csak arra tudtam figyelni, hogy a két felső foga közé szorult zöld salátadarab merre akar elmozdulni.

Elhatároztam, bosszút állok az engem ért sérelemért. A buli napján én is a repülőtérre mentem, mint a többiek, csak én elbújtam egy bokros-fás részen. A rendezvény a magánleszállópálya mellett tartották. Feri apósa miatt minden rendezvényt valami repülős programmal kötnek össze. Így mindenki jól jár. Ez alkalommal siklóernyőzést szerveztek az alapítvány tagjainak a vacsora előtt. A fogadást is a szabadban tartották, ami nekem pont jól jött, mert el tudtam bújni a bokorban. Persze hogy az allergiám is előjött attól a sok pollentől, ami ott körülvett. A leszállópálya közelében ugyanis egy lekaszálatlan terület áll, amiről Feri mindig órákat mesél, mondván, hogy arra ők méhlegelőként tekintenek, és roppantul büszkék rá, mert ugye védik a természetet, az állatokat, meg a bolygót.

Szóval kuporogtam a bokorban és bámultam, ahogy a többiek bénáztak a siklóernyőkkel. Persze nem repültek, csak oktatást tartottak nekik, ami miatt nagyon hálásnak kellett lenniük, hiszen ingyen volt. A hülyék nem vették észre, hogy Ferinek azért állt érdekében ez az egész, mert a sógora siklóernyő-oktató, és minden egyes felcsatolt heveder után számlát állíthatott ki a Zöld bolygólakóknak. Emellett az alapítvány minden évben pályázatot ad be az „innovatív csapatépítés” díjára, és a siklóernyőzés jobban mutat az űrlapon, mint a szokásos paintball.

Miután vége lett az oktatásnak, Feri a terített asztalhoz invitálta a Zöld bolygólakókat. Majd váratlanul felállt egy székre, kezében egy repteres automatás szendviccsel, beleharapott, és azt mondta: „Ez a fenntarthatóság, barátaim! Nincs pazarlás, minden falat a bolygót szolgálja!” Merthogy, mint kiderült, a szendvicsek szavatossága lejárt, de azokat nem dobták ki, hanem feltálalták az alapítványi bulin. Ez volt az exkluzív vacsora, amit a méhlegelő mellett mindenkinek mosolyogva és jó étvággyal kellett elfogyasztania. A többség úgy falta a lejárt ételt, mintha Michelin-csillagos menüt kapott volna, az avas vaj ízét Feri apósának otthon pancsolt borával próbálták eltüntetni a szájukból. A bor egyébként előző esztendőben az év bora lett egy országos versenyen, így ma már minden nagyobb szupermarket polcain megtalálható. Hogy ihatatlan? Kit érdekel!

Napok óta azon töprengtem, hogyan tudnék bosszút állni Ferin, amiért kihagytak a buliból. Mert bár a parti végén mindenkinek gyomormérgezése lett a romlott párizsitól, még mindig jobb a kollektív hasmenésben részt venni, mint abból szándékosan kihagyva lenni. Elhatároztam, oda ütök, ahol a legjobban fáj. Tudtam, hogy Feri másnap reggel be akarja mutatni a tévéseknek a családi büszkeséget, a méhlegelőt, ahol minden pitypang és csalán különleges, s ahol minden szöcske ökológiai bizonyítványt hord a hátán. Ezért éjszaka, titokban kimentem, és egy kölcsönkért fűkaszával letaroltam az egészet, szép rendben. Reggel már alig vártam, hogy meghalljam Feri üvöltését, amiért valaki lekaszálta a méhlegelőjét. Elképzeltem, ahogy a tévéstáb előtt rohangál majd a tarra vágott rét szélén, mint egy leforrázott kakas.

Aztán meghallottam a hangját. Nem üvöltött. Halkan, szinte meghatottan beszélt valakivel telefonon. Azt mondta, hálát rebeg az égieknek, amiért valaki végre lekaszálta azt a sok vacak gyomot, a parlagfűvel együtt, mert így megúszták a bírságot. Valaki ugyanis ráküldte a hatóságokat, ám az ellenőrök hiába keresték a parlagfüvet, azt már nem találták. „Mi ez, ha nem isteni beavatkozás?” – suttogta Feri a telefonba. A hangjában olyan megkönnyebbülés csengett, mintha most mentették volna fel egy életfogytiglan alól. Ott álltam dermedten a kilincsbe kapaszkodva. Míg én magamba zuhantam, ő szárnyakat kapott.

Pár napja Feri azzal állt elő, hogy újabb ötlete támadt. Ezúttal ejtőernyőzést szervezett a Zöld bolygólakóknak. Azzal fenyegetett meg, ha nem veszek részt az ugrásban, véletlenül kitörhetem a nyakam, mondjuk, bringázás közben is. Az egyik tagtársam azt mondta, Feri apósának cége nagy bajba került, próbáltak mindent elsikkasztott pénzről számlát szerezni, ezért kellett megtartani az ejtőernyős csapatépítést is. A lényeg az volt, hogy minél többen legyünk, ezért köteleztek mindenkit az ugrásra.

***

Miközben zuhanok, próbálom felidézni az életem legszebb pillanatait, talán így boldogabban jutok át a másvilágra. Nem megy. Nem tudom, ki terjeszti, hogy halálunk pillanatában lepereg előttünk az életünk filmje. Állíthatom, hogy ez hazugság. Semmit nem látok, csak a saját nyálamat, ahogy üvöltés közben folyik ki a számból. Abban biztos vagyok, hogy nekem most végem. Ennyi volt, lezuhanok és meghalok. Életemben nem ejtőernyőztem, és azt a nyavalyás táblázatot sem nyitottam meg, amit Feri minden Zöld bolygólakónak elküldött az ejtőernyőzésre vonatkozó tudnivalókról. Oktatás? Az bizony nem volt, azt a költséget Feri már elköltötte a múltheti siklóernyős csapatépítőn. Szóval zuhanok, majd hirtelen minden fehér lesz körülöttem. Ilyen hideget életemben nem éreztem. Jobb lett volna a mackónadrágomat felvenni a párducmintás rövidnadrág helyett, de úgy ítéltem meg, hogy ebben jobban érvényesül a fenekem. Ha már drága pénzért edzek, legalább mutassam meg az eredményét, ne legyen kidobott pénz a sok tízezer forint.

„Ez most a mennyország vagy a pokol?” – kérdem a tíz éve halott apámtól, aki épp az imént került elém a nagy fehér ködből. „Egyik sem” – válaszolja, és kacag. „Ez egy zivatarfelhő, ami beszippantott engem, aztán téged is. Én tíz évvel ezelőtt kerültem ide, amikor útban voltam a Mennyországba. Valaki hibázott, így letérítettek a kitaposott égi útról, majd elnyelt ez a zivatarfelhő. Azóta itt élek. Azt nem tudom, hogy te miként kerültél ide, de örülök, mert így legalább römizhetünk. Kilenc éve egy fickót szintén elnyelt a felhő, de ő végül kiszabadult, a kártyája viszont kiesett a zsebéből. Jó lesz itt nekünk együtt, van kártya, és valahonnan sör is mindig kerül” – mondja, és kacag. Az fut át az agyamon: hiába a halál, meg az elmúlt tíz év, apám semmit nem változott, ugyanolyan hülye piás, mint életében volt. Menekülnöm kell, csakis erre tudok gondolni. Vajon mi lehetett abban a táblázatban? Melyik zsinórt kell meghúznom, hogy kinyíljon az ejtőernyő?

Apám közben sört tölt két korsóba, és fejenként 7 lapot oszt a kártyából. A sörhab tetején váratlanul életem filmje kezd peregni. A végén egy Excel-táblázat nyílik meg. Minden kollégám neve mellett ott áll, milyen színű zsinórt kell meghúznia, hogy kinyíljon az ejtőernyője. Látom, hogy sorban oldódnak ki az ernyők, és lebegnek az égen. Némelyikük a múlt heti lejárt szavatosságú szendvicset majszolja. Az én nevem mellett az áll, hogy kérdezzem meg apámat. Megteszem. Mire válaszolhatna, feloldódik a tejfehér felhőben. Újra zuhanok, hirtelen döntök, a kék zsinórt fogom megrántani, hogy kinyíljon az ernyő. Fürkészem, melyik oldalon lehet a kék húzóka. Hirtelen viharos szél támad, egy kártyalapot csap az arcomba, egyre nagyobb lesz, végül eltakarja mindkét szemem.

A halottszemlén az orvos azon csodálkozik, hogyan került a számba ejtőernyőzés közben egy joker kártya.