A munkásarisztokraták mindent újratanulnak, mégis ugyanazt csinálják

A régi világban a nyomdászokat munkásarisztokratáknak nevezték. Kevés szakmának volt oly magas társadalmi státusza, akkora megbecsültsége, mint az övéknek. Talán még az úri szabókénak. Mindenesetre a nyomdászok tettek is a respektért. A nyomdászat tudniillik minden időben nagy szakmai tudást, precizitást, műveltséget igényelt, és szakmai ártalom gyanánt, mivel könyvek, újságok közelében dolgoztak, az átlagosnál tájékozottabbak, olvasottabbak is voltak. Ehhez jött hozzá a jó kereseti lehetőség, a viszonylagos anyagi biztonság, amit a tagok közti erős közösségi összetartásra épülő szakszervezetekben igyekeztek megvédelmezni.

A legtöbben kéziszedőként kezdték a szakmát. A nyomdában mindig is szigorú hierarchia uralkodott. Ott volt például a mettőr, azaz a tördelőszerkesztő, aki átvette a kéziratot, beosztotta a munkát. A szedők a szedőgép írógépszerű klaviatúrájába begépelt szövegből öntőformát készítettek, a formába egy-egy sort automatikusan leöntöttek. Ezek a sorok kerültek a sajtóba, majd sajtolás után a sorokat újra fölolvasztották a gépben.

A régi újságírók előszeretettel nevezték magukat az ólombetűk katonáinak. A kissé patetikus, és már-már közhelyes elnevezés azóta teljesen elveszítette időszerűségét. Az idősebbek talán emlékeznek az Ólombetűs vallomások című dokumentumfilm-sorozatra, amely a korabeli sajtó munkatársait mutatta be.

Az ólombetűs szedést, magasnyomtatást fényszedés és ofszetnyomtatás váltotta. A fényszedés a betűképet fotópapírra vagy filmre exponálta, ami a nyomóforma alapját adta. A technológiai fejlődés azóta a fényszedést is kiszorította.

A nyomdászat mellett kevés szakma van a világban, ahol egy emberöltőn belül ennyiszer kellett mindent újratanulni, pályát módosítani, és mégis mindig ugyanazt csinálni.

Amikor újságot, könyvet, vagy más nyomtatványt vesz kézbe, pár másodpercig gondoljon azokra a nyomdászokra, akik a legtöbbet tettek azért, hogy a pillanat létrejöjjön.