Mamim mosolya

Az ujjaim közt finoman morzsolom az öt deka élesztőt, szeretem az illatát.

Mami szoktatott rá, hogy szeressem az ízét is. Hajra, körömre, bőrre a legjobb, mondta nekem. Ha kelt tésztát sütött, mindig bekaptunk egy-egy darabkát, később, a kamaszkori pattanások ellen tejbe kevertük, így kentük az arcomra. Hittem neki, hiszen idős asszonyként is sima volt a bőre, a nevetős szarkalábakon kívül teljesen ránctalan.

Egy deci langyos tejbe keverem az élesztőt.

Jó zsíros tej kell, mondta mindig Mami, attól lesz könnyed majd a tészta. A tejet Andóéktól hoztuk el nagyapámmal minden másnap, nekik volt tehenük. Andó néni átszűrte kétszer a finom kendőn, úgy ment a kannánkba és az én pöttyös bögrémbe. Már megint bajszod van, nevetett Mami, és pörlekedett az urával, hogy miért nem törölte le. Hogy abból mekkora patália lett volna, ha kiderül, hogy én titokban megtanultam fejni, el sem mertük képzelni. Ültem a háromlábú fejőszéken, mezítláb, hogy a szandálom szaga áruló ne legyen, és az ujjaim közt csurgott a langyos tej a sajtárba. Mami halványzöld konyhaszekrényének polcán sorakoztak az aludt tejes üvegek, vacsorára egy szelet kenyérrel jólesett a savanykás íz.

Keverek hozzá egy evőkanál cukrot és egy csipet sót.

Minden édes tésztába kell só, és minden sós tésztába kell cukor, tanította Mami, akinek a jinjangról valószínűleg fogalma sem volt. Úgy szeretlek, mint a sót az emberek, nevettünk össze, mert én már tudtam olvasni, pedig alig értem fel az asztal lapját. Kora este, amikor nagyapám a többi parasztemberrel a kocsmában vitatta meg az élet nagy kérdéseit, mi behúzódtunk a szúnyogok elől a pitvarba, Mami zoknit foltozott, vagy hímzett, én pedig Benedek Elek-meséket olvastam neki. Mami pirkadattól talpon volt, ellátta az aprójószágot, gyomlált, főzött, takarított, így a napnyugta szelíd narancs fényében ült le pihenni és hallgatta sokadszorra az egyre ügyesebben felolvasott népmeséket.

Nagyjából egy kiló lisztbe beütöm a két-három tojást, egy darabka vajat, fél liter tejet öntök hozzá, és egy korty rumot. Lassan keverem fakanállal.

Mami nem rakott bele vajat, mert a házi tej jó zsíros volt. Kuktáskodtam mindig, így tanultam meg sütni, főzni Mamitól. Bajban is vagyok, ha receptet kérnek tőlem, hogy lehet elmondani, mi az, hogy a színe szerint, vagy ha már érzed az illatán... Hanyadik percnél jön a megfelelő illat? Honnan tudni, mikor kell egy levest vagy csokikrémet lehúzni a tűzről? Honnan tudod, mikor áll össze a tészta? Látod, mikor, ugye.

Öklömnyi gödröt mélyítek a tésztába, ide öntöm a felfuttatott élesztőt. Gyúrni kezdem.

Előttem Mami könyékig barnára sült keze, kerek, fehér karjával, ahogy lassú, határozott mozdulatokkal gyúrta a tésztát, úgy, ahogy ő tanulta az édesanyjától, ahogy generációk hosszú sora tanulta egymástól. A jegygyűrűjét előtte gondosan a tálaló polcára helyezte mindig. A kezemet tőle örököltem. Erős asszonykéz, tudott markot szedni, tollat fosztani, házat meszelni, de hímezni, gyöngyöt fűzni és puhán simogatni is. A tésztát szeretgetni kell, mutatta Mami, óvatosan, amíg fényes és hólyagos nem lesz, amíg bele nem simul a kézbe, elválva a vájling falától.

Lefedem a tésztát egy konyharuhával, és meleg helyen hagyom, hogy duplájára keljen.

Sose siettess semmit, tanultam Mamitól, aki a tészta pihentetése alatt főzte az ebéd többi fogását. Ha sietsz, kapkodsz, és elrontod. Hagyj időt magadnak és másnak is, hogy a legjobb legyen, ez az asszonyok bölcsessége, tanította Mami. Amíg a leves rotyogott, a tészta kelt, ő a hajnalban szedett virágokat vázába rendezte, ledarálta a málnát szörpnek, behajtotta a kiskacsákat a hombár alá a kánya elől, megetette a kutyát, hogy az délután aludjon, teli hassal, ne éjjel, takarított, mosott és teregetett.

Lisztezett deszkára borítom a tésztát és nyújtani kezdem. Lágyan kell, hogy a hólyagocskák ne törjenek össze.

Maminak volt egy bögréje, a valamikori régi gazdagságból maradt, amikor még porcelánból ettek, akkorról, amikor még az Akácos utat húzatták a Jakabffy fivérek az ablaka alatt, amikor még élt a testvére is, azt sem tudva, hol a Don-kanyar, amikor még nem söpörték le a padlást. Szép, színes bögre volt, a készletből egy darab, ezzel szaggatott kerek formákat a tésztából, gondosan, hogy minél több legyen. Az én feladatom az volt, hogy a maradék tésztából rudacskákat csavargassak.

Újra lefedem a formákat, hagyom még kelni, majd olajat melegítek.

Mami az olajba mindig rakott egy kanál zsírt, szerinte ettől lesz szép színű a tészta. Nemrég olvastam egy sztárséftől, mennyire tönkretette a szocializmus a magyar konyhaművészetet és az ízlésünket. Fájó, de igaza volt. Régen szájára vette a falu azt az asszonyt, aki odaégette a hagymát, vásárolta a zöldséget, baromfit, vagy petrezselymet használt kapor helyett a zöldbabhoz. Lakótelepi vegetaillat váltotta fel a háziasszonyi praktikákat, tüntette el az évszázadok óta használt fűszernövényeket, zsírosította el a pörköltet és szüntette meg a tájegységekre jellemző ízeket. Mami arca piros volt, apró, fénylő cseppekkel a homlokán, ahogy megtömte a sparheltet. Micsoda tudomány ez is. Kinn az alföldi kánikula, benn a forró tűzhely, amibe pont annyi fát és kukoricacsutkát rakott, amennyi kellett.

Beledobok egy tésztacafrangot az olajba, már jó forró, de nem éget. Megfogom az első karikát, két hüvelykujjammal gödröt mélyítek a közepébe, szép kerekre széthúzom, és fejjel lefelé az olajba rakom. Majd a többit is. Lefedem. Ha aranybarnára puffadnak, leveszem a fedőt, és maguktól megfordulnak. Így sütöm tovább.

Kevés szebb látvány volt, mint Mami magasra púpozott szalagos fánkos tálja. Azért szalagos, mert a két aranybarna között világos maradt a fánk, mint egy szalag. Rétegenként megszórtuk porcukorral. Mindenki magának rakta rá a fánkra a baracklekvárt. Azt is mi főztük be, nagyapám gyümölcsösének csodájára jártak. A friss kajszilekvár hetykén ült az illatos tészta tetején. Mami mindig félbevágta nekem a fánkot, látod, mondta, olyan, mintha mosolyogna.

Tényleg mosolyog az enyém is, most is. Mint ő, mintha élne.

Itt állítsa be, hogy az Index az elsők között legyen a Google-találatokban!