Happy End és országimázs

Gyakorló tanáremberként mondom: első olvasásra a Happy End dolgozatán annak a linkóci kisdiáknak az ügyeskedése tűnik fel leginkább, akinek minden áron ki kell töltenie a dolgozat előírt terjedelmét, de mivel rutinosan tudja, hogy a tanárnak tökmindegy, mit ír, kilóra gyártja a szöveget. Nagy betűk, széles sortáv, minden félmondat új bekezdés, csak az oldalszám gyarapodjon. Ha diák csinálja, mosolyog az ember; ha írásból élő, mennyiségre fizetett értelmiségivel fordul elő, inkább szánalmas a dolog; ám ha valaki félmilliárd tiszta haszon biztos tudatában küszködik terjedelemért, az vérlázító.

Én mellesleg egy kisgimnazistát is elzavarok, ha jelen időben két t-vel írja az illet szót, és következetesen a randa "minket" használja a korrekt "bennünket" helyett - akármennyit darvadozik is egyébként arról, hogy "milyen pontos és hajlékony nyelv is a magyar!". Továbbá: a legszörnyűbb értelmiségi nyomor sem ad felmentést az országimázs "hiányából épített lyuk" és a köréje varázsolt "sajt" mint az ötletek egérfogójának idiotisztikus képzavarára.

"Közelebbről nézve jól látszik: szánalmas, félművelt törtetéssel van dolgunk, amelyet egyedül a lenyúlás elképesztő gátlástalansága emel szóra érdemessé. "

De a polgári Magyarországon, úgy látszik, 4,2 milliárdos megbízásért még elemi fokon sem kell tudni se magyarul, se fogalmazni, se gondolkodni ahhoz, hogy mindjárt az egész nemzet kommunikációjáért merjük vállalni a felelősséget. Most hagyjuk a pályázat ún. "tartalmi" kérdéseit: a feladat körülhatárolását, a helyzetelemzést (források, adatsorok analízisét), a stratégiai célok, célcsoportok definiálását, alternatív koncepciók és javaslatok felvázolását, időzítési, ütemezési és költség-szempontú megfontolásokat etc. - szóval mindazt, amitől egy szakanyag egyáltalán értékelhetővé válik, s ami ebből a nemtommiből (leginkább amatőr prózaversnek mondanám) tökéletesen hiányzik. Ne firtassuk a "gondolatmenet" bugyuta rögtönzéseit, a falvédőről koppintott bölcsességek igazságtartalmát, a H-betű vagy a "meeting point" bárgyú (nem is saját) ötletét meg az ostoba és mulatságos (saját) argumentációt mellette.

Ne foglalkozzunk azzal, hogy ugyan mitől "rendszerszemléletű" ez a zagyva, félkézzel odakent cucc, amivel állítólag kiérdemelte a megbízást?

Hanem nézzük csak az írást mint szöveget. Azt például, hogy ki beszél itt és kinek? Ki az a "mi" a szövegben, aki folyton meghatódik önmagától? Az "ország", a magyarok, mi mindahányan? Vagy csak a "polgárok", kik "megnyitjuk lelkeinket", amikor arcunkon piros pozsgával részt vállalunk a közös ügy, a Nemzeti PR felvirágoztatásában? Esetleg a szerény pályázók használják nevünket, akik nem győznek újra és újra lelkesen azonosulni megbízójuk, a Miniszterelnöki Hivatal Országimázs Központja ügyével, ezért szóra sem érdemesítik az őt ért méltánytalanságokat, ellenben erősítik benne a tartást és higgadt nagyvonalúságot?

Néha az az olvasó érzése, hogy alanyi költő mereng magában a nemzet arcvonásain; máskor, hogy elkötelezett filozóf nyilatkoztat ki öblös baromságokat övéinek ("amikor egy nép államot alapít, akkor válik valóban nemzetté, akkor lép ki az idő öntörvényű sodrásából_megannyi tört én-elemből akkortól szerveződik történelem"). Olykor a "négy-öt magyar összehajol" borús feelingje érződik, végtére a nemzetkarakterológiának is van igazsága; de aztán fölébe kerekedik valami bürokratikus-lelkesedő aktivizmus, kiszkábés intonáció ("közösségi élményt nyújtani, közös gondolkodásra, közös cselekvésre késztetni!"), majd divatos píárhalandzsa szólal meg ("hatásuk minden bizonnyal érzékelhető lesz a gazdasági vagy kulturális szegmensekben és más társadalmi dimenziókban is"). Máskor titkos tanácsadó sugdos megbízója fülébe taktikai intelmeket, "piacvezető cégként", mint a "piac lelke, motorja, spiritus rectora" miként viselje "normatív szerepe" megpróbáltatásait a többi szereplővel szemben ("Fontos, hogy az Országimázs Központ higgadtan, nyugodtan, méltósággal kezelje az esetleges konfrontatív helyzeteket").

A szöveget a tőmondatok lefegyverző poézise uralja. A lapidáris fogalmazás azonban nem jelenti, hogy mindjárt érthető is, hogy miről van szó. Példának okáért: "A munkát a fejekben kell kezdeni. /Mert nemcsak a küzdelem zajlik a fejekben./ Az eredménye is kizárólag ott dől el." Ez értelmetlen, nemde?

"A tehetségtelenség, amely arcátlan blicceléssel jut fél milliárd zsebpénzhez, s az áldozatkész hazafi pózában vigyorog is hozzá: ez az értékválság, baze', nem a globalizáció."

Az egyszerű mondatok továbbá bonyolult költői képeket alkotnak. A szerzők szeretik a metaforák kombinációját meg a hülye költői kérdéseket, amiket ráadásul meg is válaszolnak. "Van-e egy országnak arca? Erre a kérdésre könnyű válaszolni. Van. Az ország arca: arcaink összessége. És még annál is több." Brrrr. De aztán kiderül, hogy az arc olyan, mint a kert, amiben az országimázs-építő költő kertész lesz, fát nevel, kelő nappal ő is kel. Nem törődik semmi mással, mint hogy "saját arcunk kertészei mi legyünk." Utóbb kiderül, hogy az egész képzavaros hablatyolásra néhány nyelvi bonmot és a rejtetten kommunistázó gúnyolódás kedvéért volt szükség: ápoljuk arcunkat, mert csak a ráncainkat veszíthetjük; nem ez az arc lesz a végső; szedjük ráncba magunkat és ilyenek. Mi tagadás, szellemes.

Az nem vicc, hogy a József Attila-i Kertész leszek minden sora külön címmé nemesedik, bár a köztes locsogásoknak semmi közük a költő képeihez. Igaz, a verssorok népi bölcsességekkel ("ki mint vet/ úgy arat") osztoznak e szerepben, olyan benyomást keltve, mintha szellem, lélek, poézis, zsonganá körül a pályázatot: el se kell olvasni, máris nyert. Az olyan saját invenciók, mint "Acélország? Nem. A célország" bizonyára nem rontottak sokat az esélyeken.

Arcátlan, cinikus, minősíthetetlen silányság.

Ráadásul az arculatépítés éthoszát belengi valami erős, reformkori küldetéstudat, tettrekészség és szigorú morál is: Deák Ferenctől, a haza bölcsétől kölcsönöztetik "a legelső szabály: Hazudni nem szabad". Arany János ugyan korrekcióra szorul: a "Lássuk uramisten, mire megyünk ketten" dühödt elkeseredését a Happy End - nomen est omen - pozitív, építő energiává "pozicionálná át". Mert mink, a [máris] kiválasztottak, tudjuk, hogy a dühkitörésnél mennyivel fáradságosabb dolog az építés: így hát inkább ezt javasolnánk ("legalább értelme van"), és a magunk részéről máris önfeláldozóan vetjük magunkat a 4,2 milliárd elköltésének embert próbáló, nagy munkájába. "Az országkép-építéshez haladéktalanul hozzá kell látni."

A tehetségtelenség, amely arcátlan blicceléssel jut fél milliárd zsebpénzhez, s az áldozatkész hazafi pózában vigyorog is hozzá: ez az értékválság, baze', nem a globalizáció.

Epilógus: a Happy End-dolgozat legfőbb tanulsága, hogy a "fiúkról" mint fantasztikusan eszes, ördöngős kommunikátorokról sugárzott kép hamis. Ezt a cukorkát a liberális értelmiség tényleg hajlamos beszopni: könnyen megijed a "profizmus" és eltökéltség látszatától. Meglehet, a legyőzhetetlen démon képe maga a PR-kampány legfőbb üzenete. Pedig közelebbről nézve jól látszik: szánalmas, félművelt törtetéssel van dolgunk, amelyet egyedül a lenyúlás elképesztő gátlástalansága emel szóra érdemessé.