Koncz Zsuzsa, Kovács Kati, Szécsi Pál – így válnak az énekesek népművelővé

Ötven évvel ezelőtt is élt és virult a zenei élet. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy a korabeli lapok bőven cikkeztek a korabeli sztárzenekarokról. Olvasva a régi beszámolókat, pedig az is kiderül, hogy ez a zenei kultúra ma is velünk és bennünk él. De miről szóltak a hírek? – III. rész

Az Ifjúsági Magazinban többek között Koncz Zsuzsa, Kovács Kati és Szécsi Pál volt az 1972-es év legfontosabb előadója.

„KONCZ ZSUZSA lemezeiből fogy el a legtöbb hazánkban. Többszörös aranynagylemezes énekesnőnk albuma a karácsonyi lemezvásár egyik slágerének ígérkezik. Bizonyára azok lesznek egyenként is Illésék szellemes szerzeményei, hiszen mint mindig, Zsuzsa most is az ő dalaikat énekli” – írta fél évszázaddal ezelőtt, 1972 decemberében a korszak egyetlen, popzenével is foglalkozó havilapja, az Ifjúsági Magazin az év emlékezetes koncertjeit, előadóit felidéző összeállításában.

Az egykori beatlány, Koncz Zsuzsa (1946) a hatvanas években a „beatszentháromság” mindhárom zenekarával (sorrendben: Omega, Illés, Metro) énekelt, és az akkori viszonylagos sikertelenségében ugyanazok az okok játszottak szerepet, mint a többi szólóénekesnél: a korszak nem rájuk, hanem a zenekarokra volt kíváncsi. A hetvenes évek hajnalán azonban kapcsolata stabilizálódott az Illés szerzőpárossal és zenekaraikkal, az idők folyamán pedig – Bródy János szimbólumrendszerét használva – Koncz Zsuzsa valóban azonosult a „kis virág” szerepével. A szólisták közül ő emelte pódiumművészetté a műfajt, teremtett üzleti és közönségsikerekkel, rekordokkal (az első lemezmilliomos) és esztétikai mércével egyaránt mérhető életművet.

Énekesből népművelő

A hetvenes évek elején, első lemezein a játékosság, a könnyedség, a kedvesség, egy új műfaj, a popsanzon megteremtésének igénye a meghatározó. Ekkor született dalai (Micimackó, Kis herceg, Szinga-linga, Csillag Hajnalka) a mai napig népszerűek, és ez a népszerűség fogadtatta el 1973-ban az előzőektől eltérő, súlyos mondanivalójú lemezét, a Jelbeszéd-et, mely a Szörényi–Bródy szerzőpáros valódi, a beatkorszakot elbúcsúztató dalait tartalmazza (mindenekelőtt: Ha én rózsa volnék-ot). Az albummal azonban Koncz életében lezárult egy szakasz.

Együttműködése a szerzőpárossal ugyan nem szakadt meg, de a továbbiakban zömmel magyar és külföldi költők műveit énekelte lemezre (persze Szörényiék megzenésítésében). Elhatározása Liszt-díjat eredményezett (1977), a műfajnak is fontos és jelentős elismeréseket hozott. Weöres Sándor írta: „Úgy hiszem, sokan köszönhetik Önnek Weöres Sándor- és József Attila-szeretetüket. Ön az idők folyamán énekesből népművelővé vált.”

(Koncz Zsuzsa teljes pályáját lásd a popkulturalis.hu-n.)

Kivételes hanganyag

A hatvanas években szintén a beat és a hagyományos tánczene határvidékén ingázó Kovács Kati (1944) – vagy ahogy sokan nevezték, „Dinamit Kati” – Konczhoz hasonlóan a hetvenes években találta meg a közönségét. Amikor már egyértelműen a szórakoztató tánczenék felé közelített. „Nem akarok senkinek csalódást okozni” – nyilatkozta, és a beatlány szerepkörből kiöregedve a legszélesebb közönségréteggel sikerült elfogadtatnia magát.

Miként az Ifjúsági Magazin emlegetett, épp fél évszázaddal korábban megjelent összeállításában olvasható: „KOVÁCS KATI az Add már, uram, az esőt!-tel nemcsak a hazai, hanem a drezdai táncdalfesztiválon is első díjat nyert. Rádiófelvételei, új nagylemeze ismételten bebizonyították, hogy egyik legjobb hazai énekesnőnk.”

És a kivételes hanganyagú Kovács Kati (csaknem) mindent elvállalt, amit felkínáltak neki. Ha fesztiválokon vagy bemutatókon kellett szerepelni, akkor ott csinált slágert, ha tévébe, rádióba hívták, akkor ott szólalt meg, ha profik hívták dzsemmelni, akkor mindenkit leénekelt a pódiumról, ha külföldön hallották, rögtön szaladtak a szerződéssel. De ugyanilyen tehetséggel adott elő magyar nótákat, diszkócsárdást, szentimentális slágert vagy bakaballadát is. Az okokról így nyilatkozott: „Hogy énekelni tudjak, meg kellett alkudni. Rájöttem, ha el akarom énekelni a spirituáléimat, el kell énekelnem azokat is, amit a közönség szeret. Ez nagy törés volt az életemben. Egy ideig le is álltam, otthon ültem, töprengtem, gondolkoztam. Bekerültem egy csomó olyan dologba, amit nem szerettem. Utólag visszagondolva, 60-70 százaléka nem tetszett annak, amit csináltam.”

Bár Kovács Kati pályafutása azóta is egyfajta hullámvasút, hol jelentősebb, hol felejthető periódusokkal, a hatvanas években indult előadók közül azon kevesek egyike, aki elmondhatja, hogy a mai napig aktívan koncertezik.

(Kovács Kati teljes pályáját lásd a popkulturalis.hu-n.)

Szomorú sors

„SZÉCSI PÁL az olaszos tánc-dal stílus hazai képviselője. Hamarosan megjelenő nagylemezével sokszínű, igényesen összeválogatott dalcsokrot nyújt át hallgatóinak. Az Egy szál harangvirág mint kislemez, nemrég érte el a százezres példányszámot” – írta az Ifjúsági Magazin ötven éve, 1972 decemberében, és valóban, az egykori állami gondozott fiú, Szécsi Pál (1944–1974) ekkoriban ért a csúcsra.

1967-ben megnyerte a salgótarjáni amatőrfesztivált, aminek jutalmaként felvették a Magyar Rádió könnyűzenei stúdiójába. Még ugyanabban az évben a Táncdalfesztiválon már közönségkedvenc, a nők bálványa (Csak egy tánc volt). Ősztől az Express, majd a Pannónia zenekarral turnézott. Állandó, sikeres szereplője volt az ORI-műsoroknak, a rádió tánczenei gáláinak, a táncdalfesztiváloknak.

Olaszos stílusú dalaival (Mint a violák, Szegény bolond, Szeretni bolondulásig, Távollét, Két összeillő ember, Tárd ki ablakod, Kék csillag, Pillangó, Mint a violák, Himnusz a nyárhoz, Kósza szél, Mostanában hosszabbak az éjszakák, Egy szál harangvirág, Gedeon bácsi, Kismadár, Ha tudnék szeretni) a legnépszerűbb férfi táncdalénekes volt a hatvanas–hetvenes évek fordulóján. Számos külföldi szereplése volt, az NSZK-ban Paul Moro néven lemezei is jelentek meg. 1974-ben öngyilkos lett.

(Szécsi Pál teljes pályáját lásd a popkulturalis.hu-n.)