Sült a hús, furulyáztak, mire megjelent a milícia, hogy ezt itt nem kéne

A táncházmozgalom 1972. május 6-i megszületése – vagyis az első fővárosi táncház – után két évvel, azaz ötven éve alakult a Nemzetiségi Ifjúsági Hangszeres Népi Együttes. A kérdés már csak annyi: mit illenék tudni a fent nevezett zenekarról? Elég, ha annyit írok: 1976-ban a nevüket Vujicsics együttesre változtatták. Három alapítóval, Eredics Gáborral, Eredics Kálmánnal és Borbély Mihállyal beszélgettünk.

A Dohnányi- és Magyar Örökség-díjas Vujicsics együttes indulása elválaszthatatlan a pomázi nemzetiségi táncháztól. „Kezdetben mint fúvószenekari zenészek kapcsolódtunk be a tánccsoport munkájába” – idézte fel az indulást Eredics Kálmán, a Kossuth-díjas zenekar bőgőse, megjegyezve: a rézfúvós hangszerekkel a sváb anyagot szólaltatták meg.

A fúvós Borbély Mihály hozzáfűzte: „Pomáz soknemzetiségű település német, tót, szerb lakókkal. Később specializálódtunk a délszláv zenére.”

„Pap Tibor karmesterünk vezetésével – aki rendkívüli tanárember volt, miatta lettünk zenészek – kiszolgáltuk a helyi igényeket, így került szerb anyag a fúvószenekari repertoárunkba az ő hangszerelésével” – árulta el Eredics Kálmán.

Pusztafülű gyűjtés

A táncházmozgalom alapja, a paraszti népzene felgyűjtése már az 1800-as évek végétől megkezdődött. Vikár Béla, Lajtha László, Bartók Béla, Kodály Zoltán Erdély és Felvidék magyarlakta területeit, míg Domokos Péter Pál a csángó vidéket járta, megörökítve, lejegyezve az adatközlők játékát, énekét.

„Pomázon úgy folyt a felgyűjtés, hogy jöttünk-mentünk, muzsikáltunk az idősebb zenészekkel, közben a fülünkkel gyűjtöttünk. Ennek szakszerű elnevezése: pusztafülű gyűjtés. Körülöttünk élő volt a népzene” – mesélte Borbély Mihály. Elmentek ugyan Mohácsra, a Dráva mentére, a szerb anyag zöme azonban Pomáz, Budakalász, Szentendre, Csobánka környéki. „A hetvenes évek Jugoszláviájában a népzene olyan volt, mint nálunk a kávéházi cigány muzsika, viszont a Pilis lábánál megőrizték az ősi hagyományokat” – mondta Borbély Mihály, mire Eredics Kálmán megjegyezte, hogy Jugoszláviában is megörökítették az adatközlők játékát, amit megjelentettek lemezen.

Ráadásul leadták a belgrádi rádióban, ott hallgattuk az eredeti felvételeket

– fogalmazott Borbély Mihály, aki zenésztársaival együtt rácsodálkozott: Jugoszláviában úgy játszottak, akár a környékükön.

„A táncházmozgalom azonnal a keblére ölelt bennünket, függetlenül attól, hogy szerb, horvát és makedón zenéből állt a repertoárunk” – így Eredics Gábor, a Kossuth-díjas zenekar harmonikása, vezetője.

A tambura a korabeli elektromos gitár?

A zenekar minden tagja játszik tamburán. Meglehet, a balkáni népzenében ez a hangszer az, ami a rockban az elektromos gitár. Borbély Mihály rábólintott: „Tényleg mindenki megtanult valamilyen tamburán. Én tudtam, hogy nem leszek olyan virtuóz, mint Szendrődi Feri, aki dzsesszgitárosként kezdte, s lett prímtamburás, de a brácstambura, ami akkordhangszer, az ment.”

Pomáz környékén már modern hangszereken szólaltatták meg az archaikus muzsikát, amikor a Vujicsics tagjai régi instrumentumok után kutattak.

Hogy legyen rá pénzünk, esküvőket vállaltunk – vallotta be Eredics Kálmán. – Jöhetett sváb, délszláv, fúvószenekari igény, mindet kielégítettünk.

Amíg a magyar népzene egységes, s csupán tájegységbeli különbségek mutatkoznak, addig a délszláv muzsika soknemzetiségű. Eltér például a hangszerelésük. Horvátországban a tambura kulcshangszer, ugyanakkor furulyát nemigen használnak.

„Horvátországban nyaraltunk a családdal, sütögettünk, zenéltünk. Amíg sült a hús, a kisebbik fiam furulyázott, a két nagyobbikkal pedig tamburákkal kísértük. Kisvártatva megjelent a milícia, hogy itt ezt nem kéne” – mesélte Eredics Kálmán.

Rögtönzés vs. autentika

 A Vujicsics együttesben klarinétosként indult Borbély Mihály, aki nem mellesleg jeles dzsesszszaxofonos.

„Kálmán adott egy Charlie Parker-lemezt, úgy kezdődött” – árulta el a muzsikus, majd figyelmeztetett: Vujicsicsként ragaszkodnak az autentikus népzenéhez.

A dzsessz alapvetése a rögtönzés, ami kevéssé összeegyeztethető az autentikus előadásmóddal.

A kereteken belül akad szabadság – magyarázta Eredics Kálmán. – Nincsen minden szólam megírva. A basszus, vagy az akkordok jönnek-mennek.

A Vujicsics együttesnek csupán hét évvel a megalakulását követően jelent meg a bemutatkozó lemeze, pedig vélhetően nem tartozott a tiltott kategóriába, ráadásul megnyerték az 1977-es Ki mit tud?-ot. „Állítólag nagyon kerestek minket a lemezgyárból. De nem találtak” – jegyezte meg bajusza alatt mosolyogva Eredics Kálmán.

A táncházmozgalom indulásának esztendejében a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat kiadott ugyan egy Sebő Ferenc–Halmos Béla-lemezt, azon azonban József Attila-versmegzenésítések szerepeltek, akár az 1975-ös, Sebő Együttes címűn, amelyen már hallhatók népdalok. Az első népzenelemez a Muzsikás debütáló korongja 1978-ból, az Élő népzene I., vagyis a hanglemezgyár nem kizárólag a Vujicsics együttes anyagát késleltette.

A jövő

Ha megnézzük a délszláv muzsikát játszó második, harmadik generációs zenekarokat, mint a Söndörgő vagy a ViGaD, a tagjaik közt fellelünk Eredicseket, vagy Eredics Gábor-, Eredics Kálmán-tanítványokat.

„Fontos a családon belüli átadás. Mindenben, nem kizárólag a zenében. S erre fel kell hívni a világ figyelmét. A zenében egyébként ez a fajta továbbörökítés nem kerülhető ki” – szögezte le Eredics Gábor, majd hozzátette: „A Zeneakadémia Népzene Tanszékének elindulásában a Vuicsics együttes fontos szerepet játszott, én magam munkáltam ki a sikeres stratégiát, és kezdeményeztem a tanszékalapítást, ami azután 2007-ben meg is valósult. Így vissza tudunk adni valamit a Kárpát-medence gazdagságából, ami a legfiatalabbak számára is a kortárs megszólalás lehetőségét biztosítja.”