Grandpierre Atilla: A legtöbb ember már nem mer önmagával szembenézni, igazán élni és érezni

A Vágtázó Halottkémek frontembere a számára legfontosabb magyar dalok, albumok és előadók kapcsán sem hazudtolta meg magát: képzeletbeli toplistáján a nagyközönség számára jószerével ismeretlen underground és népzenei felvételek, formációk szerepelnek. Ami talán közös bennük: az őserő, a világegyetem érzéseinek izzó folyama.

A barátom barátja a barátom – tartja a mondás. De így van ez vajon a zenével is? Vajon a kedvenceink kedvenceit mi is kedveljük? Vagy kedvelnénk, ha ismernénk őket? Mindez kiderülhet a Magyar Popkulturális Értéktár új sorozatából, amelyben a hazai popkultúra legjelentősebb, legismertebb szereplőit kérdezzük az életüket, pályájukat meghatározó, valamilyen szempontból befolyásoló zenei élményekről, előadókról, lemezekről, dalokról, koncertekről, fesztiválokról. Ezúttal Grandpierre Attila, a VHK és a Vágtázó Csodaszarvas csillagászként, fizikusként és íróként is közismert vezetője válaszol kérdéseinkre.

Értékek mentén

Ha három kedvenc magyar előadót kellene megneveznie, kik lennének azok?

Mindenekelőtt a Kex, melynek koncertjeire 1970–71-ben jártam. Elképesztő volt, amit Baksa-Soós János művelt a színpadon. Legjobban a különös szövegek ragadtak meg, és az, ahogy beleélte magát a szinte teljes átváltozásig. Új világokat nyitott meg. Például amikor azt énekelte, hogy „Csak rajzolom, miről álmodok / Leírom, amire gondolok / Lerajzolom, amiről álmodom / Én leírom, amire gondolok / Lerajzolom, amiről álmodok...” – és ahogy egyre jelentőségteljesebben hangsúlyozta, belevitte egész lényét, az felért egy hadüzenettel. Amikor a legtöbb ember már nem mer önmagával és a világ nagy kérdéseivel szembenézni, nem mer igazán élni és érezni, látomást látni, szembeszegezni az álmait a világgal, és valóra váltani az igazi álmait. Baksa a maga módján mert kitörni a begyepesedettségből, a lelki és szellemi gépiességből, az élet nevében. Az 1990-es években egy írásomat olvasva felkeresett a lakásomon, és sokat beszélgettünk az Élő Világegyetemről –

E régi emlékek mellett az elmúlt években fedeztem fel magamnak Tolcsvay Béla koncertjeit, aki képes hatalmas érzéseket, gondolatokat megmozdítani, átadni. Miközben az általam régóta tisztelt Misztrál zenéjében benne van az az őserő, ami a magyar és a délszláv népzenében is érezhető. Az együttes tagjai olyan nemességet, tisztaságot sugároznak, ami rangot ad a művészetüknek és azokat az értékeket mutatják fel, amelyek sokat jelentenek az emberek számára. Ilyen zenekarokból és zenékből kellene több a világban.

A világegyetem érzései

És melyek voltak azok a hazai albumok, amelyeket a legszívesebben hallgatott?

Balogh Sándor Moldvai hangszeres dallamok című könyvének CD-mellékletén négy elképesztő őserejű népzenei felvétel hallható, az Öreg magyaros, a Seremoj, a Keresel és a Bulgárjászka. Számomra ezek az igazi népzenék, a magyar népben élő legyőzhetetlen életerő legjobb példái közé tartoznak. Úgy érzem, Bartók Béla ilyen népzenékre gondolhatott, amikor megírta:

amely természeti erőből, természeti erővel születik, különleges tudatállapotban, és lenyűgöző hatással van az emberekre. Kezdettől úgy éreztem, léteznie kell olyan zenének, ami maga az őserő, a világegyetem érzéseinek izzó folyama. Ami elvezet ahhoz, hogy a magyarság megtalálja igazi önazonosságát, szellemiségét és kultúráját. Ez pedig világtörténelmi jelentőségű, különösen most, hogy a nyugati kultúra látszólag egyeduralmat élvez nálunk is, holott a lelkünkben legalább annyira vonzódunk a keleti és az ősi Kárpát-medencei gyökereink felé. Ez a zene meghatározóvá vált az életemben, a Vágtázó Csodaszarvassal koncertjeinken is játsszuk. Amikor megjelent, sokat hallgattam a Muzsikás együttes Nem arról hajnallik című lemezét. Azóta is gyakran hallgatom, időtálló.

Varázserő, életerő

Melyik magyar dalokat érzi legfontosabbnak az életében, akár amit a legtöbbet hallgatott, akár amit szakmailag a legnagyobbra tart?

Úgy rémlik, tizenhat éves koromban hallottam a rádióban az elektromos gitáron játszott Kászonújfalusi kanásztánc című dalt egy eddig még be nem azonosított magyar zenekartól. Azóta számontartom, ennek a dalnak biztosan szerepe van az őserejű népzene iránti vonzódásom megerősödésében. Mind a mai napig ez játssza a döntő szerepet a zenefelfogásomban. Az őserejű népzene forrása szerintem a kozmikus életerő, amely egyben a formateremtő varázserő is, az igazi, lenyűgöző erejű szépség, az élet végtelen részletgazdagsága, az egész Világegyetemben végső soron ebből fakad. Ennek a különleges,

A rockzenében ezt az irányzatot tudattágító, pszichedelikus zenének nevezik. Ide tartozónak érzem a Thy Catafalque Kő koppan, a Platon KarataevWolf Throats és a KimnowakGyémánt című számát. Ez utóbbi például képes bennünk megragadni és rendkívül hitelesen megjeleníteni az igazi, ártatlan, tiszta szerelem lényegét. Mint minden igazi érzés, ez a dal is egyfajta természeti csoda.

Mi volt az a három magyar zenei esemény, amelyre a legszívesebben emlékszik vissza?

Mindmáig gyakran eszembe jut a Noise Elemental 1992 szeptemberében a Tilos az Á-ban adott koncertje. Ebben a zenekarban gitározott és énekelt Csünt barátunk, aki a VHK-val is zenélt, és volt egy elemi erejű, programadó számuk, a Milyen érzés, erre gyakran visszaemlékezek, mindig sokat ad. Akkoriban sokan mondták, hogy ők lesznek a következő nagy magyar zenekar, de Csünt sajnos fiatalon meghalt. A Falatrax együttest szintén a 90-es évek első felében láttam fellépni az Almássy Téri Szabadidőközpontban. Ott énekelt Szabó László Abigél és ott játszottak a Szecsáék, vagyis a két Szecsődi testvér, István és László. Mind az öten elképesztő erővel tomboltak a színpadon, rohangáltak fel-alá, hemperegtek a földön, félpercenként kihúzódott valamelyik hangszer zsinórja, közben össze-vissza ordítoztak, tomboltak, mint akikre rájött az ötperc. Felszabadító élmény volt. És nem hagyhatom ki a VHK egyik utódzenekaraként alakult Magura NapotVet azon fellépését sem, ahol Zsámán Attila énekelte el a Görög című számot, amelyet nemrég közösen is előadtunk a Dürer Kert szabadtéri koncertjén.