A magyar lemezgyárnak nem kellettek, világhírűek lettek

Ma is hibátlan zene és megszólalás. Ezt bátran leírom a negyven esztendeje megjelent első Solaris-lemezről, a Marsbéli krónikákról.

Itthon felbomlás, külföldön siker

Helyesebb lenne persze a Marsbéli krónikák I. megnevezés, tudniillik idővel megjelent a II. és a III. A második éppen harminc évvel az elsőt követően, pont egy évtizede, a III. pedig két esztendeje. Maradjunk mi az első, 1984-es Solaris-korongnál, amelyet nem követett újabb album, így a tagság egy része átszivárgott az alakuló Első Emeletbe, a többiek megalapították a Napoleon Boulevard-ot. Egy ideig úgy mentek a bulik, hogy a Napoleon Bld. koncertje után Vincze Lilla lement a színpadról, s maradtak a zenészek, következett a Solaris-koncert, mígnem a banda 1986. április 7-én abbahagyta. Akkor úgy tűnt, végleg, ám szerencsére nem. Köszönhetően a szakértő külföldi füleknek. 

Teszem hozzá, a '84-es év nem éppen a prog rock csúcskorszaka, amennyiben két Mike Oldfield-lp jelent meg – a popszámokat tartalmazó Discovery és a Killing Fields filmzene –, Roger Waters első szólóalbuma, a megosztó The Pros and Cons of Hitch Hitking, Jean-Michael Jarre Zoolookja, a King Crimsontól a Three of a Perfect Pair, amelyen a slágerek keverednek az avantgárd muzsikával, a Camel zenekar Stationary Traveller című munkája, a Marillion második anyaga, a Fugazi. Ezek közé nemcsak hogy befér a Marsbéli, de megkockáztatom, ki is emelkedik közülük.

 S mert nincsen ének, külföldön szintúgy befogadható. A japán King Records meg is vásárolta a jogokat 1988-ban, és a világ minden táján terjesztette a lemezt. Sikerrel. Noha sem a Solaris, sem a Napoleon Bld nem létezett már, a CD hallatán 1995-ben meghívást kaptak Amerikába. Vicces, hogy itthon 1998-ig kizárólag bakeliten és kazettán jelent meg a Marsbéli.

Nagyon sikeres Los Angeles-i koncertjüket felvette a francia Musea kiadó, majd megjelentette a Solaris Live in Los Angeles című dupla lemezt és videót. Mi több, felkérést kaptak egy új lemez elkészítésére. No, nem itthon, Rio de Janeiróban. 

Új zenekar régi tagokkal

A rendszerváltásig egyeduralkodó hanglemezgyár (Magyar Hanglemezgyártó Vállalat – MHV) úgy vélte, nincs igény az instrumentális progresszív rockra. Így járt az East is, kizárólag akkor adták ki a nagylemezüket, amikor énekessel bővült a csapat.

A muzsikusok képességét mi sem bizonyítja pompásabban, mint hogy debütáló albumuk napok alatt aranylemez lett, miként a néhány hónappal később kiadott második korongjuk is.

Noha nem igazán akartak énekest, mivel a SOTE klinikai próbatermüket elvették, és Vincze Lilla szerzett újat, nosza, írtak egy dalt, hogy kipróbálják az énekesnőt. Mike Oldfieldhez hasonlóval kísérleteztek: instrumentális kompozíciók mellett néhány énekelt szám. A néhányból egy demo lett. 

Mindezek előtt, már '82-ben lemezt és sportcsarnokkoncerteket akart Raus Ferenc dobos, Kisszabó Gábor basszusgitáros, Bogdán Csaba gitáros – aki ezt a Beatricében megélhette –, aminek a feltétele egy énekes lett volna. Hozzájuk csatlakozott Tereh István menedzser, majd együtt távoztak, hogy Berkes Gáborral, a szintén instrumentális muzsikát játszó Lobogó billentyűsével megalapítsák az Első Emeletet.

Befutás három hónap alatt

Megalakulásuk története hasonló a Napoleon Boulevard-éhoz, amennyiben egy Pesti Műsor-tehetségkutató versenykiírás miatt álltak össze. Cziglán István és Erdész Róbert nyomban a Solaris név mellett döntött, egyik kedvenc szerzőjük, Stanislaw Lem regénye előtt tisztelegve. A Marsbéli krónikák pedig Ray Bradbury novelláskötetének címe. Cziglán hozta egykori zenésztársát, Kollár Attilát.

A döntőn, a Budai Ifjúsági Parkban (Ifipark) felvétel készült, így jelent meg 1980-ban a Rockhullám kislemez egyik oldalán a Solaris. Február 20-án alakultak, május 24-én harmadikok lettek a tehetségkutatón. Mindössze három hónap alatt!

Nem semmi látvány

Nem kizárólag a zenéjük, vagy az, hogy menedzserrel dolgoztak, tette őket egyedivé, hanem a koncertjeik is, amelyeknek rendszeres fellépője volt M. Kecskés András pantomimművész. Feledhetetlen számomra a Budapesti Művelődés Központbeli (BMK) buli, valamikor 1981 májusában, amint a zenekar elé lépett fekete testruhájában a pantomimes, aki „elmesélte” a Marsbéli krónikákat. Több bulin M. Kecskés hozta társulata, a Corpus művészeit is.

Ehhez képzeljék hozzá a Lézerszínház lézer- és diavetítéseit. Mindez a nyolcvanas években, Magyarországon. Ilyenkor jön a „mi lett volna ha”. Mi lett volna, ha a Solaris zenészei Londonban születnek?