Elképesztő az István, a király utóélete

Tavaly ünnepeltük az István, a király című korszakos rockopera színre vitelének negyvenedik évfordulóját, az ünnepi alkalomra – Novák Péter rendezésében – egy modernebb olvasatot láthatott a közönség a Papp László Sportarénában. Ezúttal nem magára a műre és az 1983-as bemutatóra, hanem annak utóéletére, különösképp az 1984-es év történéseire koncentrálunk.

Szörényi Levente és Bródy János 1983 augusztusában a Városligetben bemutatott rockoperája, az István, a király kultúrtörténeti jelentőségét évtizedekkel korábban részletesen kifejtettem, de felütésként idemásolnám legfontosabb passzusát.

Hogy művészi, szakmai, történelmi szempontból milyen logikai ellentmondások, dramaturgiai bukfencek, historikus képtelenségek feszülnek a darabban, abba most nem mennék bele, de az tény, az István, a király korszakalkotó mű. És mint ilyen, értelmezése szükségképpen plurális – ki-ki a maga érzelmei, elképzelései, bűnei és vágyai szerint közelít hozzá. Így vált a darab az idők folyamán politikai értelemben is önjáróvá: mindenki azt gondolt, azt vetített bele, amit akart (illetve amit nem szégyellt). De ebbe a konfliktusba legalább minden belefért: a pogány-keresztény, a hős-áldozat, az ősi-új, a függetlenség és az idegen hódítók ellentéte egyaránt. A (rock)opera műfaja pedig nehezen viseli el a nagyon összetett jellemeket és konfliktusokat.

Ami viszont kétségkívül tény: az István, a király művészi élete régóta független az alkotók akaratától. 1983-ban az egykori városligeti szánkódombon (amelyet azóta Király-dombnak neveznek) a hét alkalom alatt több mint százezren látták, a róla készült filmre félmillióan váltottak jegyet, a dupla lemez pedig a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat egyik legnagyobb sikere volt.

Már az 1983-as városligeti előadásokat is filmforgatás céljából hirdették meg, ahol a hangszórókból áradó stúdiófelvételekre tátogtak a szereplők (egyesek ezt annyira rosszul tették, hogy a filmben a különleges effektek mestere, Tímár Péter állítólag ezért vetette be az úgynevezett stoptrükköt, azt az animációs eljárást, amelynek során az állóképeket egymás mögé fűzve jön létre a mozgás illúziója). A szabadtéri előadásokat celluloidra rögzítették (nagyságrendekkel kevesebb költségvetésből, mint ha egy játékfilmet forgattak volna), és ugyanúgy Koltay Gábor rendezte, aki amúgy az egész produkció létrejöttét politikai értelemben kijárta.

Részlet az István, a király című filmből (Elkésett a békevágy, 1984):

 Ugyanez a dal Csíksomlyón, 2003-ban:

Az István, a király című mozival a szakma az 1984-es januári filmszemlén szembesülhetett, ahol elnyerte a KISZ különdíját (a fődíjat amúgy Mészáros Márta: Napló gyermekeimnek, a legjobb rendezés díját pedig Xantus János: Eszkimó asszony fázik című alkotása kapta), az átlag honpolgár pedig április 19-től tekinthette meg a filmszínházakban. Ahol olyan hangos közönségsikert aratott, hogy az alkotók gondoltak egy merészet, és a rockoperát azon a nyáron a Szegedi Szabadtéri Játékokon, a Dóm téren, a klasszikus prózai és opera-előadások színhelyén is bemutatták. Miként Koltay 1984 januárjában a Pesti Hírlapban nyilatkozta:

Monumentális produkciót szeretnék a nézők elé vinni, és örömömre szolgál, hogy a rock műfaj is bekerül a szabadtéri játékok műsorába.

És a szegedi közönség éppolyan tapsviharban tört ki az előadás láttán, mint ahogy egy évvel korábban a fővárosi tette ugyanazt. Annak ellenére, hogy maguk a szerzők nem szívesen emlékeznek erre a rendezői változatra, a július 21-én, 27-én, 29-én, illetve az augusztus 4-én, 19-én és 20-án látható-hallható előadáshoz a korabeli kritikák döntően pozitívan viszonyultak. A szereposztás megegyezett a városligetivel, és ugyanúgy hangfelvételről harsogott, mint egy évvel korábban. Istvánnak ezúttal is Pelsőczy László kölcsönözte alakját, és ezúttal is Varga Miklós hangján szólalt meg, a három pogány vezért, Koppányt Vikidál Gyula, a táltos Tordát Deák Bill Gyula és a lázadó Laborcot Nagy Feró alakította, a hatalmas tánckart pedig szintén Novák Ferenc koreografálta, mozgatta. Ugyanúgy az Illés együttes ikonikus dalával kezdődött, miként Szörényi Levente énekelte,

oly nehéz a választás,

mintegy aláhúzva az egész rockopera mondanivalóját, miszerint mindkét szemben álló félnek igaza van, és egyik sem hibáztatható azért, amit tett. És a végén ugyanúgy a hamis győzelmet hirdető, hatalmas trikolór lobogókkal, a piros-fehér-zöld görögtűzzel és a Himnusz hangjaival zárult, mint 1983 augusztusában a Városligetben (és ezáltal magában a filmben).

Az 1984-es szegedi István, a király előadás a döntően pozitív fogadtatás ellenére a darab további életében mindenesetre közel sem játszott olyan fontos szerepet, mint a későbbi szabadtéri változatok (Népstadion, 1990; Sevilla, 1992; Esztergom, 2002; Csíksomlyó, 2003), de kétségkívül kikövezte az utat az 1985. őszi első kőszínházas premierre az akkori Nemzeti (ma Pesti Magyar) Színházban. Kerényi Imre rendezésében a négy évad alatt több mint kétszázszor mutatták be a darabot, kettős szereposztásban, István szerepében Bubik Istvánnal és Hirtling Istvánnal. A két évvel korábbi városligeti stábból egyedül Vikidál Gyula maradt.

Deák Bill Gyula – Áldozatunk fogadjátok (Életműkoncert, Sportaréna, 2009. 11. 20.):

Az István, a király hatalmas közönségsikere a benne főszerepet kapó rockerek népszerűségét is nagyban növelte. Különösen a P. Box ismertségét dobta meg, ahol korábban Varga Miklós, a rockopera bemutatója idején Vikidál Gyula énekelt, és amely koncertjein rendszeresen adott elő István, a király-betétdalokat. Sőt, ebben az időszakban gyakorta előfordult, hogy a színpadon egyszerre szerepelt Vikidál, Varga, Nagy Feró és Deák Bill Gyula. Utóbbi a koncertjein szintén sokat énekelte Torda táltos harcra buzdító dalait, az Áldozatunk fogadjátok-at és a Véres kardot hoztam-ot, miközben Varga Miklós 1984-ben Veled uram, de nélküled címmel önálló műsort adott az István, a király színészeinek vendégszereplésével.