Karmazsin király karrierjének a koronavírus-járvány vetett véget

Ötvenöt esztendeje jelent meg a King Crimson bemutatkozó lemeze, a The Court of the Crimson King, amelyet azóta a progresszív rock egyik kulcsalbumaként tisztelnek. Dacára, hogy a zenekar több ízben felülmúlta debüt korongját, s hogy a Nice, a Jethro Tull vagy a Van der Graaf Generator előbb jelentettek meg progrock lemezt.

A King Crimson karrierje szédítő gyorsasággal ívelt a csúcs felé. 1968-as megalakulásukat követően a következő esztendő februárjában megtartották bemutatkozó koncertjüket, majd július 5-én, a Rolling Stones előzenekaraként léphettek a Hyde Park színpadára úgy félmillió néző előtt.

Olyanok társaságában, mint a Third Ear Band (nagyon elvont improvizációs muzsika, szimfonikus és etno hangszerekkel), a Screw (nagylemez nélküli pszichedelikus bluescsapat), Alexis Korner (a brit blues atyja), a New Church (szintén bluesalapú pszichedelikus muzsika), a Family (akusztikus és elektromos hangszerek, rock, blues, folk egyvelege, az énekes Roger Chapman, Mike Oldfield Shadow on the Walljának előadója).

A buli előtt két nappal halt meg Brian Jones. A Stones kreatív muzsikusának emlékére Mick Jagger sok száz fehér lepkét eresztett szabadon. Erre emlékeztet a Hobo Blues Band Rolling Stones Blues dalában:

Meghalt a gitáros, felszállt ezer lepke. / Első volt a sorban, és még hány követte! / Túlment a határon. Vajon miért tette? / Mit hozott a fű? Mit adott a tű?

A Crimson műsorából három nóta rákerült az első lemezre, a 21st Century Schizoid Man, az Epitaph és az In the Court of the Crimson King. Ez utóbbit Ian McDonald és Peter Sinfield írta korábbi, Creation együttesük számára.

Donavon Get Thy Bearings számát már játszották a Hyde Park előtt egy BBC élő sessionkoncerten. A Mantra majd az Epitaph koncertalbumon kap helyet, hasonlóan a Marshoz és a Travel Weary Capricorn kompozíciókhoz.

Pszichedelikus zenéből a progresszív rockba

Lépjünk hátra kicsinyt, s szemléljük meg, milyen mozgások jellemezték az éppen kialakulóban lévő progresszív rockszíntér 1968–69-es évadát. A Pink Floyd Syd Barrett pszichedelikus muzsikájáról áttért az improvizatív progresszív zenére. A Nice a Revorver utáni Beatles hangulatában fogant bemutatkozó lemezén már szerepel Keith Emerson Rondója, a B oldalt pedig egyetlen szvit foglalja el. Zongora és Hammond-orgona hangszerelése az Emerson, Lake & Palmer stílusát vetíti előre. A Procol Harum első bluesos korongja után szintén egy szvittel rukkolt elő. A Yes ugyancsak a pszichedelikus stílust hagyta maga mögött, s kezdett szimfonikus zenekari kísérletekbe. Míg a Genesis beates hangulataiba kevert pszichedelikumot.

Rövidebb, vázlatszerű kompozíciói után a Soft Machine nagylélegzetű, fúvós brasszal gazdagított muzsikát produkált. A Caravan debüt anyaga erősen hajaz a Pink Floyd második lemezére, így a banda hasonlóképp váltott a pszichedelikusból progresszív rockra. E két utóbbi csapat a canterburyi szcéna meghatározó zenekara, amely szcénából szökkent szárba a brit progrock.

A két Giles és Fripp

Robert Fripp gitárfenomén 1967–68-ban még egészen más zenét művelt, mint egy esztendőre rá. A Giles, Giles & Fripp single lemezein Michael Giles dobossal és Peter Giles basszusgitáros-énekessel olyasmit produkáltak, akár a Doors a The Soft Parade albumán. A fúvós brasszok az amerikai bandát, Fripp dzsesszes szólói, gitárosát, Robby Kriegert idézik. A produkció szvinges groove-okra épül, amolyan Django Reinhardt – Stéphane Grappelli felelgetős rögtönzésekkel, ám itt hegedű helyett zongora szól. Majd a trió kibővült Ian McDonald szaxofonos-fuvolistával, aki a Moody Bluest hallgatva erőltette a Mellotron használatát. (E hangszer a szintetizátorok előtt, felvett hangmintákkal pótolta a vonósokat és fúvósokat.) S voilà, megszólalt a majdani Crimson.

Ehhez persze kellett Greg Lake és Peter Sinfield. Ez utóbbit McDonald hozta szövegírónak az új bandába. Sinfield találta ki a King Crimson nevet, továbbá ő gondoskodott a koncertek fényshow-iról. Mivel Peter Giles, a frontember nem óhajtott elvont muzsikát játszani, helyére Fripp gyerekkori barátját hívta, azt a zsenit, aki tizenkét esztendősen írta a Lucky Man című későbbi Emerson, Lake & Palmer-slágert, Greg Lake-et. (Peter Giles majd visszatér a második lemez erejéig, amikor Lake megalakítja az ELP-t.)

Október 10-én aztán boltokba került a bemutatkozó In the Court of the Crimson King korong, rajta az I Talk to the Wind című, amúgy Giles, Giles & Fripp-dallal.

Új és új zenészek Karmazsin király udvarában

Amennyire egységes adott korszakaiban a Crimson muzsikája, annyira változékony a csapat felállása, tudniillik Robert Fripp kivételével jöttek-mentek a tagok. Ráadásul az új és új felállások új és új hangszerelésben szólaltatták meg a kompozíciókat egészen napjainkig.

Mint írtam, Peter Giles érkezett, azonban testvére, Michael távozott, Lake-et pedig elhívta Keith Emerson az ELP-be. 

Ezen Fripp gimnáziumi osztálytársa, Gordon Haskell énekelt. Ráadásnak pedig a Yes vokalistája, Jon Anderson szintén részt vett a felvételeken. A lemezbemutató turnén már Boz Burrel állt a mikrofon mögött. Vele készült az Islands 1971-ben. Ekkor már komoly feszültség mutatkozott a két alapító, a zeneszerző Fripp és a szövegíró Sinfield közt. Végül az USA-turnéjukat követően a gitáros, mondván, nem tud együtt dolgozni Sienfilddel, távozásra szólította fel. Végül az egész zenekar felbomlott.

Egy teljesen új felállás készítette a következő korszak szabad improvizációkból született remekműveit, a Larks' Tongues in Aspic, a Starless and Bible Blac és a Red albumokat.

A Redre mindössze hárman maradtak, Cross távozott. A lemez megjelenése után Fripp feloszlatta a King Crimsont 1974. szeptember 24-én.

Új évtized, új király

A nyolcvanas éveket leuralta az új hullám, a szintetizátorok és a lebutított dob. A hangzás hatott az 1981-ben újraéledő King Crimsonra. Fripp mellett maradt Bruford, s érkezett az amerikai gitáros zseni frontemberi posztra, Adrian Belwew. Belew olyanok együttesében zenélhetett, mint Frank Zappa, David Bowie, Laurie Anderson, s közreműködött több Talking Heads-turnén és -albumon. És szintén az USA-ból jött Tony Levin, aki basszusgitár mellett Chapman Sticken is játszott. Méghozzá a Crimson tagjaként egészen 2021-ig. (A Chapman Stick egy tíz-tizenkét húros gitár, amely egyszerre használható basszusgitárként és gitárként, azonban nem pengetik, hanem tapping technikával szólaltatják meg.) Az új formáció három lemezt adott ki (Discipline, Beat, Three of a Perfect Pair), majd 1984-ben Fripp ismét feloszlatta a King Crimsont.

Az új sztenderd

1983 szeptemberében Robert Fripp megalkotta saját gitárhangolását, amelyet standard tuningnak nevezett el. A hagyományos hangolás esetében a húrok közt alapvetően kvart távolság van: E-A-D-G-H-E. A vonós hangszereket, mint hegedű, cselló, brácsa, ellenben kvintközökre hangolják G-D-A-E (hegedű), miként a mandolint: C-G-D-E-H. Ebből indult ki Fripp mester, aki azonban a legmagasabb húrt G-re szállította le, azaz az E-től kisterc távolságra. 

Fripp elképesztő mennyiségű workshopon képezte tovább gitárosok seregét, miközben a G4-turnékon olyanok társaságában pengetett, mint Joe Satriani, Steve Vai és Kenny Wayne Shepherd.

 

Új Crimson

1994-ben aztán ismét életet lehelt zenekarába. Pontosabban két zenekarába, lévén dupla trióként határozta meg a King Crimsont. Ami jogos, hiszen Fripp és Bellow gitároztak, Bruford mellett Pat Mastelotto is dobolt, s két basszista, egyúttal

A negyvenéves fennállást 2008-ban turnéval ünneplik. Eztán új kompozíciók nem születtek, helyette 2013-tól új felállásban szólaltatták meg a felettébb gazdag életművet. Egészen 2022-ig, amikor is elkészült a The Court of the Crimson King címet viselő dokumentumfilm, s amikor Fripp a Covid-járványra és az együttes sok halott tagjára (Greg Lake, Ian McDonald, John Wetton, Gordon Haskell, Keith Tippeth, Ian Wallace, Boz Burrell, Bill Reiflin) hivatkozva befejezte a zenekarozást.