130 millió amerikai már láthatta az összefüggést az éhezés, a zabálás és az elhízás között

Az ember egy éhezőgép. Állandóan éhes. Akkor is éhes, ha nem az, mert tudja, hogy előbb-utóbb éhes lesz, és már érzi, milyen lesz az az érzés, amikor majd éhes lesz. 

Az embernek éheznie kell. Ahhoz, hogy csináljon valamit, ez a legjobb motiváció. Ha éhes vagy, kaját kell keresni, vadászni, venni, termelni. 

Az éhség stressz. El kell indulni kaját szerezni – az is stressz. Vadászni kell, ott a strucc meg a mamut, rohanni kell utána, csapdába csalni, ez is mind-mind stressz. El kell menni a boltba – stressz. Nem tudom elintézni fél óra alatt, tiszta stressz. Ki kell mennem valamit enni, de ahova szoktam járni ebédelni, éppen leltároznak, mit egyek helyette. Mihez van kedvem. Nem tudom, tehát éhezek, tehát stresszelek.

Összefüggés a zabálás és a hízás között

Az ember egy zabálógép. Akkor is ennie kell, ha nem éhes. Igazából egyre ritkábban eszünk akkor, amikor éhesek vagyunk, és egyre többször eszünk tervezetten, tehát úgy, hogy nem vagyunk éhesek, de tudjuk, hogy éhesek leszünk. Eszünk is, meg be is vásárolunk holnapra, egy hétre, hónapra, évre… És van mit enni, na akkor megnyugodhatunk, együnk is valamit.

Minél több a kaja az asztalon vagy otthon, a spejzban, annál többet eszünk. Mert az ételt mind meg kell enni, és egyébként is, az éhezés halál. Tehát enni kell.

Persze a stresszelésen kívül mást nem nagyon csinálunk, főleg fizikai munkát nem, éppen ezért lesz az egyetlen fizikai munka, amit tisztességesen elvégzünk, a hízás.

És aztán valahogy ez a hízás is normálissá vált, mint a napi ötszöri, hatszori, nyolcszori étkezés. Meg az elhízás utáni még több étkezés. Beépült a társadalmi normarendszerbe, a gazdagság jele a kövérség lett, mert ugye a gazdag királyok és papok nem éheznek – ők annyit ehetnek, amennyit csak akarnak.

Na aztán jöttek a marketingesek, és látták, hogy az étel a legjobb termék, hiszen nem enni nem lehet. Sok mindenről le lehet mondani, de az étkezésről a legkevésbé. És a marketingesek rájöttek, hogy marketing se kell, csak néhány jelzőtábla, amely megmutatja, hogy merre van a közért vagy az étterem, és ennyi.

És akkor jött az Uber…

Teltek-múltak az idők, az emberek napi rendszerességgel sétáltak a közértekbe meg éttermekbe, és még mindig stresszeltek azon, hogy vajon lesz-e kenyér, nyitva lesz-e még az étterem, lesz-e konyha, lesz-e az étlapon mákos tészta, lesz-e kosár, kocsi vagy asztal, békén hagy-e a főnök, amíg eszem, ugye nem lesz földrengés, mielőtt kihozzák a pacalt, és így tovább…

És már Uberként is azt alkalmazta ez a vállalat, hogy a taxira várakozásból is kivonja a szorongást. Az utolsó szorongásunkat, traumánkat is elvette tőlünk. Mert már azon sem kellett izgulni, hogy a taxi rossz címre ment – hiszen láttuk, hogy hol tart.

Ezt a nyugalmat hozta el az Uber a taxizásba. És az Uber Eats a kajarendelésbe. Azzal a kis extrával, hogy egyébként maga a kajarendelés is csökkenti a szorongást, hiszen nem kell valahova odamenni, odaérni, sorban állni, hanem valaki más az egészet megoldja helyettünk.

Az egész toxikus trauma- és szorongáscsökkentés vége az lett, hogy már semmin sem szoronghatunk, és ezért cserébe a kimaxolt kényelmünkkel és unalmunkkal kéz a kézben tovább hízhatunk.

Ahogyan azt az Uber Eats Super Bowlra készült reklámfilmje is levezeti Matthew McConaughey főszereplésével, az egész NFL, azaz amerikaifoci-liga és Super Bowl arra lett kitalálva már a kezdetek kezdetén, hogy az embereknek minél több ételt tudjanak eladni a szemét marketingesek. Ezért nem is Football eredetileg, hanem National Foodball League. Mert eleve egy összeesküvésnek indult az egész foodball labdázás, hogy minden egyes embert még éhesebbé tegyenek.

Super Bowl, Szuper Bogrács

A filmből egyenként kiderül, hogy minden kajáról van elnevezve, a játékosok becenevüket konyhai berendezésekről kapják, a félidei műsort az Apple rendezte, a stadiont is a cézársalátáról nevezték el, és az 59. Super Bowl is tulajdonképpen licks (LIX), hiszen minden egyes falat után megnyalhatjuk mind a 10 ujjunkat. A brainstormingon pedig a kupát nem Super Cupnak nevezik el, mert abból nem lehet enni, hanem Szuper Bográcsnak, azaz Super Bowlnak, mert erről aztán tényleg mindenkinek egy hatalmas lakoma jut az eszébe.

A történet végén a főbefektető-főmarketinges-főgenyó Matthew McConaughey szavába vág a filmrendező Greta Gerwig, aki nem érti, hogy akkor most neki tényleg egy amerikaifoci-összeesküvésről kéne filmet készíteni… Miközben két hatalmas Uber Eats-zacskó között egy nagy tál valamiből csipeget.

És az a legizgalmasabb az egészben, hogy ezzel a halálra zabáltatást leleplező összeesküvés-elmélettel egy blokkban, a Super Bowl-reklámok között lejött a Hims & Hers hirdetése is, ami egyáltalán nem paródia, nem vicc, nem önirónia, hanem nagyon kemény kiállás az elhízás elleni harcban az amerikaiak fogyása érdekében.

A GLP-1 hormonra épülő gyógyszeres vércukorszint-szabályozás és fogyasztás egyre népszerűbb az Államokban. Annyira, hogy megjelentek az Ozempic másolatai is, és az egyik ilyen a Hims & Hers. Azt ígérik, hogy ugyanazt a hatást el tudják érni, mint az Ozempic, csak jóval olcsóbban.

Túlhízott rendszerek

Európában nem lehet gyógyszert reklámozni, nálunk ez egészen fura, hogy egy hormontartalmú gyógyszert bármilyen formában is reklámoznak, de a Hims & Hers valahogy megoldotta. Igaz, hogy másnap már az FDA-t, az USA élelmiszer- és gyógyszerszabályozó hatóságát bombázták egyes szenátorok különböző feljelentésekkel, de akárhogy is, nagyságrendileg 130 millió amerikai láthatta a reklámot.

Ami Childish Gambino This is America számának refrénjére elmeséli, hogy az elhízás America leghalálosabb járványa, a népesség 74 százaléka el van hízva, szóval valami nagy baj van, de ez a baj nem veled, nem a testeddel van, a baj a rendszerrel van. Az évi 160 milliárd dolláros élelmiszeriparral van a baj. És hiába vannak már gyógyszeres kezelések, ezek sem a pácienseket szolgálják, hanem a profitot.

A reklám szimplán azt állítja, hogy a rendszert nem a megoldásra építették, hanem arra, hogy mindenki kövér maradjon vagy tovább hízzon.

Mindkét reklám tökéletes példája annak, hogy ha van kit hibáztatni, a fogyasztóknak bármit el lehet adni. Az ember nemcsak éhezőgép és zabálógép, hanem önfelmentő automata is. Az első kettővel lehet együtt élni úgy, hogy megpróbáljuk visszafogni magunkat, az önfelmentés helyett viszont lehet, hogy inkább oda kéne figyelni arra, hogy mit és mennyit eszünk.

De nem a reklámok hibája, ha nem tudunk magunkra vigyázni.

(Borítókép: YouTube / A Century of Cravings – Extended Cut | Uber Eats)