340 millió forintért kelt el Czóbel Béla fő műveA professzionális magyar műtárgypiac és kereskedelem a rendszerváltás óta létezik újra Magyarországon. Addig állami monopólium volt az aukciózás, csak állami galériák léteztek. A háttérben azért működött egy magánemberek által életben tartott festménypiac is – Virág Judit ezt a területet ismeri igazán –, ahol gyűjtők adtak-vettek egymásnak, illetve hirdetés útján kerestek képeket. A rendszerváltás révén jelenhettek meg az első magángalériák és -aukciósházak, ő maga is ezek egyikében kezdett el dolgozni 1988-ban.
Azóta vevői oldalon is óriási változások történtek. A szakember elmesélte, hogy a hatvanas, hetvenes, de talán még a nyolcvanas években is a „maszekok” közül kerültek ki a műtárgy vásárlók. Kisiparosok, kötödések, fröccsöntők, illetve orvosok, jogászok, rendezők voltak a nagy gyűjtők. Elszánt, komoly tanáremberek között is akadtak olyanok, akik meghatározott koncepció szerint gyűjtöttek.
– Természetesen a műtárgyak ára is egész más szinten mozgott – teszi hozzá az aukciósház-vezető, majd számokat is említ:
ha megnézünk egy hatvanas-hetvenes évekből fennmaradt katalógust, akkor néhány ezer forintos összegekről beszélünk, amiért már nagyon kvalitásos képekhez lehetett hozzájutni.
A rendszerváltással ezen a területen is megjelent a piaci kereskedelem, beléptek az intézményi vásárlók, illetve azok a külföldre szakadt magyarok, akik számára fontos volt, hogy ily módon is felkutassák a gyökereiket. Beléptek a piacra a külföldiek is, akiknek semmi közük sem volt Magyarországhoz, viszont felfedezték, hogy itt igen gazdag, magas minőségű képállományt találnak a nyugat-európai árak töredékéért.
Keresték a magyar avantgárdot. Például Tihanyi Lajos 1900-as évek elején festett művei vetekszenek a francia kortársakkal, és többek között Perlott Csaba Vilmos vagy Czóbel Béla festményei is nemzetközi kvalitást képviselnek.
Közben létrejött egy hazai tehetős vállalkozó réteg is, tagjait érdekelték a festmények. A növekvő árak hatására egyre több jó kép került elő, soha nem látott bőség volt a műtárgyakat és a vevőket tekintve is. Alapvetően azok a műgyűjtemények mozdultak meg, amik a hatvanas-hetvenes években keletkeztek, mert érdemes volt festményt, műtárgyat eladni. Ez az öngerjesztő spirál a 2008-as nagy válságig tartott.
A felívelés persze azzal járt, hogy a kétezres évek közepén elkezdett fogyni a klasszikus árukészlet, így a piac elindult a kortársak felé. Természetesen nem az akkori fiatal titánok, hanem a hetvenes-nyolcvanas évek művészete irányába.
Virág Judit sorolja a nagy favoritokat, mint Vaszary János, Rippl-Rónai József, Gulácsy Lajos, Szinyei Merse Pál, Pál László, Csontváry Kosztka Tivadar vagy Mednyánszky László, akik mindig is vágyott festők voltak, de jó néhány évtizedes késéssel nálunk is elstartolt a piacon az avantgárd, az expresszionizmus, kubizmus, fauvizmus. A már említett nagybányai iskola művészei, Perlott Csaba, Boromissza Tibor, Bornemissza Géza és a többiek, akik az ezerkilencszázas évek elején kimentek Párizsba, ahol mindent magukba szívtak, és nagyjából ugyanazt csinálták, mint például Matisse és világhírű társai. Az ő képeik a nyolcvanas évek végén, a kilencvenes évek elején robbantak be a vásárlói köztudatba.
Amikor ezek is fogyóban voltak, elindult a piac a hatvanas-hetvenes évek, az Európai Iskola művészcsoport alkotói felé – folytatja a felsorolást Bálint Endrével, Korniss Dezsővel, Anna Margittal, a szentendreiekkel, Gyarmathy Tihamérral, Ország Lilivel, Barcsay Jenővel.
A kortárs kereskedelem világában van helye az észszerű kockázatnak is – szögezi le a legismertebb hazai aukciós szakértő – ami jelentősen mérsékelhető, ha a vásárlónak van érzéke a minőség iránt. Akik 15-20 éve megvásárolták a neoavantgárd Iparterv generációhoz tartozó alkotók, mint Bak Imre, Nádler István, Hencze Tamás, Keserü Ilona vagy Maurer Dóra képeit, azok hihetetlen jó befektetést csináltak.
Nem tudom, mennyiért lehetett a hetvenes években hozzájutni egy hatvanas évek végén készült Nádler- vagy Bak-alkotáshoz, de ma ezek már sok tízmilliós kategóriában vannak. Az biztos, hogy a hatvanas években néhány ezer forint már komoly vagyonnak számított, és az akkor tűrt kategóriába tartozó festők örültek, ha valaki megvette egy-egy alkotásukat
– mutat rá a nagyságrendekre Virág Judit.
A magyar piac mindig leköveti a nyugat-európai, illetve a tengeren túli trendeket, nyilván kisebb léptékben, és jelentős lemaradással. Ott már három évtizede nagyon megemelkedett a kortárs művek értéke, a kortárs műgyűjtemények száma.
Itthon a legdrágább kortárs,
Keserü Ilona is túllépett a százmillió forinton, a legdrágább klasszikus viszont egy négyszázmilliós Csontváry-festmény.
Tehát nálunk még most is elég nagy a különbség, nyugaton viszont a kortársak között is találunk a topklasszikusokkal vetekedő árú vételeket.
Az aktív magyar gyűjtői réteget hat-nyolcezer főre becsüli. Megjelenik az aukciókon olyan vevő is, aki csak egy-egy képbe szeret bele, és vannak hatalmas kortárs gyűjtemények is.
Arról, hogy a képzőművészet milyen befektetés, általánosságban annyit árult el a szakember, hogy bizonyos szempontból hasonlít a tőzsdére. Ha valaki jó képet vesz, jó áron, az biztos nem veszít, de van kockázat. Az biztos, hogy itt is a minőség a lényeg.
Az árverések világa még izgalmasabb, titokzatosabb. Szigorúan bizalmas, hogy végül ki viszi haza az adott művet, tehát a tulajdonosok többnyire ragaszkodnak a névtelenséghez. Az aukciót szervező szakemberek természetesen ismerik a licitek győzteseit, így ennyiben egy adott művész alkotásaiból kiállítást készül, az ő közvetítésükkel találkoznak a tulajdonosok és a kurátorok.
Tapasztalatai szerint a nagy értékű művek gazdái szívesen kölcsönzik ki a műveket a rangos kiállításokra, így ezek az alkotások se tűnnek el a nyilvánosság elől.
Kelen Anna gyakorlatilag beleszületett a műtárgyaukciók világába, hiszen Virág Judit lánya.
Tizenhárom éve dolgozik a Virág Judit Galériában, néhány éve ő vezeti az árveréseket, amit maga is a legnagyobb szakmai kihívásnak tart. Ez a munka fizikai és szellemileg is megterhelő, hiszen a három-négy órás árverés alatt rengeteg dologra kell koncentrálnia egyszerre és folyamatosan.
Az árverés vezető olyan, mint egy karmester, aki irányít, mindent összefog, és viseli a felelősséget is. Egy komolyabb aukción több száz, akár ezer ember is részt vesz. A tulajdonosok mellett ott vannak a reménybeli vásárlók, akik vagy személyesen, vagy megbízott útján, sokan online vesznek részt, mások telefonon licitálnak. Az árverés vezető feladata, hogy jó dramaturgiával, ritmussal haladjon az aukció, mindenkinek legyen lehetősége végiggondolni a döntéseit, de feszes maradjon a ritmus. Az is óriási felelősség, hogy sok száz millió forintról van szó
– mondja Kelen Anna, majd hozzáteszi:
Egy-egy aukció forgalma akár egy-két milliárdra is rúghat,
tehát hatalmas összegek sorsáért felelős az árverést vezető szakember.
Ehhez tisztában kell lenni a részt vevő műtárgyakkal, tudnia kell, mit ad el, és azt is, hogy kinek, tehát nem árt, ha átfogó és konkrét ismeretei is vannak szóba jöhető vásárlókról is. Érdemes ismerni a jelenlévőket, tudni például, hogy ki az közülük, aki szeret hosszabban gondolkodni, és ki dönt lendületből.
A fiatal művészettörténész és aukciós szakember tehát kiválóan kiismeri magát a műtárgyak világában, tájékozott a hazai műtárgy piacot illetően, és olyan háttér-információkkal rendelkezik a műgyűjtőkről, galériákról, amihez csak az juthat hozzá, aki maga is részese ennek az igen zárt körű társaságnak.
A Virág Galéria évi három-négy aukciót rendez. Ehhez szakmai szempontból fel kell dolgozniuk az árverésen megjelenő több száz műtárgyat, felkutatni róluk minden rendelkezésre álló adatot, majd katalogizálni, fotózni, ha szükséges, restauráltatni is kell őket.
Az árverések előtt nyilvános kiállítást is szerveznek a részt vevő műtárgyakból, ami sok szempontból már kurátori feladat is. Az aukciók mellett tematikus kiállításokat is szerveznek, melyekbe külsős szakembereket is bevonnak.
A munka legizgalmasabb része, amikor régóta nem látott, eltűntnek hitt vagy akár eddig nem is ismert jelentős művekre bukkannak. Számos esetben külföldről kerülnek haza ilyen alkotások. A huszadik századi magyar festők rengeteget utaztak, dolgoztak külföldön, Párizsban, Rómában, Berlinben, de akár a tengeren túl is, és rengeteg munkájukra ott találtak vevőt.
Az utóbbi években felpörgő magyar műtárgypiacon elkezdtek megjelenni a külföldi magántulajdonban rejtőző alkotások. Ezzel párhuzamosan komoly kutatások folynak a külföldön lévő magyar művészek munkáinak felderítésére, ő maga is sokat kutatott az Egyesült Államokban. Több olyan remekmű is hazakerült, melyekről korábban nem volt tudomása a hazai szakmának.
Kádár Béla egyik elveszettnek hitt festményét például egy Miamiban feladott ingatlanhirdetésen fedezték fel.
Patkó Károly egyik fő műve kilencven év után került elő Bécsből, és Chilében bukkantak rá egy komoly Mednyánszky László-kollekcióra, ami végül haza is került.
Ehhez kellenek a személyes kapcsolatok, szerencsére is szükség lehet, de sokat segít a korabeli kiállításkatalógusok böngészése is.
A Virág Judit Galéria munkatársaként ő is alapvetően klasszikus művekkel foglalkozik, de figyelemmel követi a magyar galériák működését is, és természetesen a nagy kiállításokat is szem előtt tartja. A Szépművészeti Múzeum nagy sikerű Csontváry-kiállításán több tárlatvezetésre is felkérték. Korábban a Nemzeti Galériában is tartott előadást és tárlatvezetést is. Hálás és jó feladatnak tartja, hogy közérthető nyelven beszélhet a zseniális életművekről az érdeklődőknek.
Itt fel is használtam az alkalmat, hogy megkérdezzem, vajon hol festette Csontváry azokat a lenyűgöző méretű képeit, melyekről azt mondta, hogy a helyszínen állította fel a csaknem harminc négyzetméteres vásznakat. Kiderült, hogy a válasz a szakemberek számára sem egyértelmű. A művész azt állította, hogy teveháton szállította oda az óriási vásznakat, melyeken maga a festék is mázsás súlyt jelent, de
jelenleg azt tartják valószínűbbnek, hogy a helyszínen készült vázlatok, esetleg fotók alapján a műtermében festette meg – mondjuk – a baalbeki akropoliszt naplementében ábrázoló gigantikus művét.
Ez is egy jó példa arra, miről is szólhat majd az Indexen induló Senki többet harmadszor című blog, melyben Kelen Anna is komoly szerepet vállalt. Azt mondja, hogy a nagyközönség, az átlagemberek számára rejtélyesnek tűnhet a képzőművészet, sokan gondolják, hogy speciális ismeretek, rengeteg tudás kell ahhoz, hogy élvezhessük a műalkotásokat. Ő viszont úgy tartja, hogy
miként könyvet sem csak irodalmárok olvasnak, úgy a festmények sem csak a művészettörténészek számára megfejthetőek.
Nagyon szeret a képekről beszélni, szívesen megoszt olyan érdekességeket az alkotásokról, a művészekről, amik feloldhatják azt a tartózkodást az emberekben, hogy a művészet valamiféle titokzatos boszorkánykonyha, ahová csak a beavatottak léphetnek be.
Ha felbukkan egy izgalmas hír, előkerül egy elveszettnek hitt festmény, nyílik egy izgalmas kiállítás, az mind jó témája lehet az ötlete alapján induló, Senki többet harmadszor című blognak, mely a képzőművészettel kapcsolatos témák gyűjtőhelye lehet az Indexen.
Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.
MEGVESZEM
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
Rovataink a Facebookon