Billy Idol biztos hallott a Nagy Magyar Guns 'N Roses-botrányról, mert nyolc nulla-nullakor, a jegyre nyomtatott időpontban elkezdi a koncertet, az más kérdés, hogy a magyar koncertlátogató ehhez a legkevésbé sincs hozzászokva, némi csúszást reflexből belekalkulál, sőt számít arra, hogy még valami előzenekar is borzolja majd a kedélyeket. De most nem. Néhányan nehezményezik, hogy még teljesen világos van, minket inkább kellemesen ellazít a fesztiválhangulat, esetleg egy kevés port még fölverhettek volna az elöl állók, csak az íze kedvéért. Az ilyen nüanszokat persze a Pecsa urbánus jellegű szabadtere nem tudja biztosítani, így marad a napfény, az izzadás és a tömeg.
Merthogy úgy nagyjából teltház van, ebből is látszik, hogy Billy Idol mennyivel nagyobb sztár Magyarországon, mint Morrissey, a Garbage vagy maga Slash. Szeretik őt a darkos lányok, a háromgyermekes apák, a higgadt negyvenesek, de a legeslegjobban a fiatal feltörekvő réteg szereti, azon belül is a nők. Most jó Billy Idolnak lenni.
A White Weddingnél viszont már azt is érezzük: most lehet jó Billy Idol-rajongónak lenni, most kifizetődik a sok év böjtölés, a megaláztatások, amiket a szobaajtóra kiplakátolt szőkített hajú pojáca miatt kellett elszenvedni, a gúnyos félkacajok, az MTV hűtlensége, na majd most meglátjátok. A magunk részéről csak csöndben fontolgatjuk az áttérést a húsmentes étrendre, Billy ugyanis olyan remek karban van - kockás hasizom, ilyesmi -, hogy nem átallja fedetlen felsőtestét meglehetős rendszerességgel mutogatni.
(A fotós kollégák a színpad előtti árokból azzal az egybehangzó véleménnyel térnek vissza, hogy "úgy be van szakítva, hogy azt sem tudja, hol van", de ezt Billy kisvártatva cáfolja, hiszen alig pár másodperces gondolkodás után kiböki, hogy Budapest, Hungary.)
Minek is tagadni, ide a túlnyomó többség a régi slágerek miatt jött, persze illedelmesen rajongunk az új lemez egyik húzószáma, a Scream iránt is, de azért mégiscsak tessék eljátszani a Rebel Yellt, mert azért vagyunk itt. Ha lehet, akár kétszer-háromszor is. El is játsszák, a slágerek közül előkerül még a Dancing With Myself, az Eyes Without a Face, a Sweet Sixteen, viszont nincs Shock To The System, ami óriási csalódás, pláne hogy arra számítunk, az lesz az utolsó ráadás, de nem.
Vannak viszont helyette feldolgozások, egy rockabilly, az L.A. Woman a Doorstól (a '90-es Charmed Life lemezről), a Jump a Van Halentől (!!!), meg a Summertime című örökzöld, amit egyébként a billentyűs, az ex-Dream Theater-es Derek Sherinian szólólemezén Slashsel együtt adnak elő, hátborzongató. Itt kell felidéznünk, bár már jóval előbb kellett volna, Steve Stevens gitáros nem elhanyagolható alakját. Billy Idol interjúiban büszkén emlegeti, hogy újra együtt zenél egykori szerzőtársával, akivel a nyolcvanas évekbeli nagy sikereket írta, és hogy Steve Stevens mennyire meghatározza zenéjének mai arculatát. Bily Idol zenéjének mai arculatát leginkább a középutas hard rock kifejezéssel lehet leírni, tetemes mennyiségű gitárszólóval.
A nagy Steve Stevens kontribúciójának ugyanis koncertenként nettó fél óra gitárszóló lehetett az ára, aminek amúgy nem vagyunk különösebben ádáz ellenségei, pláne hogy szólózik a háta mögött, szólózik a fogával, tényleg van minden, ami gitárszóló, bár az akusztikus-latinos virtuózkodás azért nekünk már kicsit sok, de a többségnek tetszik. A technikai tudás előtt persze levesszük a kalapunkat, mint mindig, hiszen ismernek.
Nehéz eldönteni, hogy egy igazi rajongónak mennyire lehetett kielégítő a koncert, de Billy Idolhoz pozitív előtéletekkel viszonyuló átlagos zenehallgatóként inkább kissé vérszegénynek mondanám, bár tagadhatatlanul nagy élmény egy olyan figurát látni pár méterről, aki az egyik legelső, mondhatni meghatározó MTV-élményem volt annak idején. És így élőben, majdnem húsz évvel később is legalább olyan menő csávónak tűnik, mint akkoriban. Csak kár, hogy a nagy amerikai rockdalkincs helyett nem ismét a punkhoz és a metálosabb riffekhez nyúltak jóbarátjával.
Kint az utcán az egyik autóból a Cradle of Love ütemeit halljuk kiszűrődni. Tényleg, ez se volt, kénytelen így vigasztalódni az illető.
Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.
MEGVESZEM
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
