Radioaktív embergépek az Arénában

2004.05.26. 10:46
Bécs és Prága, illetve tizenhárom év után Budapesten is fellépett a Kraftwerk. Hozták a formájukat, bő két órában leadták az elektronikus tánczene történetét, aktualizált örökzöldeket, Tour de France-t, Vitamint. Az idő múlik, csak a Florian Schneider, Ralf Hütter alapítópáros és a négyes szám állandó.
A sorrend megegyezett a bécsi koncertével: negyedórányit megkésett nyitás és alaphang-felütés a Mensch Maschine-nal, Trans Europe Express-el záruló első rész, nagyjából azonos hosszúságú, főként a korai nyolcvanas éveket és az akkor beindult elektrot fémjelző Electric Café és Computer World számaiból összeálló ráadás, újfent némi ízelítő a legutolsó albumból, zárás a Musique Non Stop végtelenített ritmusaival. A zenegépemberek szórakoztató geggel fejezték be produkciójukat: az ütemszekció-lezárásokkal párhuzamban, egyesével hagyták el a színpadot - utolsóként a szövegeket éneklő-kántáló Hütter.

Örökifjú techno-nagypapák

Klikk a képre!
Az oeuvre komplex keresztmetszetét kaptuk: legújabb nótákat és klasszikusokat, arányosan, törésektől mentesen adagolva, összefüggő zenefolyamként. A rajongók újabb felejthetetlen élménnyel gazdagodtak, azon kevesek pedig, akik az Erőművet nem, alig, vagy főként csak hírből ismerték, a beavatottak boldog tudatával távozhattak. Megértették, miért az egykori düsseldorfi gárda mindennemű - az elektrotól a minimálig, Detroit hajdani lázadóitól napjaink Berlinéig ívelő - technonak nevezett muzsika őse, alfája, kvintesszenciája. Akárcsak azt, miért maradandóbb, mint a hetvenes évekbeli német jövőmuzsika, a Krautrock (káposzta-rock), valamint a későbbi kozmikus zene többi neves és érdemdús képviselője (Can, Neu, Klaus Schulze, Tangerine Dream, stb.). Ezúttal elmaradt a tánc, helyette csodálat és rácsodálkozás ült ki az arcokra, ám a dühöngőből mégis fáradtabban távoztunk, mint megszokott, vasárnapesti afterokba nyúló hétvégi partijaink után. A heterogén - nosztalgia, tisztelet, érdeklődés, az elektronikus zene szeretete jegyében összegyűlt - közönség soraiban apák és lányaik, tizenévesek és meglett ősz fők egyaránt áhítattal szemlélték a magával ragadó színpadképet, fülelték a legendás dallam- és ritmusfolyamokat, a koncertnek álcázott performance-et.

A robotok diszkrét bája

Úgy pergett le harminc év zenetörténelem, hogy a számok közti időtávlatokat a hangzás nem, csak a vizualitás érzékeltette néha: hetvenes éveket idéző autópályaképek, nyolcvanas évek zsebszámológépei, a puristák szerint melléfogás Expo 2000 cyberdeliája. Szereplők és képiség tökéletes összhangot alkotott. Nézőtéri alteregóikhoz hasonlóan, az 1978-as Mensch Maschine borítójáról jól ismert eleganciával, snájdig úriemberekként, piros-feketében kezdték, mechanikus mozgású robotokká vedlettek, az emlékezet bugyraiból Neurománcot és korai cybertér-ábrázolásokat életre keltő neonzöld-fekete kombinációban távoztak. Egyenöltözékben, megkülönböztethetetlenül, a gépezet egymással behelyettesíthető, bármikor felcserélhető láncszemeiként. A hatást a fejekre koncentráló, azokat újabb maszkok mögé rejtő, diszkréten adagolt pirosas, lilás, zöldes fények fokozták. De a Kraftwerk esetében még az se lett volna meglepő, ha a közönségnek háttal zenélnek, vagy éppen ott sincsenek, s csak a laptopokból szól a talpalávaló, és már nemcsak gombokat nem tekergetnek, de klaviatúrán se pötyögnek, egérrel se klikkelnek többé. Mégse tették, talán majd tizenhárom év múlva, éppen aktuális katasztrófákkal toldozván-foldozván szomorúan az egyik, vagy talán "a" kulcsmű Radioactivityt.

Az Információ-kor slágerei

Tekintse meg képeinket!
Ipari zene a Ruhr-vidékről - írták róluk a dinamitként robbanó, Autobahn után, a hetvenes évek közepén. Tévedtek az akkori ítészek, hiszen nem a letűnt indusztriális valóságot jelenítették meg, hanem az Információ korát előlegezték. Mindig a technológiáról, az éppen aktuális high tech és a homo sapiens viszonyáról, a machine sapiens - vagy cyborg - kialakulásáról merengtek. A végtelenített, triptichonként megjelenített autópályáktól, az Európa egészét összekötő villanyvonatoktól, az atomkort lezáró természeti katasztrófáktól a számítógépekig, a mikrocsipekig, bitekig és bájtokig, távirányított humanoid robotokig, a modern, posztmodern és poszt-posztmodern ember félelmeinek, vágyainak - és hétköznapjainak - egyetlen megtestesülését, jelképét se hagyták ki.

Ha kellett, meglepően finom dallamokba ültetett melankóliával-nosztalgiával: a (koncertről kimaradt) Metropolisz a némafilmkorszak emblematikus negatív utópiája, Fritz Lang remeke előtt tisztelgett, a Das Modell ötvenes-hatvanas években fogant fekete-fehér képei tökéletesen ellenpontozták a gépzenét és az elvágyódást, az Autobahn jódli-refrénje humort csempészett az elidegenedett egyenesek rendszerébe, a több részben, több változatban hallott Tour de France biciklistái a sportot, mint jellegzetes modernkori, vitaminokkal pumpált tevékenységet illusztrálták. Mosolyra fakad az embergép, a robotok - homo ludensekként - kikacsintanak a fémek, huzalok, vezetők és áramkörök mögül. Csak pillanatokra, csak jelzésértékűen, de mégis. Arra viszont már nincs idő, hogy a nyakkendőn igazítsanak, mert a fogaskerekek nem állnak le, szüntelenül áramlik a fekete mezőn zöld számokba kódolt információ.