Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
Torres "Férfiállat" Dániel lemeze volt az első, amin felidegesítettük magunkat, de a többi lemez fényében módosult a véleményünk, bár az album tényleg számos sebből vérzik, de nem reménytelen a dolog, csak még érlelni kellett volna mondjuk egy évig, hogy például ne kerüljenek bele csak azért basszusszólók, mert a srácokat elbűvölték a slappelésben rejlő eddig ismeretlen lehetőségek. Meg ilyen easteuropunk-rockandrollos sületlenségek. Azért vannak rajta jól megcsinált témák, a spanyol nyelvű, akusztikus gitáros számok meg teljesen rendben vannak, Torres csinálhatna csak ilyenekből egy lemezt.
Galambos Dorina ezzel az alkotásával a fogyasztói kultúra kíméletlen kritikáját próbálja értő kézzel felrajzolni, sajnos sikertelenül. Helyette megajándékozza a világokat olyan sorokkal, mint "Milyen jó hely ez a Tokió / Vágott szemű lányok, Tokió / Szamurájok, sushi, kimonó / Hello Kitty, manga imádnivalóan jó." Mellé leplezetlenül nyúlja Gwen Stefani éppen akkor aktuális imidzsét, és kész is van egy maximálisan felejthető (felejtendő), ambár hosszúságával mégis emlékezetes, ugyanakkor kellemetlen élményeket biztosító lemez. Kár különben, mert az alapok és az énektémák néhol azért ígéretesek.
Schmidt Vera lemeze olyan, mint a Vidám vasárnap. Mínusz fúvósok. Nincsen önfeledt alleluja, meg kiakadt szemgolyóval óbégató boldogság, csak csendes mélabú és akusztikus istenkeresés. Ilyen zenét nyomnak egy haladó szellemű, karizmatikus egyház székházának liftjében, persze nem túl hangosan, nehogy megzavarja a két emelet közt érkező áhítatot. Az egyetlen elviselhető szám a slágernek is kiajánlott, címadó Nézhetnélek, de ezt is lehetetlen végighallgatni, még akkor is belealudnánk, ha maga Németh Sándor vagy XVI. Benedek szessönzenélne Schmidt Verával.
A szegény, jólelkű fiú beleszeret a gazdag lányba, aki nem viszonozza az érzéseit, a szegény fiú ezért úgy dönt, inkább álmodozni fog naphosszat, eltűnődik a világ dolgain, és érzéseit egy musical formájában tárja a világ elé. Szerencsére nemcsak szomorúságból áll az élet! Nagyon sok szép dolog is van a világban! Pál Tamás tulajdonképpen egy musical soundtrackjét készítette el, ami nem különösebben meglepő egy musicalszínésztől. Aki szereti az ilyesmit ésvagy a gitárcentrikus softrockot, őszintén feltárt őszinte érzésekkel, szeretheti akár ezt is.
Gáspár Lacit bírjuk, mert kiválóan basszusgitározik, és ezen még azzal sem tud jelentősen rontani, hogy funkyt játszik azon a baszusgitáron. Ha nem lenne elcsépelve az "igényes pop" kifejezés, erre bátran rámondanánk, de így csak ilyen körmönfontan utalunk a dologra. Az átlagnál valamivel mondanivalósabb szövegek, dúdolható, rádióbarát dallamok, Gáspár Lacinak már most stabil helye van a magyar popmezőnyben, ami ugye nem jelent túl sokat, sőt, de a magyarnál sokkal vállalhatóbb popmezőnyben is lenne helye. (Iitt kell megjegyeznünk, hogy attól, akinek már két lemeze van, az újabbat vettük elő.)
Nagyon igyekeztünk, többször is meghallgattuk, mosolyra húzott szájjal, pozitívan, összeszorított ököllel ismételgettük, hogy "telve vagyunk szeretettel, és boldogság folyik az ereinkben", de még így is a harmadik szám után elkezdett tikkelni a szemünk, és idegesen pattogott egy ér a halántékunkon. A Megasztár-győztes Tóth Vera lemeze akár Cserháti Zsuzsa eddig joggal ki nem adott albuma is lehetne. Jó, tudjuk, hogy ezért is választotta meg az ország, de azért a debütáló lemezén mutathatott volna pár trükköt. Ehelyett írtak neki tíz tévés főcímdalt, és kicsit hajlítgatja, hogy dzsesszesnek tűnjön.
Az a helyzet, hogy ezzel a gyerekkel jól kicsesztek. Nem tudjuk, hogy kerülnek producerekhez-zeneszerzőkhöz a megasztárosok, de hogy Palcsóra az egyik legdilettánsabb társaság tette rá a kezét, az biztos. Tomiból gyorsan szakmukibajuszban ostobán bazsalygó egyszemélyes fiúcsapatot csináltak, néhol latinos izékkel, a jobb sorsra érdemes fiatalember pedig alulkeverve, bátortalanul énekelget a gagyera alapokra. Egészen érthetetlen, hogy történhet meg ilyesmi egy európai országban, minden együttérzésünk Palcsó Tamásé, tényleg.
Tóth Gabi pedig a másik, aki hasonlóan járt, figyelmesebben megnézve a borítókat még ismétlődő neveket is találunk. Itt valami van a háttérben. Tóth Gabinak a titokzatos dilettáns dalszerzők a közepes rockszámok mellé véletlenül Charlie-dalokat is osztottak, tényleg csak az hiányzik, hogy arról énekeljen, hogy gyűrött, borostás az arca, és már borotválkozni sincs kedve. Hidegen issza a kávét. Nem tiltakoznánk egyébként az ellen, hogy tizennyolc éves lányok húzós rockszámokat énekeljenek, de talán nem Vörös István és a Prognózis, meg a V-Moto'Rock vonalán kellene elindulni ezügyben.
Molnár Ferenc Caramel albuma magasan kiemelkedik a mezőnyből, saját számok és szintén saját, profi, szellős és naprakész hangszerelés, így kéne szólnia 2006-ban egy lemeznek. Stílusra soul és R'n'B, ahogy az várható volt, saját szövegekkel persze. Caramelnek már az első lemezén kialakult és felismerhető világa van, amit őszintén meg kell süvegelnünk, függetlenül attól, hogy az R'n'B egyébként nagyon hamar súlyos, ámbár nem maradandó idegi problémákat okoz nálunk. Ráadásul szinte csak ennek van igazán izléses borítója (amin azonban kifejezetten zavaróan éktelenkedik a Megasztár-logó).
Ha a hallójáratainkba tolakodó bizonyítékok ellenére is eltekintünk arról, hogy Oláh Ibolya zenei ízlésére minden bizonnyal az Edda és a Szőrényi-Bródy szerzőpáros István a királya gyakorolta a legmélyebb hatást, hát nem is olyan rossz ez az album. Na jó, az elvétve feltoluló szaxofonszólókért valakit hosszú napokig kínoznánk egy pengeélesre kihegyezett Kenny G.-cédével, de ez az album a legtöbb megasztáros lemezzel ellentétben legalább nem olyan halott, mint egy kiló, csendben penészedő marhafelsál.
Ha valaki nem tudja, hogy Szabó Leslie már a Roy és Ádámnak is írt számokat, akkor is rögtön rájön, ha meghallgatja a Van hova és miért? című albumot. (De tényleg mégis hova a fenébe és miért?) Ilyen lenne ugyanis, ha a két magyar haknisztár Sting-feldolgozásokat adna elő elcsukló hangon. Ezt hívják egyesek igényes zenének, de valójában csak unalmas akkordok, korrekt hangszerelés, és egy rakás olyan szó, amit már Elton John is csak pironkodva artikulál: mondjuk számonként fél tucat "érzés", két-három "egyedűűűűűl", legalább egy "búcsú", és persze elvétve feltűnik a kedvenc popszavunk, az "összeér" is.
Ez a lemez ugyanúgy kilóg a sorból, mint Boogie a Megasztárból: '20-as, '30-as évekből származó tradicionális bluesdalok vannak rajta, a zenekar meg valami teljesen hülye, gitár-tuba-dob felállásban játssza őket. Elbűvölő. Attól függetlenül, hogy kiesett a fene tudja hányadik körben, meg hogy mennyien veszik meg a lemezt, Boogie a Megasztár nagy nyertese, mert képes volt ő használni a tévét, és nem fordítva, és átvert a mainstreambe egy olyan lemezt, ami különben soha nem hallgatott volna meg egy szűk körön kívül senki. És még ráadásul jó is.
Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.
MEGVESZEM
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
