A színházi szakma előadással emlékezik Börcsök Enikőre

Börcsök Enikő megfáradt feleséget játszik, igénytelenül lenőtt, itt-ott ősz hajjal a Pesti Színházban, Spiró György önszembesítő darabjában, a Kvartettben. Valamikor az 1990-es évek végén vagyunk, amikor tíz forint egy tojás, a papával együtt kettejüknek nincs 30 ezer forint nyugdíja, csirkepaprikást esznek mákos tésztával a viaszosvászon terítős, rénszarvas falvédős, gázsparheltes konyhában, ahol a hűtő a hatvanas évekből vagy még korábbról maradt vissza. 

Ki se dugja fejét, az Ejrósportot nézi a hálóban. Az angol nyelvű közvetítés kiszűrődik, hogy mit néz, rejtély. A papának mája van meg vérnyomása. Meg ez a kis szoba-konyha itt a külvárosi panelben a csipkefüggönnyel, meg a hűtő és a hálószobaajtó közé kifeszített falvédővel.

A mama nem öreg még, 58 lehet, de az élet már mögötte van. Leszázalékolt textilgyári alkalmazottként kötöget naphosszat a konyhában. Annyi szvettert kötött már, amennyit soha nem fog senki elhordani, de szereti nézni, ahogy szaporodnak a szemek, növekszik az anyag.

Ő is 58, az Öreg kortársa, együtt fociztak gyerekkorukban. Már nyugdíjas, azért jött, hogy megköszönje az Öregnek, az egykori ávósnak, amiért megmentette az életét. Amiért ’57 januárjában becsöngetett a lakásukba, és megmondta, menjen, ha kedves az élete, mert ő lesz a következő, akivel leszámolnak. És ő ment, meg se állt Amerikáig, szüleit, családját hátrahagyva, haza se jöhetett, szülei meghaltak, a temetésükön se lehetett itt, a sírhelyük meg lejárt azóta. Odakint mérnöki karriert futott be, most nyugdíjas, havi 2000 dollár a nyugdíja.

Azért jön, hogy megköszönje az Öregnek az életét. Hogy meghálálja. Az Öreg gyanakodva nézi, méregeti, ki ez, mit akar, tuti ráküldtek valami imperialistát, hogy vele is mint volt ávóssal leszámoljanak. Eljátssza, hogy nem emlékszik. 

Szinte arcul vág, ahogy ezt a bizalmatlan, zsigereiig primitív, a maga világába kövesedett, a félelemtől és a bizalmatlanságtól az agresszió páncélja mögé bújó echte panelprolit hozza egyfajta mélyről jövő, gurgulázós, ősprimitív hanggal, ahogy leteremti az asszonyt egy Kussoljál!-lal.

Az Öreg egészen a darab végéig kitart: ő nem ismeri ezt a figurát, felőle hálálkodhat nyugodtan. Nem kér a felajánlott hitelkártyából, az autóból, a közös házból. Ő nem eszik abból, amit az amerikás magyar tálcán kínál elébe, aki elvált, gyerekei felnőttek, kirepültek, nyugdíjazták, s most elképzelte, hogy hazajön Budapestre, és a pénzén családot vesz magának. Persze őszintén akarja ő meghálálni, amit az Öreg egykor vele tett, őszintén akar adni, de ezeknek nem kell. Nemcsak mert gyanakodnak, mert nem tudják mire vélni, mi ez, tényleg van-e mire hálálkodni, de mert nekik ez az életük, és innen kifelé már nem látnak. 

Nincs az ablak alatt álló vadonatúj piros Ford Mondeo, nincs Amerika és nincs a tízezer dolláros hitelkártya sem.

Az Öreg hétfő-szerda-pénteken bemegy a könyvtárba, és egy nagy, kartonborítós füzetbe akkurátusan kijegyzeteli, feldolgozza a Népszabadságokat. Minden szereplőt, politikust, a kor potentátjait és kisembereit vezeti egy táblázatban, és osztályozza őket kékkel vagy pirossal. A kékek a jó emberek, a pirosak a szarak. A skála egytől ötig terjed. Ez az egyetlen megmaradt életfeladata, ez a missziója. És ezt fel nem adja azért, hogy ő elmenjen Amerikába vagy megvegyék őt egy Ford Mondeóval.

Nem úgy az időközben betoppanó lánya, a hisztérikus könyvelő (Péter Kata), aki nemhogy kérné mindezt, de magát, sőt tizenhat éves lányát is áruba bocsátaná a célra.

se villa, se vagyon, se kárpótlás, se lófasz. Csakhogy Kern nem neki akarja adni. És végtelenül elkeseredett, hogy háláját nem tudja leróni, hogy nem értik meg ezek, mit köszönhet nekik, hogy neki, bármilyen furcsán hangzik is, de ők a családja, az itthon maradó, az életet idehaza végigküzdő testvérei, akiken ezúttal most ő akar segíteni.

De nem születik megértés, párbeszéd van, de a nagy találkozás nem jön létre, hogyan is jöhetne. Túl sok a gyanakvás, a nyomorúság, a keserű történelmi tapasztalat, 

Nincs katarzis, itt is, ott is magány és hontalanság van, a hívatlan vendég nem vesz a mákos tésztából, nem ül az asztalhoz, végig állva marad, az Öreg meg ugyan a végére elszólja magát, hogy mit akarsz te most, mentselek meg még egyszer?, de épp elég elszámolnivalója van neki így is azokkal, akiket nem tájékoztatott, hogy ők a következők a leszámolási sorban. S tán épp ezért nem állt be azok közé, akik ebből hasznot húztak.

a két világ, az itt maradó és a kimenekült, az önnön sorsába béklyózott és a magát megcsinált, de magányos összekapaszkodására, de az ő személye kevés erre a találkozásra.

A vendég belátja a helyzetet, megértés itt nem fog létrejönni, egyetlen dolgot kér: adják neki azt a borzalmas falvédőt, kapjon egy darabot ebből a borzalmas, mégis borzalmasan hiányzó Magyarországból. De a falvédőt nem adják, emlék, márpedig az emlékeket itt sem lehet csak úgy elemelni sehonnan, hisz ezek tartják össze a rogyadozó, rég az árnyéklétben vegetáló famíliákat.

A vendég elmegy, ezek itt menthetetlenek, lelkileg, szellemileg egyaránt, ő legalább megpróbálta, de nem sikerült.

Ahogyan Börcsök Enikő után is, akinek távoztával már senki nem fogja így eljátszani ezeket az egyszerűségükben, tudatlanságukban és megkeseredettségükben is humort és falvédőmelegséget árasztó asszonyokat. Kihűlt a mákos tészta. 

(Borítókép: Börcsök Enikő. Fotó: Gordon Eszter / Vígszínház)