Hofi Géza halott madara is csak kellék, akár Tóték doboza

A kellékes című, a Pesti Színházban nagy szériát futott darabban, Ebherhard Streul Parti Nagy Lajos által magyarított isteni művében Bieder Józseftől, a színház korelnök dolgozójától nemcsak azt tudjuk meg, milyen sanyarú sorsa van a kellékesnek, mert hát ki ő a Hamletekhez, Othellókhoz vagy a Molnár Ferenc-i hősökhöz képest, de azt is, hogy bizony megbukhat a darab, borulhat az előadás, úszik a bevétel, ha ő a megfelelő helyre a megfelelő időben a megfelelő kelléket nem készíti be.

De a kellékes, szóval Bieder József is ember, aki titkon szerelmes a 19 éves Zsanikába, zsörtölődik a nőjével és ha valami nem stimmol, a kelléktárigazgatót szidja, Sanyibazmeg.

Kellékesnél és kelléknél nincs is tehát fontosabb, hiszen képzeljük el Rómeót, amint ki kéne innia a méreggel teli üvegcsét, de az épp nincs nála, vagy Júliát, amint a megmérgezett Rómeót látva ledöfné magát, de nincs mivel. Vagy gondoljuk lelki szemeink elé a Macskajáték Orbán Bélánéját a Csatárka utcából, amint nem tud szerelmének, Csermlényi Viktornak, vagy elviselhetetlen anyjának, Csermlényi Bruckner Adelaidának telefonozni, vagy nem tudja azt a bizonyos életbe vágóan sürgős telefont az ebédmeghívásra vonatkozóan táviratilag lemondani, mert a kellékes elfelejtette a telefont bekészíteni. „Lábam megdagadt. Nem tudtam bevásárolni. Vacsora elmarad.” Nem szólva az ötven darab fánkról, amit aztán le kell húzni a vécén, 

és a kulináris és szerelmi orgiának is beillő esedékes csütörtöki vacsorára nem jön el.

A dobozolás lélektana

Vagy mi lenne a Tótékból a dobozok, illetve a dobozoknak való kartonpapírok nélkül, ami már nem is puszta kellék, hanem dramaturgiai fő szervező erő, hiszen ha nincs karton, nem lehet dobozolni, megőrülni, behódolni az őrnagy úrnak és a reményért folytatott küzdelemben önmagunkat teljesen fölöslegesen elveszíteni. A dobozolás nemcsak lélektani mozgatórugója a helyzetnek, de dramaturgiai alapeleme a játéknak is, ami nélkül nincs előadás. Nincsenek dobozok, nincsen Tóték.

Keleti Évának, a nemrég 90. születésnapját ünneplő korszakalkotó fotósnak köszönhető, hogy Athur Miller talán leghíresebb darabja, Az ügynök halála fotón is megőrződik az örökkévalóságnak, ahogyan az ügynököt játszó Tímár József is. Tímár Willy Lomane viszont 

Ezek a formák! Ez az isteni rózsaszínű bőr! Hát van még ilyen a világon? Oh, ezt simogatni! Oh! mily gömbölyű! Síma! Bársonyos! Illatos!,

majd Annie erre adott válasza, a

Ne harapj!,

hanem a hamvas barackra utalva.

Hofi Géza halott madara

Tennesse Williams Üvegfigurák című darabjában, melynek mély és bőr alá hasító előadását nemrég láthattuk a Radnóti Színházban Valló Péter rendezésében, egyenesen darabcímmé avanzsál Laura gyűjteménye, melynek segítségével a sérült lány a zord való világból menekül el, amiben nem igazán boldogul, ám annál inkább otthon van üvegfigurái közelében. Éppen ezért, ha ezek összetörnek, vége az ő világának is, vége mindennek.

Yasmina Reza francia drámaíró darabjából, A művészet címűből kiváló, emlékezetes előadás született mintegy negyed évszázada a Katona József Színházban Bán Jánossal, Haumann Péterrel és Lukáts Andorral. A darab három fickóról, három barátról szól, akik közül az egyik vásárol egy kortárs festőtől egy képet, aminek fehér a háttere és a fehér háttéren haránt irányú fehér pászmák futnak keresztül. A pasi, Serge, mellesleg jól szituált bőrgyógyász beleszeret a képbe, teljesen megőrül, a barátait pedig majdnem elveszíti, akik nem értik meg, a művészet értékéről, értelméről és filozófiájáról ódákat zengő társuk miért árulja el közös eszméiket, és hogyan veszíthette el így a józan eszét egy sznob divatirányzat, egy megőrülési hullám vagy egy átlátszó marketingfogás következtében. A darabot több mint ötven országban mutatták be, darab is, előadás is beleírta magát a színháztörténetbe. Elképzelhetjük, mekkora szerepe van ebben a darabban magának a képnek: egész művészetfilozófiai, sőt ontológiai polémia bontakozik ki belőle, mely sosem jut nyugvópontra, 

Hofi Géza egyik kabaréjában pedig egy a debreceni színészi éveiből származó, végzetes balesetről számol be, amikor Tamási Áron Énekes madár című művében valami szentenciafélét mondott az előadásban a közönségnek, hogy a gonoszok meghalnak, a jók meg tovább élnek, a boldogság kék madarát pedig ezután kellett kihajítani a színről, hogy az mintegy magától elrepül. Csakhogy partnere, Dégi István megbeszélte a kellékessel, hogy ne ő legyen a színfalak mögött, aki elkapja a madarat, hanem majd Dégi, aki Hofit megtréfálandó, amikor az már percek óta tartotta kezében a nehéz, háromkilós dögöt és végül eldobta, félreugrott az ominózus pillanatban. A madár a földön landolt, a közönség pedig éktelen röhögésben tört ki.

Az Örkény Színházban a közelmúltban játszották és még ma is néha játsszák Secondhand címmel azokat a Szovjetűdöket (műfaji megjelölés), melyek a posztszovjet államok traumáit dolgozzák fel. A darab úgy kezdődik, hogy rengeteg ruha, mindenféle színű, anyagú fazonú gönc lepi el a színt szőnyeg- és kavalkádszerűen, a korszak áldozataira, sorsukra az általuk hordott ruhákon keresztül utalva. Az ex-szovjet államok teljes ruhatára itt sem pusztán kellék, díszletté, színpadképpé és a megélt sors és történelmi korszak szimbólumává válik.

Kétségbe vonjuk-e ezután, hogy kellék minden férfi és nő, és a színházi előadás sikere a mindenkori Bieder Józsefeken múlik?

(Borítókép:  Tolnay Klári (Giza) (b) és Tábori Nóra (Orbánné) Örkény István: Macskajáték című vígjátékának próbáján 1994. október 8-án. Fotó: Ilovszky Béla / MTI)