Még élt, amikor meztelenül vitték egy bőgőtokban

Végy három komédiás kedvű színészt, indítsd útnak őket – biztos lehetsz benne, hogy történeteket fognak mesélni egymásnak, és mi másról, mint a nőkről. Vagy egy nőről, a vágy titokzatos tárgyáról, jelen esetben Irina Bikulináról. „Te, Jura, mi lett a nővel?” – hangzik az első mondat, és máris úgy érezzük, hogy a történetmesélés és a játék közepébe csöppentünk, mintha a kérdés az érkezésünk előtt elhangzó anekdotához kapcsolódna.

A kerettörténet szerint három vándorszínész – Jura, Gyabkin és Aljosa – útnak indul valamikor a XIX. század végén, hogy eljusson Bikulina bankár estélyére, és közben az unokahúgáról folyik a szó. Kiderül, hogy mindhármuknak volt vele dolga, összefutottak már az életük során, de mindegyikőjük csak a kirakós egy részét ismeri, hárman együtt tudják a teljes igazságot – már ha a teljes igazságot egyáltalán tudni lehet. És ha hencegésnek tűnik is egy-egy anekdota, a teljes kép ismeretében kiderül, hogy mindennek megvan az oka.

Ám amikor elmeséli, hogy miközben a folyóban fürdőzött ő is és tőle függetlenül Irina is, eltűnt a ruhájuk, más fénytörésbe kerül a történet, annál is inkább, mivel kiderül, Aljosa volt az, aki – ezek szerint – Jura és Irina ruháját ellopta. Újabb történetmozaikok során aztán eljutunk oda, hogy a nő belekerült egy bőgőtokba, amikor pedig a tokot a bál közepén kinyitották, Irina kilépett belőle, és így szólt:

Mit szeretne rajtam eljátszani, fiatalember?

És ringó csípővel, mintha a legszebb toalettben lenne, lassan kivonult a teremből...

Kiss Csaba férfi mesét írt, s ehhez nyolc Csehov-novellát használt föl: a darab A fogadás, az Ellenségek, a Szerencse fia, az Általános műveltség, a Sebészet, A diplomata, a Vesztett ügy és a Regény nagybőgővel című novella részleteire, illetve motívumaira épül. S ha Csehovval van dolgunk, biztosak lehetünk benne, hogy szláv melankóliával, metsző iróniával és tragikus momentumokkal is találkozhatunk. Az egyik történetben egy akasztott emberen viccelődnek (azt hiszik róla, ő ölte meg Irinát), a másikban már egy kétségbeesett férjet látunk, aki orvoshoz szalad, mert a felesége (Irina) haldoklik, ám mire hazaérnek, a nő már megszökött egy színésszel, aki viszont az ellenkező irányba tartó vonatra szállt fel, és elvesztette Irinát.

Soha többet nem látta.

Jura a vonaton találkozott a pórul járt férfival, úgyhogy mindezt első kézből hallotta. Ám fordul a kaleidoszkóp, aki az egyik történetben még mások életét felforgató femme fatale, a következőben már vesztes: Irina végül szegényen és betegen hal meg.

A Gózon Gyula Kamaraszínház előadásában Tűzkő Sándor, Stubnya Béla és Kálid Artúr komédiázik: mivel a színház XVII. kerületi épületét felújítják, az előadással a belvárosi FÉM Arts & Café színpadán vendégeskednek: az intim térben a színészek még a szemkontaktussal is játszanak. Kiss Csaba darabjának ez a 25. bemutatója, számos stúdiószínház játszotta már, köztük határon túli társulatok. Tasnádi Csaba rendezése követi a dráma instrukcióit: nem kell hozzá más, csak egy kottatartó, egy nagybőgőtok, egy láda és egy muszlinkendő.

csak a vándorszínészek arcáról lehet leolvasni a történtek hatását.

De a legmegrázóbb történet talán mégis az, amelyik egy fogadásról szól. Hihető-e, hogy valaki tizenöt évet tölt fogadásból egy szobában, s közben könyvekkel, nyelvtanulással, színjátszással és zenével próbálja megőrizni a józan eszét („Kérek még, még, még... könyveket kérek, filozófusokat, csillagászati munkákat, nyelvkönyveket, szótárakat, kottákat, térképeket kérek még! Még! Még!”), és amikor már majdnem letelik a kiszabott idő, lemond a nyereményről? „Azért jöttem ki, mert nem tartok igényt a pénzre, azt akartam, hogy jogom se legyen rá – mondja Aljosa szerepében Kálid Artúr, de úgy, hogy kirázza a nézőt a hideg.

Tizenöt éven át nem láttam a földet és az embereket, mégis teljes életet éltem, mindenütt jártam, asszonyokat szerettem, láttam erdőket, folyókat, városokat, az egész világot láttam és ízleltem.

„És bejártam magamat, lelkem legmélyebb zugait, gyilkoltam és bűnhődtem, hittem Istenben, és megtagadtam, mint anyámat, apámat, és újra visszatértem hozzájuk, megtisztulva. Mindaz, amit évszázadokon át alkotott az ember, itt van, a fejemben. Én ezt a tizenöt évet nem adnám semmiért.”

(Borítókép: Kálid Artúr és Tűzkő Sándor a De mi lett a nővel? című színdarabban. Fotó: Papajcsik Péter / Index)