Vér a pucában, és vigyázzon az állára, nehogy az ölébe hulljon!

Valaki azt mondta nekem a napokban, hogy a színház halott. Így: halott. Merthogy elmúltak azok az idők, amikor valakik, valamiért, valahogyan és valamilyen módon el akarnak mesélni történeteket. Mit mesélni, játszani, miközben ez az egész színpadosdi műfaj képtelen a megújulásra. Merthogy mindig ugyanaz történik: valakik kiállnak a színpadra, ezt valamiért fontosnak tartják, és valamilyen módon eljátsszák azt, amit amúgy olvasni is lehet, vagy mozifilmen megnézni.

Válaszolhattam volna neki valami szépet, kevésbé szépet, esetleg csúnyát, ám beláttam, ha valaki nem hisz a színház misztériumában, az talán nem is hallja az előadás közben születő csönd sikolyát, a lelke nem szédül bele az univerzum tágulásába. Neki, lehet, hiába mondanám azt, hogy te, figyu,

Nem szóltam, csak megfogadtam, hogy legközelebb, ha ezt a darabot újra műsorra tűzik, és nem csupán egyetlen fővárosi ízelítőt adnak belőle, ahogyan tették most Budapesten, az Aranytíz színpadán, elviszem magammal. El én, színházba. Leültetem a székre, és csak annyit kérek tőle, hogy előadás közben vigyázzon az állára, nehogy az ölébe hulljon.

Ha ugyanis mondanom kellene egy olyan színpadi előadást, amellyel bárkivel meg lehetne szerettetni a színházat, élménnyé lehet formálni a színjátszást, akkor most könnyű volna a válasz: a Bódi Attila azonos című regényéből készült, a marosvásárhelyi Yorick Stúdió előadásában látható Lázadni veletek akartam című színdarabot kötelezővé tenném – Sebestyén Aba rendezésében.

Mert az erdélyi művészeknek vér van a pucájukban. Kiállnak elénk a színpadra, de úgy, mintha nem sokkal korábban velünk együtt léptek volna a terembe. Egyikükön öltöny (László Csaba), másikuk pólóban (Sebestyén Aba). Lazán állnak, könnyedén. Arcukon semmi feszültség, tartásukban nyoma sincs a görcsösségnek. Mi vagyunk ők odafent, ők meg mi, idelent. A színpadon csupán a színpad a díszlet. Előtérben két mikrofon. Jó, monitorok, kivetítők is vannak, mintha csak egy koncert fellépőire várnánk, arra, hogy hét óra hét legyen.

Merthogy zene is van, pontosabban zenész (Szász Csaba), homlokán fejpánt, szólógitáron penget. Mintha egy srác volna, itt maradt a múlt század nyolcvanas éveiből. Dalnok. Krónikás. Zenéje hangulatárnyék, szavak és mondatok dallamvisszhangja, örvényként kavargó érzelmek lüktetése.

A sztori nem tűnik bonyolultnak, Zoli (László Csaba) odalép a mikrofonhoz, egykori srác az osztályból, és belekezd egy történetbe. Abba, hogy több évtized után elmegy az osztálytalálkozóra. Haza. Romániába. És amíg Zoli mesél, minden olyan rémesen mainak és roppant egyszerűnek tűnik. Aztán a másik mikrofonhoz lép Áron (Sebestyén Aba), egy másik srác az osztályból. Ő is belekezd egy történetbe. Ugyanabba, amit Zoli is mesél. Csak máshogyan mondja. Mégis ugyanazt. A történet kölykökről szól, lázadó, félénk, a világot vágyaiban és korlátai között látó, érettségi előtt álló, felnőttnek messze nem mondható srácokról.

Monológjaikkal megidézik azt az időt, ami azzá tette őket, és olyanná, akikké mára váltak. De az idő szövetén visszanézni nem egyszerű. Mert minél inkább elmerülünk a múlt napjaiban, annál inkább válik érthetővé minden. Az is, amit egykor megtettek, vagy csak tenni akartak. Vagy csak vágytak rá. Márpedig nekik olyan évek jutottak, amelyekről más csak úgy beszél: maga a történelem. Persze minden nap maga a történelem, ám a múltnak azért van néhány olyan pillanata, melynek krónikája azért marad fenn, mert azt az ember a csontjaiba vési fel.

Ceauşescu Romániája tele van ilyen történettel. Zolié és Ároné ugyan a diktatúra végnapjaiban játszódik, de ahhoz éppen elegendő testi és lelki nyomorúsággal tapad lelkük szövetéhez, hogy megértsük:

Szóval, kiáll elénk ez a két színész a színpadra, és olyan természetességgel és egyszerűséggel mesél egy generáció nyomorúságáról, az ember lelkében ziháló vadállatról, a gyermeki ártatlanság porladásáról, hogy a színpadot megvilágító fények pászmájából pontosan kitűnik, mennyire abszurd mindaz, amit egy hatalom, egy társadalom megtehet és meg is tesz egy nővel. Egy férfival. Néhány fiúval és lánnyal. Az összessel. Csak azért, mert megteheti.

Bódi Attila regénye (színpadra átdolgozta Barabás Olga) olyan mélységig képes levinni az elmét, amennyire még elviselhető a fájdalom. Sebestyén Aba és László Csaba pedig olyan elemi erővel képes elénk tárni, megmutatni és egy személyben eljátszani a történet minden szereplőjét, amihez fogható tudás és képesség ritkán látható és tapasztalható színpadon.

Mesélés közben pedig ott vibrál az emlékezés kényszere, amely mindig csalóka. A múltat ugyanis hajlamosak vagyunk úgy mesélni, ahogyan arra emlékezni akarunk. Vagy ahogyan mesélni akarunk róla. Vagy ahogyan megtörtént. S lehet, egy történetbe még az is belefér, hogy ne akarjunk emlékezni a múltra.

Színpadon ennél emberibb dráma ritkán születik. A monológok olykor ugyan mintha önmagukra is rátelepednének, ám ezek váltakozása, hol humorral, máskor meg velőt fagyasztó abszurditással elmesélve mutatja azt, hogy vannak pillanatok, amikor nemhogy muszáj lázadni, dacolni, menekülni, de sorsszerű is.

Ahogyan az is érthetővé válik, hogy miért olyan nagy a csönd, amikor mindarra, akik voltunk, és akikké váltunk, egyszer, úgy istenigazából, rápillantunk. 

(Borítókép: Lázadni veletek akartam / Sebestyén Aba, Szász Csaba, László Csaba / Fotó: Kelemen Kinga )