Az életemnek annyi, gyere a halálba velem!

Ha egy színdarabnak Gyerekek a címe, akkor az erőteljesen azt sugallja, hogy itt valamilyen módon a gyerekek hiányáról vagy a gyerekkel kapcsolatos bajokról, fájdalmakról lesz szó, legalábbis ez az előérzetünk a Magyarországon eddig ismeretlen Lucy Kirkwood angol drámaírónő műve esetében, és nem is trafálunk mellé.

A drámában ugyan Hazelnek, a feleségnek (Egri Márta) négy gyereke van, viszont az egykori szeretőnek, Rose-nak (Kiss Mari), aki ugyanazt a férfit szereti vagy legalábbis egykoron szerette, egy sincs. És ez bizony a férfi miatt van. Mert nem arról van szó, hogy Rose ne szeretett volna gyermeket, de csakis Billtől, Bill (Hegedűs D. Géza) viszont egy olyan nőt választott, aki a rivalizálás és a másik nő jelenléte miatti félelem miatt gyorsan teherbe esett, s aztán ez megtörtént vele további négyszer. Így adott volt, a férfi melyik helyzetbe sodródik bele, melyik nő választódik ki feleségnek. A darab sejtetni engedi, hogy Bill és Rose között hosszú évekig tartott a szerelmi viszony, s a ház, ahol jelenleg lakik feleségével a szökőár és az ebből fakadó nukleáris katasztrófa után, az is az a hely, Bill unokatestvérének tulajdona, ahová korábban közös légyottaikat rendezni jártak, hiszen Rose már az első látogatáskor tudja, honnan kell elővenni a poharakat. És ez fel is tűnik Hazelnek.

magányos nőkre jellemzően macskájával él kiábrándultan és megkeseredetten, nem sportol, későn fekszik, depressziós, már egy tornacipő látványától rosszul lesz, dohányzik, nyilván iszik is, olyan minden mindegy életet él, s noha egykoron izzott, mára nem történik vele semmi, és libidócsökkentő tablettát szed, hogy ne is történjen. És hát az élet is megtépázta rendesen, rákja volt, kihullott a haja, parókát hord, mindkét mellét levették, valami testidegen protézist használ, és egész lényéről süt a mellélőtt, elpuskázott, boldogtalan élet, ami miatt jelenlétében van valami erősen, vibrálóan irritáló.

Ezt az irritálást jól hozza Kiss Mari, ahogy remeg a szája, a hangja, ahogy idegbetegen előveszi a cigarettát, és a kezében tartja, ahogy minden egyes apró mozdulatáról lerí, hogy itt valami nagyon nincsen rendben, és 

És akkor ez a nő előkerül 38 év után a nyugdíjas napjait lassan pergető házaspár, Bill és Hazel lakásán, és előáll egy képtelen ötlettel. Mind a darabnak, mind a rendezésnek kifejezett erőssége az a késleltetés, az az egyre növekvő feszültséggel terhes időhúzás, ami voltaképp a darab első kétharmada, hogy nem derül ki, mi a fenéért van itt, mit akar, mikor már mindenki azt hitte, meghalt. És voltaképp csak a legvégén derül ki, addig azonban kibomlik számos sérelem, fény derül számos titokra, és felvázolódik előttünk három szinte már egészen leélt élet.

Mind a hárman, a férj, feleség és Rose is a közeli atomerőműben dolgoztak, már nyugdíjasok, ráadásul az atomerőmű, amely a szökőár óta hatalmas pusztítást végzett a környéken, és a megnövekedett sugárzás miatt azóta is végez, rendkívül veszélyes, ennek dacára húszas-harmincas éveikben járó fiatalok dolgoznak benne, kisgyerekes szülők, akiknek minden egyes ott töltött nappal rövidül az élete.

És akkor ez a boldogtalan, az életbe belefásult Rose azzal áll elő, hogy ők hárman, hátuk mögött negyven év tapasztalattal menjenek vissza és dolgozzanak ők a fiatalok helyett, pusztuljanak inkább ők, nekik már úgyis mindegy, leélték az életüket, ki teljesen, ki kevésbé, felelősséggel tartoznak az utánuk következő generációk iránt, tegyék már meg ezt a szívességet. Magyarán próbálja rávenni őket a lassú agóniára. Ha már úgyis haldoklunk, miért ne haldokoljunk úgy, hogy más meg tovább éljen? Igazi önfeláldozás, nagy, nemes tett az élet végén, amiben persze Rose önzősége és bosszúja is benne van, elvett életéért fizetségül most a halált kínálja, érthető, hogy Hazel hallani se akar róla. Ki a fene akar más helyett meghalni?

Voltaképpen ez a morális kérdés áll a darab középpontjában, ami jóval több annál, mintsem az erre adott válasz, illetve a kérdés által felvetett dilemma boncolgatása. A Gyerekek elsősorban egy szerelmiháromszög-dráma, nem is akármilyen, egy szintetizáló férfi és 

pedig jellemben, felfogásban, életvitelben olyan távol állnak egymástól, mint tűz és víz vagy mint egy nyári piknikhez használt hosszú pléd két átellenes vége.

A feleség, Hazel egész életét a praktikum és a pozitív gondolkodás mentén élte, most is salátát eszik diétás keksszel, jógázik, elmosogat a férj kis kék gyógyszerrel előállított erekciója előtt, hogy az a fél óra se vesszen kárba, míg ez megtörténik, konyharuhát csomagol Rose-nak, hátha ő használni tudja őket, egy életen át teregeti a ruhákat, noha ezt senki nem köszöni meg neki, és a 38 év után érkező vendégtől háromszor megkérdezi, kis- vagy nagydolga volt a mosdóban, mert ha nagy, akkor az emeleti vécébe kell menni, a földszinti a nagydolgot nem bírja el.

Hát csoda, hogy az élni akarástól, a szenvedélytől máig fűtött Bill menekül a saláta-zabkeksz-jóga háromszögében töltendő lét elől, inkább egész napját a máig radioaktív területen tölti, sírokat ás a tragédia következtében elpusztult teheneknek, miközben otthon kegyes hazugságokba burkolózik, és évente egyszer autójával egy sziklára hajt, ahol évről évre egy kicsit közelebb megy a mélységhez? Hátha belezuhan. És persze isteni dugi kolbászt tart folyton a zsebében, ez az ő lázadása a salátára és diétás kekszre alapozott nyugdíjas sors ellen, s bár tele van a teste radioaktivitással, mégis mindennap kimegy a tragédia helyszínére, tán azért is, mert ő így tudja feldolgozni.

Ahogy belép a színpadra, olyan élet robban körülötte, hogy voltaképp mindegy is, ki van ott még rajta kívül. Bill szerepében is betölti az egész teret, irigylésre méltó, minden körülmények között élni tudó, akaró és élni képes, csupa szenvedély alakot tár elénk, akinek voltak ugyan a múltban opportunista döntései és apróbb becstelenségei, ez nem zárja ki, hogy zsigerileg is vonzó, időt-teret betöltő teljes személyiség legyen. Azért lesz olyan sugárzó, élettől nekibuzdult az ő Billje, mert élvezi a szerepet, látszik, hogy keresi benne azokat a lehetőségeket, apró, rejtett momentumokat, jellemvonásokat, amiket ki lehet aknázni, ki lehet élvezni, és mivel ilyen van bőven, hát elkezdődik a lubickolás.

Egri Márta Hazelje mindennek az ellentéte: ő nem harsány, benne nem buzog túl a szenvedély, bár szereti és óvja az életet, mindennapjai józanul és a praktikum mentén haladnak előre, teszi a dolgát, és nincsenek különösebb kilengései lelki metronómján. Jógázik, életszemlélete pozitív, és olyan praktikus, hogy az már – bár a jó szándék vezérli – halálba irritálja az embert, mert az például, amikor ikszedjére forszírozza ezt a vécéügyet, nemcsak hogy nem comme il faut társasági megnyilvánulás, de egészen beteg, paranoiás lélekre utal, nem is csoda, ha a darab végén Rose juszt is összeszarja a vécéjét. Hazel visszarántja Billt a kaland- és kilengésmentes, nem harsányan röhögő, csak szelíden mosolygó életbe, ellenpontot képez Bill-lel, és valószínűleg az egész élet folyamán képzett. 

Kiss Mari inkább a betegségben megzizzent, megkeseredett és magányába csavarodott, megöregedett egykori szeretőt formálja egészen különösen, s bár Rose-a még mindig bombanő a korához képest, arcára, testére, egész lényére már rásült kiábrándultsága, önnön idegbetegsége. Már nem az az izzó, fulguráns szerető, a szenvedély már csak halványan pislákol benne, de egy pillanatra a nagy találkozó erejéig újra felvillan. Hegedűs D. Géza Billje remekül lavíroz a két nő, a két élet, a kiegyensúlyozó és a felkavaró között, mit neki egy ilyen aprócska probléma, inkább igyunk és mondjunk igent egy minden szempontból nagyvonalúbb létezésre. 

Rose pedig, ha már anno annyit imádkozott sikertelenül, hogy Hazel első terhesség alatti gyermeke pusztuljon el, most Hazelt akarja – noha magával és szerelmével együtt – elpusztítani. Ha már az életben nem, legalább a pusztulásban legyen a sorsuk hasonló. Mindezt persze egy nemes, jó, morálisan abszolút igazolható kezdeményezés keretében. 

A Gyerekek a Rózsavölgyi Szalonban megint egy nagyon erős, felkavaró előadás, Ujj Mészáros Károly nem először bizonyítja, hogy rendezéseivel van mondanivalója, ezúttal is mély és megrázó produkciót tesz színpadra erős előadásegésszel és finoman kidolgozott apró részletekkel, mely ugyan morális dráma lenne, de valójában egy szerelmi háromszög, ahol még a morális döntést is befolyásolja kinek-kinek az élethez, a múlthoz és a másik két szereplőhöz viszonyított pozíciója.

(Borítókép: Bodnár Patrícia / Index)