Szakonyi Károly Kádár kori Adáshibája ma is szívbe markolóan aktuális

Ha Szakonyi Károly semmi mást nem csinál egész életében, csak megírja az Adáshiba című remekbe szabott, a hatvanas-hetvenes évek televíziózási őrületéhez köthető, mégis örök érvényű színdarabot, már akkor is bevonul a színház- és irodalomtörténetbe. Az egymás mellett elbeszélés, a valódi kommunikáció hiányában leélt életek, a harsány felszínesség kispolgári apológiája mint máig érvényes életvezetési attitűd nem a televíziózással kezdődött és végződött, hanem napjaink mobilkorszakával hágott tetőpontjára, amikor már hazaérkezés, köszönés és buszra szállás, sőt autóvezetés közben is mobilozunk, még akkor is, amikor az asztal fölött átnyújtjuk a sót, és már gyermekeink szoronganak kütyüjeik és a mobilnet nélkül.

Már ha egyáltalán valaha ismertük egymást vagy találkoztunk személyesen. Persze ha ráköszönnénk, ő is csak lajstromozná szürkeállományába temetett arcmemóriáját és telefonregiszterét, ki a fene volt ez a megőszült figura vagy felismerhetetlenségig elhízott némber, akivel a minap olyan jó kommentháborúba keveredtem, több tucat like-ot besöpörve.

Persze emberek vagyunk, mindannyian vágyunk valódi közelségre, meghitt együttlétre, még nem veszett ki az igény belőlünk arra, ha nem most vált még égetőbbé, hogy meghallgattassunk, hogy párbeszédbe elegyedjünk, hogy visszajelzést kapjunk, bár mára a visszajelzés leginkább csak a like, a smiley vagy az emoji, besorolásunk a hashtag és az instaprofil, és egy vasárnap délutáni beszélgetésen vagy egy békés családi ebéden elbukunk, és nem tudjuk, hol rontottuk el.

Pedig ehhez még csak Emberfi Krisztosz, a szomszéd csávó sem kell a fura vászonköpenyében, aki a vizet borrá változtatja, felállítja a kerekesszékben ülőt vagy csak szimplán megajándékoz a szimpátiájával és az őszinte figyelmével, amiért persze hülyének nézik, félreértik, gyanakodnak és idegenkednek tőle, de minimum csodabogárnak tartják, aki nem e világra való, de semmi esetre se közibénk. 

A szobát persze kiadjuk neki, mert szükségünk van a pénzre, de hogy barátai vannak, mi több, tanítványai, ráadásul tizenkettő, nők sosem járnak fel, mégiscsak felettébb furcsa. Biztos olyan. Szóval értik.

Az egyszeri ember önmaga által magába kódolt megváltásképtelensége korfüggetlen tragikum, egyben persze komikum is, ezt ismerte fel kiválóan Szakonyi, persze a felismerés önmagában kevés lett volna, ha nincsenek hozzá a pazarul rajzolt jellemek, az unásig ismert családi, társasági szituációk és az ezek kívülről láttatásának képessége, na meg a briliáns dramaturgia, ami tulajdonképp egyetlen családi asztalnál zajlik, mégis egy egész családtörténetbe, elfuserált és félresiklott, vagy épp most félresikló életekbe enged bepillantást, melyekből köszönjük, nem kérünk többet, mi azért ennél különbek vagyunk, nálunk nem ez megy, mi meghallgatjuk egymást, nem vágunk egymás szavába, születésnapi ebédkor nem nézzük a tévét, és ha mást nem is, azt legalább tudjuk, az ünnepelt hány éves.

Szakonyi drámája a totális odafigyelés-hiány és az ezzel szemben álló békés családi életre való vágyakozás furcsa kevercse, az igazi, jó-rossz értelemben vett kispolgáriélet-vágy és az erre való képtelenségünk bukásra ítélt küzdelme, a vágy, hogy legyenek ünnepeink, egy szép és normális életet mondhassunk magunkénak, amit persze hozott örökségünk és a társadalom kondicionál nagyban, mi mégis magunkénak hisszük, 

Tökéletes figura erre a családfő, Bódog, aki egyszerre ragaszkodik egykor tán valamit jelentő, valami szépből, nosztalgikusból fakadó, de mára kiüresedett elveihez, és egyszerre olyan faragatlan és primitív, hogy magatartása, egész létezése legevidensebb nonszensz mivoltát sem veszi észre. Ül egy fotelben vagy székben, felesége házirobotként kiszolgálja, a kedvét lesi, ugrál körülötte, ő ezért még hálát sem érez, a fotelből dirigál vagy néha ráugat, az asszony meg tűri, észre sem véve, hogy már rákövült a szerep.

Lőkös Ildikó dramaturg olvasata és Bagó Bertalan rendezése aktualizálja a szöveget és a darabot is, de úgy, hogy a filozófiai mondandó nemhogy megmarad, hanem elmélyül és fel is erősödik, az aktualizálás nem szájba rágó és kellemetlen, ennyi muszáj a szembesítéshez, ugyanakkor nem lehet nem észrevenni az eredeti nagy klasszikus, 1970-es pesti színházi, Páger Antallal, Bulla Elmával, Béres Ilonával, Halász Judittal, Ernyei Bélával és Tahi Tóth Lászlóval legendássá vált előadás megidézését, rögtön például Lévay Viktória Vandájának fekete parókája és neglizsébe hajló, buja kombinéjelmeze az akkori Adáshiba kikapósan gyönyörű Béres Ilonáját idézi.

Az előadás húzóneve nyilvánvalóan Gáspár Sándor Bódog szerepében, aki úgy képes maga elé nézni a semmibe vizenyős, kiüresedett tekintettel, úgy képes felháborodni, elmerengeni az élet dolgain és önnön apró vagy mély bosszúságain, ahogy csak egy ilyen Bódog képes, úgy, hogy azok a bosszúságok egyáltalán nem valósak, csak az ő fejében és kreált valóságában léteznek, annál is inkább, mert családfőként párbeszéd helyett a tévé nyújtotta menedéket választja, ahol látszólag bejön a világ, emberek mennek a holdra, izgalmasnál izgalmasabb krimiken izgulhatunk a nappalinkban, de közben nem veszi észre, hogy a lányát kirúgták az állásából, hogy a fia házassága olyan, amilyen, és hogy legkisebb gyermeke, Imrus, akit épp ünnepelnek, nem tizennyolc, hanem tizenkilenc éves, ezért saját apja rituális cselekedetének mintájára a tizennyolcadik születésnapján már nem tudja cigarettával megkínálni.

Gáspár Sándor olyan Bódog, aki inkább irritáló, mint szerethető, de hát hány ilyen van még, aki meg van győződve arról, hogy ő tartja egyben a családot, akinek elvei vannak, aki szentül hiszi, hogy mindent ő csinál, miközben szerencsétlen felesége olyan boldogtalan mellette, hogy ha nem lennének a gyerekei, akkor tényleg csak a tévé nyújtotta magányba menekülhetne.

aki már olyannyira kialakította saját kis világát, hogy onnan észre se veszi, mennyire ki van zsákmányolva, nemcsak a férje, de a gyerekei által is, nem érzi, mennyire levegőnek nézi mindenki, pedig főztjével, körbeugrálásával, kérdéseivel és puha kedvességével még ő az egyetlen, aki valóban össze akarja tartani ezt a széthulló, jobb sorsra érdemes családot. Játékuk önfeledt és ösztönös, ami mögött sok reflexió, életbölcsesség és vélemény húzódik.

Szakonyi nem ítélkezik hétköznapi hősein, sőt, nagyon is empatikus velük és szereti őket, szinte mindegyik családtagnak van szimpatikus vonása, akkor is, ha így együtt maguk a képtelenség, ám ezzel nemcsak Bódogék vannak így, minden család szinte.

Mindenki hozzátesz egy-egy színfoltot a kispolgári létkavalkádhoz, Lévay Viktória Vandája buja, ösztönös és ennél az életnél többet akar, Kovács Tamás Döncije a praktikus és földhözragadt józan férj, aki jóképű, találmánya és viszonylag jó állása van, Varga Lili robbanékony, heves Sacija jó szándékú, de tökéletesen ostoba feleség, Imrus (Varga Ádám), a legkisebb fiú pedig még naiv és ártatlan, de azt azért felismeri, hogy lépnie kell, ha nem akar ő is beleragadni ebbe a mocsárba. Szűcs úr, a szomszéd (Kerekes József) jóravaló egyszerű ember, akiben minimális önreflexió sincs, azt nem veszi észre, hogy kikelt a tolószékből, Emberfi Krisztos (Imre Krisztián) pedig magányos hős, aki épp magányossága és a közegellenállás miatt nem tud hőssé válni, hisz hogy lehet megváltani az embert, aki azt nem észleli, hogy eddigi tolószékben ült, de a tévében zajló krimi izgalmának hatására járni kezd, majd ha véget ér, visszaül a tolószékbe. De nemcsak ő, a környezet sem veszi észre a csodát, az egész reménytelen kompánia, akiket egyetlen dolog köt össze, a tévé és a mobiltelefon, illetve épp ez választ szét.

 ahonnan kiabálnak kifelé, miközben valódi kommunikáció nem jön létre.

A vacsorának vége, s noha eljött a megváltó, senki nem vette észre, maradnak a piszkos tányérok, a mosatlan, a csapódó ajtó és a (tán örökre) távozó vendégek. Bódogné nyilván majd elmosogat, Bódog pedig nézi a tévét és benne a semmit. Az legalább kívül van és nem fáj.

(Borítókép: Juhász G. Tamás)