Az utolsó távirat

A Magyar Posta Zrt. vezetése úgy döntött, hogy ami 1847 karácsony másnapján egy Bécs és Pozsony közötti sürgöny feladásával diadalútjára indult, azt a postai szolgáltatást 2021. április 30-tól kivezetik a kínálatból. Az indok: a távirat betöltötte történelmi szerepét, a mobiltelefonok, tabletek, SMS-ek és e-mailek korában alig akad ember, aki elballagna a postára csak azért, hogy rémisztően soknak tűnő forintért feladjon egy néhány szavas üzenetet.

Az előzmények ismeretében történt az, hogy 2020 szeptemberében életre hívtak egy húszfős, állami szándékkal és akarattal kijelölt testületet, a Nemzeti Távirat Bizottságot, tagjait pedig azzal a céllal ültették asztalhoz, hogy az irodalmárokból, történészekből és postaügyi szakemberekből álló grémium jelölje ki azt a személyt, akit megbíznak a nemes feladattal: fogalmazza meg az utolsó magyar távirat szövegét.

Mert hogyan is szóljon az a szöveg? Írja szépíró, lélektől átitatott szavakkal? Vagy legyen lánglelkű költőé a dicsőség? Arról hamar megállapodás született, hogy politikust ezúttal nem kellene a történelem közelébe engedni, de a hivatalnokok is kiestek, mert fárasztóan tört nyelven fogalmaznak, a mérnökök pedig szikáran, igaz, a matematika nyelve meglehetősen közel áll a kopogós távirati stílushoz.

A naptár már 2021. április 27-ét mutatott, vagyis alig maradt idő arra, hogy a történelmi postai dokumentum megszülessen, de a hasztalan és személyeskedésektől sem mentes viták miatt nem találtak mindenki számára elfogadható jelöltet. A testület élére ekkor miniszteri biztost jelöltek ki, akinek kinevezési okmányán meg sem száradt a tinta, máris javaslattal érkezett: a bizottság minden tagja írjon egy nevet egy papírra, bárkit, aki az eszébe jut, és a biztos egy ládából majd csukott szemmel kihúz egy cetlit, és akinek a neve azon olvasható, az írja az utolsó táviratot.

Sosem derült ki, melyik bizottsági tag jelöltje volt, de az online, élőben közvetített ceremónia végén a miniszteri biztos Sarudi-Szabó Ármin nevét olvasta fel.

Ha a Google keresőrendszerében mérni lehetne az izgatottságot, biztosan forradalminak lehetne nevezni azt a lázas keresést, ahányan és amilyen gyorsan begépelték Sarudi-Szabó Ármin nevét.

Mindeközben egy Tisza melletti falu aprócska házának kertjében békésen szunyókált Sarudi-Szabó Ármin. A lóca támlájának dőlt, keresztbe font karja süllyedő-emelkedő hasán pihent, feje enyhén előrebukott. A negyvenes éveiben járó férfit tömött bajsza miatt Arany-Szabó Árminnak is hívták, de nem csak azért, mert kinézetre éppen olyannak látszott, mintha személyében Arany János lépett volna ki a múlt szövetéből, hanem mert olyan szépen mondott mesét, hogy nála jobban talán senki. A színész Szabó Gyula és Bánffy György tudott még így, de ők már, ugye, elköltöztek az égi mesék birodalmába.

Ármin fékcsikorgásra, vásári zsivajra riadt fel. A kerítésen túl mindenféle népség összegyűlt. Kamerások, fényképezőgépesek, sajtóigazolványokat lobogtató árnyak. Ármin kiballagott a sereglethez, majd a polgármesterrel, a Magyar Posta vezérével és egy magát miniszteri biztosnak mondó öltönyössel tért vissza a házba.

Nem a kihívás nagysága rettentette meg, s még csak nem is az, hogy minderre alig pár napja maradt, hanem az ezzel járó figyelem. Sarudi-Szabó Ármin eddig, köszönte szépen, elvolt önmagával és azzal, hogy szavaival néhány asszonylelket elő tudott csalogatni rejtekéből, s hogy a helyi kölykök esténként mesékért könyörögtek házának kapujánál, de egy történelmi távirat mégiscsak hírnévvel jár.

Mielőtt magára maradt volna a feladattal, Ármin lelkére kötötték, hogy a táviratot, ha megírta, legkésőbb április 30-án adja fel, címezze azt a Magyar Postának, mert ha megérkezik, azon nyomban viszik a Nemzeti Múzeumba, ahol előre elkészített vitrin várja.

Ármin aznap nem aludt. A következő napokban is épphogy. A könyveket, lexikonokat bújva próbált mintát találni, mitől válhatna egy távirat történelmivé vagy emlékezetessé. Rátalált Samuel Finley Breese Morse, a távirat atyjának első üzenetére, a furcsa számsorra, 214-36-2-58-112-04-01837, ami kódolás után azt jelentette, hogy „sikeres kísérlet a telegráffal 1837. szeptember 4-én”, de ebben csupán egy tudományos felfedezés sikerességének dokumentálását érezte. Érdeklődéssel olvasta a világot először körbejárt távirat szövegét, amit még a The New York Times szerkesztőségéből adtak fel 1911. augusztus 20-án ezzel a szöveggel: „A világon körbeküldött üzenet”, de ezt meg unalmasnak találta, miközben tudta, hogy ezzel anno is csak arra voltak kíváncsiak, milyen gyorsan terjed egy sürgöny. Eszébe jutottak viccek is, még a szovjet időkből, amikor a magyar labdarúgó-válogatott megveri az oroszokat, mire másnap távirat érkezik a Kremlből: „Gratulálunk győzelmükhöz stop. Szépen küzdöttek stop. Kőolaj stop. Földgáz stop”, de ilyennel manapság sem ajánlatos viccelődni.

A sok keresés és gondolkozás után nagyot sóhajtott, magába döntött két kupica pálinkát, majd miután megnézte az esti híradót és két közéleti vitaműsort, eldöntötte, hogy a nép egyszerű gyermekétől, a szikes puszta pereméről ne várjanak példabeszédet. Leült az asztalhoz, és a következőt írta: Rakott krumpli. Stop.

Aznap délután, miután visszatért a postahivatalból, elterült a kerti lócán, álomba merült. Este a híradóban megnézte magát, amint a kamerák keresztüzében feladja az utolsó magyar táviratot, amit egy snittel később már a Nemzeti Múzeum vitrinjében mutogattak. Majd megállapította, hogy most is csak azt tudná felelni a kérdésre, amire mindenki kíváncsi volt, hogy miért ezt írta: mert minden benne van, amit szeretek.

(Borítókép: A 20. század elejétől alkalmazott keretkulcsos zsákos ürítésű köztéri postaládák a Postamúzeum kiállításán. Fotó:  Jászai Csaba / MTI)