Ha billen a nagymutató

Bölcs emberek mondják, pedig honnan is tudhatnák, mi történik, amikor lelkünk leereszkedik a halál völgyébe, hogy ilyenkor mindenki számot vet azzal, amit maga mögött hagy. Mennyi az, amennyit hozzátett a napjaihoz, s mennyi mindent hagyott veszni. Ilyenkor elénk tűnnek elfeledett dolgaink. A szemből érkező szél kéretlenül lábunk elé hord tárgyat, emléket, mi pedig botorkálhatunk közöttük, képtelenek vagyunk kikerülni bármelyiket is. Kinek sok gyűlik össze, mások könnyű úton lépdelnek, de a lényeg, hogy tudjuk, hogy

Persze, át is gázolhatunk a sok életkacaton, arrébb tolhatunk soha ki nem mondott szavakat, legyinthetünk megvont érintésekre, ölelésekre, és gondolhatjuk azt, hogy most már minek azon tűnődni, mik voltunk és mik lehettünk volna. Az idő úgyis felfal minden erőt, reményt és boldogságot. A halál völgyében nem nyílnak orgonák, a kövek teste üvegként pendül, és hiába fordítanánk hátat az ösvénynek, aki egyszer rálépett a halál völgyének talapzatára, az mindegyik irányba indulva ugyanoda tart.

Az öreg nem tudta, meddig feküdt a szőnyegen. Felkelt, ruháját megigazította, kiment a konyhába. Egy pohárba vizet engedett, és amíg itta, lassan, nehogy a torkát meghűtse, arra gondolt, beszél az orvossal. Az már régen mondta neki, hogy a szívének egyik kamrája, a bal olyan, mint egy bástya fala. A másik ahhoz képest vékony paraván. Van erre latin szó is, de nem jegyezte meg. A tudomány szereti érthetetlenné tenni a valóságot, de ettől minden olyanná válik, mintha valaki más életét élnénk. Mert akinek azt írják a lapjára, hogy hipertrófia, vagy hogy cardiomyopathia, az olyan, hogy rendben, ez most ilyen, ez van, szegény fószernek biztosan rossz lehet. Csak az a név a lap tetején, az ne volna a miénk.

Így járt az öreg agya, és megfigyelte, hogy mellkasában a szíve már nem dobog, hanem kattog. A vonat zakatol így, amikor kerekeinek síkja megérinti a sínek illesztését. Ami egyszer megmozdult, elindult, az tart valahová. Az élet is. Menetrend szerint. Az persze mindig utólag derül ki, jól tettük-e, hogy leszálltunk egy-egy állomáson, vagy csak homlokunkat az ablaküvegnek támasztva bámultuk az elsuhanó peront, az elmosódó házakat, a felvillanó szürkeséggé olvadó erdőket.

A hideg víztől az öreg homlokára kövér cseppek ültek, súlyuk mindet a mélybe húzta. Az öreg gyűlölte, ha izzad. Trikója, inge azonnal átázott, mintha ruhástul zuhanyzott volna. Törülközőt keresett, inget cserélt, leült a fotelba. Oda, ahová az elmúlt három évben mindig bezuhant. A mély és süppedős bútordarabokban az a jó, hogy átölelnek. Hamis biztonságérzetet adnak, mert túl a kényelmen azt is elhitetik, hogy minden rendben van, életünk napjai nem is lehetnének vidámabbak.

Az álmok azonban ritkán szépek. Talán nem is baj, ha nem mindegyikre emlékezünk. S ha a bölcseknek igazuk van, életünk utolsó ösvényén járva úgyis filmként leperegnek előttünk. Nézzük, mint a mozifilmet, melynek főszereplői mi vagyunk.

S míg az öreg csöndben ült a félárnyékba szorult szobában, elméjéből előtűnt álmának egyik szereplője. Fiatal lányként érkezett, teli szájjal nevetett. Az öregnek csak most tűnt föl fogainak kuszasága. Egykor, kamaszként tetszett neki ez a lány. Olyan mennyiségű életerő lakozott benne, amennyi egy iskolára való gyereknek elegendő lett volna. Ma úgy hívnánk, mert erre van is idegen szó, hiperaktív, de akkoriban az eleven is megfelelt. Az öreg esküdni mert volna rá, hogy tudja a lány nevét, mégis hiába erőltette az agyát, folyton csak az járt az eszében, hogy ez a lány egy könnyű nyári alkonyon kiment fürödni a folyóra, és testét úgy nyelte el a víz, mintha a gyönge lény lelke mindig is a mindenség része lett volna. Ez a lány nevetett most ott a szobában, táncolt éjfehér színű ruhájában, forgásának éteri hárfahúrjainak zsongása adott ritmust.

Az egyik perdülésnél a lány alakja szétmállott. Helyén újabb árny emelkedett ki a parketta szintjéből. Ködszerű anyagból formálódott emberalakká. Egyetlen legyintéssel szétszakítható. Az alak az öreghez hajolt, egészen közel az arcához. Figyelte, hallgatta az öreg lélegzetvételét. Majd visszahúzódott tőle, és ahogyan érkezett, eltűnt, hirtelen.

Az öreg kinyitotta szemét. Szobája tele volt elfeledett emlékeivel. Felállt, lassan sétált közöttük. Felvett egy kesztyűt, amit nyolcévesen hagyott el szánkózás közben. Rátalált kedvenc könyvére, amit kamaszként adott kölcsön, és sosem került vissza hozzá. A széken ült a lány, akinek fiatal felnőttként szerelemes leveleket ír, de amikor a lány eljött hozzá, az oldalán már egy nő ült, karján a közös gyermekükkel. Az öreg most gyengéden végigsimított a lány arcán, majd a feléje tartó alakban felismerte apját. Átölelte, de úgy, ahogyan gyerekként mindig is vágyott rá,

Így tűntek sorba elé a múlt dolgai, és az öreg elképzelni sem tudta, hogyan fér el mindez az ő kicsinyke panellakásának szobájában. Bármerre fordult, életének dolgait látta. Ott ült az anyja, ugyanabban a karosszékben, amelyikben örökre elaludt, az öccse egy száguldó vonat ajtajában állt, és hívta, hogy ugorjon fel mellé, a felesége pedig kávét főzött, és ételt tett az asztalra. Elé tűntek múlt karácsonyok, láztól átitatott hajnalok, torkára tolultak kimondatlan szavak, azokat süvöltötte boldogan, mert és tudott is bocsánatot kérni azoktól, akiket megbántott: látta gyöngeségének és gyarlóságának minden eredőjét és következményét. Könnyűnek érezte magát, mint aki minden súlyt, amit addig cipelt, letett maga mellé.

Ekkor kattant a csönd. Az óra számlapján billent a nagymutató. A szobában minden ugyanúgy állt, a bútorok, a virágok levelei, a függöny, a könyvek a polcokon, a keresztrejtvényre tett ceruza és mellette a radír. A por megült az asztalon, a televízió tetején, a fény a nap járását követve sétált a falakon. Az öreg eltűnt ebből a dimenzióból. Emlék, már a mi emlékünk. Egyszerre van mindenhol, és sehol sincs jelen. Egyszer majd elénk áll, egyszer majd elébe állunk.

(Borítókép:  Ryan Pyle / Corbis / Getty Images)