Gelmend Bertold félregombolta magán a kabátot. Éppen arra készült, hogy mondjon valami tőle szokatlant, amire nem lenne büszke, de ha ennyire ösztönösen érkezik, akkor azt ki kellene mondani. Ekkor azonban egy testes asszony és annak cingár ura furakodott elé. A nő karján lustán lengett a retikül, a férfi két mérettel nagyobb öltönyt viselt.
A tizenhetes lesz, kiáltotta a nő a ruhatáros felé, át az előtte álló tömeg fölött. A vörös bunda lesz és az izé, mellette a fekete bőr. Eközben a bilétát próbálta előhalászni táskájából. A következő pillanatban azonban már azt sikoltotta, hogy várjon, várjon, mert nem tizenhét, hanem tizenkettő! A tizenkettes! A ruhatáros nem hallotta, amit a nő kiabált. Mindenkit sorban kiszolgált, a kabátok rendre gazdára találtak.
Az asszony ekkor maga elé húzta urát, s mintha csak párnát tömne, átnyomta a tömegen. Béluska, haladjál szépen, kérd a tizenkettest! A bilétát a férfi kezébe adta, majd amikor férjét a tömeg elnyelte, a nő Gelmend Bertold felé fordult. Milyen remek énekes ez a Rodka Balázs, ugye. Vidáman mondta. Mert a hangja, az valami csoda… Ha nem lennék férjnél, jegyezte meg kacéran, bizony udvarolnék neki.
Gelmend Bertold kényszeredetten mosolygott, és azt felelte, hogy Rodka a ma élő legnagyobb énekes. Minden dalát kívülről fújja. A nő szeme felcsillant. Maga is rajongó, ugye, mire Gelmend Bertold bólintott, és halkan visszakérdezett, hogy őnagyságának a mai koncerten melyik dal tetszett a legjobban. Jaj, hát mindegyik, mondom, odavagyok Rodkáért. Ám ma, igaz, ami igaz… Nos, az utolsó dal, amelyet akkor énekelt, miután visszatapsoltuk, ma azt különösen szépen adta elő. Mi is a címe… San Remóban is azzal indult… Megvan! Genovába, szeretettel. Akkor is tetszett, de ma földre szállt angyalként énekelte. Ilyen gyönyörűt soha nem hallottam. Ez az ember maga a csoda.
Gelmend Bertold megtántorodott. Kezével – bocsánatért esedezve – megragadta a nő karját, nehogy elessen. Az előcsarnok zsivaja mászkos morajlássá változott, a nézők mintha lassított felvételen mozogtak volna, kacagásuk bömbölésként tört elő szétmálló mosolyuk mögül.
Nehogy nekem meghaljon itt! A nő elkapta a padló felé zuhanó Gelmend Bertold karját. Köszönöm, suttogta a férfi, megszédültem. Kiegyenesedett, és nagyot sóhajtva ezt mondta: szóval, az utolsó dal. Az bizony, felelte a nő, maga talán lemaradt róla?
Béluska időközben visszatért a kabátokkal. A pár elbúcsúzott, s mire a csarnok kiürült, Gelmend Bertold már egy széken ült, szemben egy fali tükörrel, és teli szájjal vigyorgott. Arra gondolt, hogy amikor délután megszólalt az a bizonyos telefonja, még azt hitte, hogy ez a nap is éppen olyan üres lesz és várakozással teli, mint az összes többi, amikor az a bizonyos telefon megszólal. A készüléket a Castoria Szálló igazgatója adta neki két évvel ezelőtt. Azt mondta, ez mindig legyen nála, szükség esetén ezen hívja.
Gelmend Bertold eredetileg énekesnek jelentkezett a szállóba. Először a gyárban figyeltek föl egyedi hangjára. Jé, éppen úgy énekelsz, mint Rodka Balázs, mondták. Raklapokból színpadot is összedobtak neki, arra állva adott elő néhány Rodka-klasszikust. A művezető ekkor azt mondta, hogy ő bizony felhívja a haverját, aki ismeri a Castoria Szálló igazgatóját. Merthogy ilyen hangot kár volna elpocsékolni a műszakok közti szünetekre.
Gelmend Bertoldot be is hívták a Castoriába, meghallgatták. A döbbenettől szólni sem tudtak. A direktor még a szemét is behunyta, úgy adta át magát a dalok élvezetének, majd amikor ránézett a kezét tördelő Gelmend Bertoldra, így szólt: szinte olyan, mint az eredeti. Gelmend Bertold fülszíne lángvörösre váltott, és megkérdezte, hogy akkor hétvégente énekelhetne-e a lokálban, esetleg. Az már nehezebb lesz, felelte az igazgató. Rodkát éves szerződés köti ide. Rodka neve már bejárta a világot. Megnyert számos dalversenyt, táncdalfesztivált, slágereinek száma olyan magas, hogy annyi platinalemezt nem is nyomnak, ahány dalt azokra fel tudna énekelni.
Ellenben, és a direktor itt hatásszünetet tartott, lehetne beugró. Szükség esetére. Amennyiben Rodka művész úrral történne valami. Beteg lesz, ne adj’ isten, elmegy a hangja. A beugrásért is jár a fizetség, folytatta a direktor, mert látta Gelmend Bertold szomorú ábrázatát. Majd mondott egy akkora összeget, amelyet Gelmend Bertold havonta akkor is megkap, ha semmit sem csinál, csak várakozik, készenlétben áll, hogy a mobiltelefont, amelyet a direktor az asztalra tett, Gelmend Bertold azon nyomban zsebre vágta.
Ezt követően pedig minden pénteken és szombaton várta a hívást. De legtöbbször inkább szépen kiöltözött, elment a Castoria Szállóba, beült a nézők közé. S amíg a művész úr a színpadon énekelt, ő együtt élt és lélegzett az előadással. Készen arra, hogy szükség esetén beugorjon Rodka helyett.
Így telt el egy év, majd még egy, és amikor Gelmend Bertold már kezdett megbékélni azzal, hogy ebben az életben ő csak várakozó beugró lehet, szilveszter délutánján megszólalt a telefon. A direktor aggódó hangon közölte, hogy a művész úr gyengélkedik. Készen áll a beugrásra, ugye, tette fel a kérdést, mire Gelmend Bertold elsírta magát. Persze, csak éppen annyira, hogy válaszolni tudjon. Pontban hatkor a lokálban lesz. A vonal megszakadt.
A Castoria portáján az igazgató várta. Gelmend Bertoldot a színfalak mögé vezették, sminkest kapott, frizuráján fodrász igazított. Úgy bántak vele, mint még soha, és a férfi a lelke mélyén már a másnapi lapok címoldalát is látta: Szilveszterkor új sztár született a Castoriában.
Ekkor nyílt az ajtó. A küszöbön Rodka Balázs állt. Személyesen. Élőben. Eredeti méretében és nagyságában. Kezet fogtak. Gelmend Bertold szíve elnehezedett. Rodka azt mondta, hogy egy slágerénekes, még ha gyengélkedik is, nem teheti meg, hogy a közönségét magára hagyja.
Persze, persze, ujjongott a Castoria igazgatója. Gelmend Bertoldot gyorsan kitessékelte az öltözőből. Ne menjen messzire, súgta a fülébe, és a folyosón lévő székre mutatott. Gelmend Bertold leült. Fejében összegyűrte a másnapi napilapokat, és arra gondolt, hogy ennél nyomorultabb élete nem is lehetne.
Negyedórát várt, aztán felállt, elindult a folyosón. Ne olyan gyorsan, hallotta maga mögül a direktor hangját. Az igazgató karon fogta, a színpad vezérlőszobájába vezette. Egészséges, ugye, kérdezte Gelmend Bertoldtot, mire az bólintott. Csak kicsit szomorú, kezdte volna mondani, de a direktor intett a technikusnak, aki Gelmend Bertold kezébe nyomott egy mikrofont.
Már azt hittük, le kell mondani az eseményt, mondta. Ha Rodka úr nem toppant volna be, most maga állna a színpadon, folytatta, de így sem tudni, hogy a művész úr hány dalt tud előadni. Itt jön maga a képbe. A technikus a vezérlő ablakára mutatott. Azon keresztül mindent lát, és ha a művész úr jelez nekünk, akkor az azt jelenti, baj van. Elment a hangja. A zenekart kölcsönkérték egy állami fogadásra, a playback meg valamiért nem működik. Murphy törvénye, ugye. Csak a dalok zenei alapját tudom kiadni, így szükség esetén maga lesz az, aki énekel a művész úr helyett. Készen áll a feladatra?
Gelmend Bertold azt felelte, hogy ha ennek így kell lennie, akkor így lesz. Kezében a mikrofonnal az ablak elé állt, és izgatottan nézte, amint Rodka Balázs elvarázsolja a közönséget. A dalokat vele együtt tátogta, a technikus pedig sorra adta ki a zenei alapokat, s még a koncert közben is a playbackfelvételeket próbálta előhívni számítógépéről.
Minden simán ment. Rodka művész úr kicsit visszafogottabban mozgott a színpadon, ám a rajongók ebből aligha érzékeltek bármit is. A koncert vége felé haladva azonban történt valami. Rodka az előre megbeszélt kézlegyintéssel jelezte, hogy baj van. Néhány dalt még bevállalt, meg is hajolt, meg is tapsolták, de olyan koncertet még sosem adott, ahol ne lett volna ráadás.
Lejött a színpadról, a technikus fülhallgatójába azt mondta, hogy a ráadásdal legyen a Genovába, szeretettel. Ezt nagyon kedvelte. San Remóban is ezzel indult a dalfesztiválon, s bár nem nyert, meghódította az olaszok szívét. Majd megkérdezte, hogy a beugró ismeri-e a dalt. Gelmend Bertold sértésnek is vehette volna már a feltételezést is, ám annál sokkal jobban izgult, hogy mondjon valami tőle szokatlant, amire nem lenne büszke, még ha ennyire ösztönösen ki is kívánkozna belőle… Azt felelte, készen áll.
Rodka Balázs visszatért a színpadra, a közönség tapsolt, Gelmend Bertold pedig az üveg mögött állva pontosan követte a művész úr minden mozdulatát – és amikor kellett, a művész úr énekhűen tátogott, ő pedig dalra fakadt. A világ, amit eddig ismert, ebben a pillanatban véget ért. Úgy érezte, ő áll a színpadon. Mintha mindig is ezt csinálta volna. Énekelt. Boldogan, felszabadultan:
Csak egy éjszakára kellett, ugye, a szerelem,
Öreg hotelszobában hajnali ölelés,
Kint a tenger zúg, belül meg üvölt a félelem,
És ebből így nem sok marad, ez így túl kevés,
Ezt a dalt küldöm hát, ázott levél,
szeretettel Genovába.
A koncert után néhány órával Gelmend Bertold még mindig a széken ült, szemben a fali tükörrel. Félregombolt kabátja csálén állt rajta. Boldog új évet, mondta magának, majd felállt, kilépett a Castoria Szálló ajtaján, és addig sétált szívében a boldogsággal, mígnem a naptár átbillent a következő évbe.
(Borítókép: David Redfern / Getty Images)
Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.
MEGVESZEM
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
