Hova tűntek a szakemberek?

Császár akkoriban a budai Orbánhegy egyik eldugott kis utcájában lakott. Pontosabban egy épülő villa kertjében zsaludeszkákból és kátránypapírból összetákolt átmeneti kunyhóban. Volt benne egy tábori ágy és egy lavór is.

Azonnal üvölteni kezdett, amikor meglátott. Üvöltés közben néha megkavarta a téglából eszkábált alkalmi tűzhelyen rotyogó kormos fazék tartalmát. Nem nagyon értettem, mit kiabál, miközben egy kézreálló lécdarabbal igazgatja a forró vízben lassan pépessé váló makarónit. Bő levegővel elsüvített mondatai éppoly amorffá váltak, mihelyt elhagyták szájüregét, mint az, amit főzött. Olyasmiket értettem a félelmetes monológból, hogy mi a f…nak küld ide az a f…om Pajti, meg azt, hogy mindenféle köcsögöt. Majdnem biztos voltam benne, hogy az utóbbi főnév rám vonatkozik. Próbáltam újra elmondani, hogy Pajti úr az építési vállalkozó, az ő főnöke küldött hozzá, azzal az utasítással, hogy hétfő reggel hattól itt keverjem a maltert, hordjam a téglát, és tegyek meg mindent, ami egy építkezésen a segédmunkás feladata, de ez nem érdekelte.
Egész érthetően adta ki első utasítását: „Hozzá’ már egy kétdekást meg egy szinfit!”

Nyakamba szedtem a lábam, és beszereztem, amivel megbízott. Visszatérve átadtam a megrendelt holmit, ő meg nem adott semmit. A két deci barna címkés barack meg a cigi ára jól jött volna, de hálás voltam, hogy a makaróniból nem kínált meg.

Ettől fogva jól kijöttünk egymással. Nem mondom, hogy kenyérre lehetett kenni, de ha nem piszkálták, nyugodt ember volt. Kinézett egy árnyékos helyet, és elüldögélt az építési anyagokon kettőig. Néha szerszámot is láttam a kezében, de csak igen finom szakmunkákat végzett. Napokig dolgozott például egy köríves ablak belső vakolásán. Finom, már-már művészi pontosságú mozdulatokkal alakította az anyagot. Formás lett, és pontosan kör alakú, csak azt nem értettem, hogy ebből mikor lesz ház. Falak már voltak, tető is, de azok az első munkanapomon is álltak. Egészében véve sokkal dinamikusabbnak képzeltem az építőipart.

Nem értettem, miért teszi, de engedelmesen turkálni kezdtem a malteros lapáttal a reggel előkészített, akkorra már szilárdulófélben lévő alapanyagot.

Ekkor jelent meg a ház sarkánál egy kisebb társaság. Elsőként egy vászon nyári öltönyt viselő férfi bukkant fel. Láthatóan nem voltak kenyérgondjai, mégsem tűnt vidámnak. Mellette egy igen dekoratív, a párjánál jóval ingerültebbnek tűnő hölgy lépdelt. Csinos cipőjében óvatosan lavírozott a fakóvörös téglacsonkok és a mészfoltos, kiálló szögekkel haszontalanná züllesztett deszkák között. A társaság harmadik tagja az építési vállalkozó volt. Pajti úr láthatóan arról igyekezett meggyőzni a villa jövendőbeli lakóit, hogy minden a legnagyobb rendben halad. Elmagyarázta, hogy a többi szakembere épp egy másik építkezésen dolgozik, de amint megérkezik az a fontos alapanyag, amire itt van szükség, akkor majd észre se veszik, és költözhetnek is. Csak nehéz mindent beszerezni ebben a rohadt szocialista világban. De ne féljenek, ő ezt is megoldja, és mint látják, addig se áll a munka.

Mielőtt távoztak, Császár még elmagyarázta, hogy ő sem tehet csodát, ha fakezű városi majmokat küld neki a Pajti culágernek, akik még maltert se tudnak keverni. Amikor ismét ketten maradtunk, letelepedett egy felfordított talicskára, szólt, hogy hagyjam a maltert, és megkínált egy cigivel. Füstölés közben tovább mesélte, mennyit kellett kirándulnia a hétvégén, mivel a közeli kocsmákból már mind ki van tiltva.

A legközelebbi pénteken fizetés után magával vitt az egyik borozóba, ahová még beengedték a hegyen. Ma már biztosan gazdag emberek lakják a helyére emelt ingatlant, mert csodálatos volt a kilátás. Talán csak a legöregebbek emlékeznek arra a panorámás és fapados krimóra a nyolcvanas évek elejéről.  

De nem erre kérdeztem rá, hanem azt próbáltam kicsalogatni belőle, miért szólítja mindenki úgy, ahogy. Én azt tapasztaltam, hogy hétfőnként tőlem kért pénzt cigire, pénteken meg szakadt zakóban, foltos pantallóban és egy lukas, kék-fehér csíkos bolgár matrózpólóban indult mulatni, ami nem indokolta becenevét.  

A harmadik fröccs után – elég hamar a fejébe szállt – elmesélte, hogy a hetvenes években elvitte a tizenhárom plusz egyet a totón. Milliomos lett.

– Aztán? – kérdeztem.

– Az egész Moszkva tér ingyen ivott, én meg beköltöztem az Intercontinentalba – válaszolta. Nagy, puha arca még jobban ellágyult, ahogy emlékezett. – Három nő volt a szobámban, de mindig. Egyik manikűrözött, másik pedikűrözött, a harmadik meg…

Az utolsó szót furcsán ejtette ki, mivel alul és felül se volt foga. Olyan volt, mint egy teknős. Mivel a sziszegő mássalhangzót fogsor híján a szájpadlásához szorított nyelve segítségével imitálta, az ige, amit ezzel a hanggal kezdve sikerült kimondania, akusztikusan megegyezett egy lengyel város nevével.

Sopotban a hetvenes évek végén nagy hírű Intervíziós Dalfesztivált rendeztek, mely esemény beragyogta a KGST-országok popéletét. Jugoszlávia és Kuba visszamondta a jelentkezést, viszont kanadai előadó is indult a versenyen. Hazánkat Szűcs Judith képviselte a Ha táncolsz velem című dallal, de Alla Pugacsova őt is lesöpörte.

Erre akkoriban még emlékeztem, az viszont később derült ki, hogy Császár az utóbbi években kollektív szelvényen totózik Pajti úrral, és a fizetése jelentős részét reményre költi. Azt is megtudtam, hogy fogsorát rendőri intézkedés közben vesztette el, még a keményebb időkben, ötvenhat után.

A negyedik fröccs és a második feles után többször elrikkantotta, hogy Kádár egy mocskos gyilkos, akkor már elég ideges volt a csapos. 

Ezt a később bekövetkező igazoltatás során az intézkedő közegnek is elismételte, majd kérésre tagoltan és lassan elmagyarázta, hogy mivel ők vették el, nyilván azóta is náluk van, úgyhogy a rendőr elvtárs kérje el az iratokat a büdös birka barátaitól. Nem verték meg, de nagyon úgy tűnt, hogy a Szárnyas tetűbe se mehet többet.

Aznapra kimulattam magam, ezért elbúcsúztunk.

Hétfőn még vettem neki cigit, az volt az utolsó hetem az építőiparban. Pénteken felmarkoltam a bérem, és új kalandokra indultam. Amikor elköszöntem, kezet nyújtott. Kőműves létére megdöbbentően puha volt a tenyere. Ma már nincsenek ilyen szakemberek.

A szerző az Index Kultúra rovatának munkatársa.

(Borítókép:  Spencer Platt / Getty Images)